|
|
|
LAM 2005;15(6):502-6.
LAM-INTERJÚ
Tisztelni minden embert…
Fehér Jánossal, az Orvosi Hetilap főszerkesztőjével beszélget Nemesánszky Elemér
 |
– Hogyan jut időd sokirányú tevékenységed mellett az Orvosi Hetilapra, amelynek másfél évtizede a főszerkesztője vagy?
– 1989 óta vagyok a lap főszerkesztője. Ez a része az életemnek rendkívüli örömmel tölt el. Hihetetlen élmény, amikor egy, a nyomdából frissen kikerült újságot a kezébe vesz az ember. Ez a lap hétről hétre megjelent, soha egyetlen szám nem maradt el.
– De kötelezettség is egy ilyen reputációval rendelkező kiadványt továbblendíteni.
– Amikor 1989-ben megkaptam Trencséni professzortól ezt a pozíciót, azt gondoltam, hogy ha csak öt évig lennék a főszerkesztője ennek a szaklapnak, az is nagy siker volna!
A Lege Artis Medicinae indulásakor sok sikert kívántam Frenkl Róbertnek, az akkori főszerkesztőnek. Meggyőződésem, hogy tisztességes versenytársra szükség van, mert ez a lapok előnyére válik. A két folyóirat remekül meg tud egymás mellett élni, hiszen nem teljesen azonos indíttatásból dolgoznak. Őszintén gratulálok, és további sikereket kívánok a LAM-nak!
– Sokat tettél azért, hogy a hazai lektorált szaklapokban közölt tudományos eredményeket a karrier és a tudományos minősítés szempontjából úgy értékeljék, mint a külföldi lapokban megjelenteket, vagyis, hogy „hazai impaktfaktoruk” legyen. Varró Vince és Rák Kálmán professzorral együtt próbáltátok ráébreszteni a magyar orvosokat, hogy ne csak külföldön közöljék eredményeiket, hanem magyar nyelven is. Ez Markusovszky szellemét idézi.
– „…A búvárnak midőn hona közelében figyelő és vizsgáló közönségre nem talál, mindig szabadságában áll szellemi termékeivel valamely idegen nemzet irodalmában fellépni, mi reá nézve talán előnyös, mert nagyobb számú közönséghez szól, ámde ilyenkor ezen irodalom munkásává válik, s bár nevezetes szerepkört vívhat ki magának, de hazája művelődésére befolyás nélkül marad” – mondta Markusovszky Lajos, az Orvosi Hetilap alapítója.
– Sokan a rád leginkább jellemző tulajdonságnak tartják, hogy megadod a tiszteletet minden embernek.
– Ebben az első lendületet a családi, majd a gimnázium, később az egyetemi évek adták. Arra neveltek, hogy minden embert tisztelni kell. Bárki fordult hozzám segítségért, nem utasítottam el, ez számomra természetes volt.
– Több mint negyven éve találkoztunk először, amikor is medikusként a III. Belklinikán jártam és az ott dolgozó orvos bátyámat látogattam meg. Az orvosi szobában éppen a lipidek kémiájáról folyt a beszélgetés. Te azt kérted tőlem, hogy szálljak be a szakmai vitába. Lenyűgöző volt számomra a tapasztalt csapatmunka, a szakmai motiváltság, az elkötelezettség szelleme, ahogyan egy kutatócsoport tagjaiként a lipidekről vitáztatok. Hogyan kerülnek egy belgyógyász érdeklődési körébe a lipidek?
– A lipidekkel a kórbonctani szakvizsgát követően kerültem kapcsolatba. Ebben az időszakban tulajdonképpen a II. Számú Kórbonctani Intézetben dolgoztam, de adminisztratív formában a III. Számú Belgyógyászati és a III. Számú Sebészeti Klinikához tartoztam. Az orvosi diplomám megszerzését követően, 1958-ban, a Koltói Anna Klinikai Tömb kórbonctani részlegén kezdhettem el szakmai karrieremet, amelynek vezetője Szinay Gyula – akkor egyetemi adjunktus – volt. Mint kórboncnokot a III. Számú Bel- és Sebészeti Klinika is foglalkoztatott, majd átkerültem a III. Számú Belgyógyászati Klinikára. Ekkor a klinika igazgatója Gerő Sándor professzor volt, akinek az érelmeszesedés problémája iránti elkötelezettségét széles körben ismerték. Ambiciózus voltam és eldöntöttem, hogy a vesebetegségek immunológiájával fogok foglalkozni. Az immunológia kutatása akkoriban még gyerekcipőben járt, engem a kísérletes nephritis érdekelt. Romics László barátommal dolgoztunk együtt e témakörben, és publikálni kezdtük közös eredményeinket. Gerő Sándor professzor még az első közlésekhez csak-csak adta a beleegyezését, ám később felhívta a figyelmünket arra, hogy ha külön utakon akarunk járni, megtehetjük – más klinikákon, de nem itt, mert ennek az intézménynek a fő kutatási témája a zsíranyagcsere. Ezen a klinikán a lipidekkel foglalkozó orvosoknak van jövőjük. A professzor álláspontja méltányolható volt, hiszen az intézmény ehhez a témához rendelkezett kellő felkészültséggel, felszereltséggel.
Annyi önállóság élt azonban bennem, hogy végiggondoljam: a zsíranyagcsere egyik részről az érrendszerrel, az érelmeszesedéssel függ össze, másrészt a májjal. Én a zsíranyagcsere és a máj kapcsolatát kezdtem el intenzíven tanulmányozni. Romics László és Lengyel Gabriella társszerzőségével jelent meg a Lipidek, lipoproteinek és a májbetegségek című tanulmány, kifejtve, hogy bizonyos esetekben a steatosist mesenchymalis reakció kíséri, és progressziót mutató krónikus májbetegség alakulhat ki. Ha ezt a kutatási eredményt nem Magyarországon publikálom, hanem egy nyugati lapban, akkor azonnal nemzetközi elismerésben részesülhettem volna.
Természetesen nemcsak a zsírmáj kérdése izgatta a fantáziámat, hanem mindaz a probléma, amely egyéb májbetegséget hoz létre. A későbbiekben, amikor már a zsíranyagcsere és máj vonatkozásában önálló szakterületet alkottam magamnak, nem gátolt senki. Gráf Ferenc professzor, aki 1976-tól lett a III. Számú Belklinika igazgatója, már teljes mértékben elfogadta, hogy a májbetegségekkel foglalkozom.
– Egy főnöki verdikttel kapott témában aranybányára leltél. Az igazi sikert azonban a Spirochaeta és a máj kapcsolata, tehát a szifiliszhez kapcsolódó májgyulladás témában érted el, amely révén valóban világhírűvé lettél. Felfedezésed a legnagyobb impaktfaktorú Lancet folyóiratban jelent meg, de tankönyvi adatként neveddel idézik a belgyógyászat bibliájának tartott Cecile-ben is. Mindehhez ráadásul nagyon fiatal voltál. Hogyan született ez a siker?
– Magyarországon az 1970-es évek közepén ismét gyakori megbetegedés lett a szifilisz. Ez a betegség a II. világháború után nagyon sok gondot okozott, majd a penicillinnek hála, lecsengett. Orvostanhallgatóként egy-egy esetet láthattunk csak a Bőrklinikán, majd a 70-es évektől beinduló turistautak következtében a betegek száma fokozatosan nőtt, akik többnyire a Bőrklinikára vagy a Koltói Klinika közelében lévő Kun utcai osztályra kerültek. Az ott dolgozó Timmer Margit doktornő segítséget kért tőlem. Az érdekelte, hogy a náluk fekvő szifiliszeseknél minek a következménye lehet az, hogy az esetek egyharmadában jelentősen kóros májműködési próbák is kimutathatóak voltak. Javasoltam, hogy egyik-másik betegnél végezzünk májbiopsziát. Felvetődött bennem, hogy talán a Spirochaeta pallida baktérium által indukált májgyulladás jött létre. Akkor már ismert volt a hepatitis B szerológiai markere, az Ausztrália antigén, amelyet később HBsAg-nek jelöltünk. Elvégeztük az Ausztrália antigén vizsgálatot, amely ezekben az esetekben negatív volt. Tehát nem a B-vírus által előidézett hepatitises megbetegedésről volt szó. Józsa László főorvos barátomat, aki Szinay doktor utóda volt a kórbonctani osztályon, kértem meg arra, hogy a betegekből nyert májmintákban közösen tanulmányozzuk a szifilisz kórokozójának esetleges jelenlétét. A szakirodalomban már volt utalás arra, hogy az ilyen májkárosodásnak esetleg a Treponema pallidum lehet a kórokozója, de ezt addig még senki nem tudta igazolni. Boldogok voltunk tehát, amikor az általunk alkalmazott festési eljárásokkal a metszetekben megtaláltuk a szifilisz kórokozóját. Harmincöt szifiliszes betegnél végeztünk májbiopsziát, és ebből 15 esetben igazoltuk a Treponema pallidum jelenlétét. Tudatában voltunk annak, hogy ezt az eredményt már rangos külföldi folyóiratban tudjuk megjelentetni.
– A Lancetben sikerült közölni. Tudsz olyan magyar kutatóorvost, aki „megelőzött” ebben?
– Nem emlékszem arra, hogy magyar kollégától teljes értékű eredeti közlemény jelent volna meg a Lancetben. Lehetséges, hogy volt, de nem tudok róla. Amikor a felfedezés előtt nem sokkal Angliában jártam tanulmányúton, rájöttem, hogy igazi originális munkát lehetőleg angol nyelven kell megjelentetni valamely neves szaklapban.
– E felfedezés hogy került a Lancetből a Cecil tankönyvbe?
– Ez 25 évvel ezelőtt történt, abban az időben, amikor te tanulmányúton voltál Londonban, ahol részt vettél Sheila Sherlock tudományos kollokviumain. Említetted nekem, hogy egyszer a téma éppen a Lancetben megjelent dolgozatom volt.
– Sheila Sherlock májcentruma biztos, hogy az első Európában, abban az időben pedig a világon a legnagyobb kutatóközpont volt. Valóban jól emlékszem arra, hogy éppen akkor voltam jelen ott, amikor e felfedezésről előadások hangzottak el.
– Ez jelezte azt, hogy külföldön is felfigyeltek a munkára, és közel ezer levelet kaptam a világ különböző tájairól, hogy ebben a témában referáljak vagy további anyagot küldjek a számukra. A következő évben Abraham Brod főszerkesztő kért fel arra, hogy a háromkötetes International Textbook of Medicine második kötetébe írjak egy fejezetet a Spirochaeta okozta hepatitisről. A rákövetkező Cecil-kiadásokban már innen vették át, és azóta valóban a nevemhez kötődik a korai szifiliszes hepatitis leírása.
– Ez fantasztikus siker volt olyan fiatalon! Milyen különös, hogy nem ezt a kikövezett pályát követted, hanem teljesen új témával kezdtél el foglalkozni! Hogy kerültél a szabad gyökök kutatása közelébe?
– Valóban nem ott folytattam, ahová a siker eljuttatott. Majdnem ezer kutatótól kaptam ugyan levelet, ha csupán egy százalékukkal fel tudtam volna venni a kapcsolatot, az már számomra óriási továbblépést jelentett volna ezen a területen. Szívesen tettem volna ezt, beszéltem is egy angliai intézettel, hogy hogyan s miképp folytathatnánk a kutatást, ám abban az időben egy ifjú magyar kutató nem mozoghatott szabadon a világban. Fel kellett adnom a további sikerek reményét, mert nem tudtam odautazni, ahová kellett, s a szükséges anyagokat beszerezni, hogy a laboratóriumi munkát folytathassam. Emiatt új utakra eveztem. A szabad gyök kutatása véletlenül került az életembe. Bär Vilmos biokémikus keresett meg felesége, Pollák Zsuzsanna főorvosnő disszertációja miatt. Kért, hogy tanulmányozzam át, és támogassam további munkáját, hogy kandidátusi fokozatot szerezhessen. Mindketten a szabad gyökökkel foglalkoztak. Bär úr találta fel a dihidrokinolin típusú antioxidánsokat, amelyeket az állatgyógyászatban már sikerrel alkalmaztak. Immunrendszer-erősítőként keverték az állatok ételébe. Azt vizsgálták, van-e immunrendszer-fokozó, -moduláló hatása ennek a szernek. Elolvasva a kísérletek anyagait, azt láttam, hogy azokban az esetekben, amikor úgy hozták létre a károsodást az állatokban, hogy közben ezt az antioxidáns vegyületet alkalmazták, a májenzimek nem voltak olyan kóros szinten, mint amikor nem alkalmazták. Ebből azt a következtetést vontam le, hogy a dihidrokinolin antioxidáns kivédi a májkárosító ágens hatásait.
Ekkor ástam mélyebbre a szabad gyökök kutatásában, pontosabban, hogy milyen betegséget hozhatnak létre, hogyan lehet ellenük védekezni. Vereckei András nagyon jó társam volt ebben, s amikor a klinika igazgatója lettem, el is hívtam munkatársnak. E témáról írtunk egy könyvet, amelyet később a Springer Kiadó angol nyelven is megjelentetett. A fő témám tehát ezt követően elsősorban a szabad gyökök által okozott májkárosodás lett, mondhatni, ez szabta meg szakmai pályám, életem további alakulását.
– Tehát ez a téma is jelentős eredményeket hozott, amelyhez az elmúlt két-három évtizedben több munkatársaddal együtt hűséges maradtál. E téren kik értek el még sikereket?
– A biokémiai jellegű kutatásban elsősorban Toncsev Hriszto és Blázovics Anna támogatott. Abban az időben a klinikán a Tudományos Diákkör felelőse voltam, s így magam mellé állíthattam a legifjabb kutatókat. Például Lengyel Gabriellát, aki később a Hepatológia című könyvem szerzőtársa lett.
– Mindig is erősen támogattad munkatársaid szakmai karrierjét, előrelépését, akik tudományos minősítéseket írtak, és sokan vezető szakemberré nőtték ki magukat.
– Harmincon felül van azoknak a száma, akik közvetlenül e témámban írták meg kandidátusi – újabban PhD – értekezésüket. A szorgalmas fiatalokat igyekszem itthon segíteni, de abban is támogatom őket, hogy külföldre juthassanak.
– Fiatal emberként pályáztál a Semmelweis Egyetem II. Belgyógyászati Klinikára, amelynek 1983-tól majd’ tíz éven keresztül a vezető professzora voltál. A nagy reputációjú klinika abban az időben rossz helyzetben volt, elsősorban az épületek állaga, a műszerezettség miatt. Tíz év alatt legalább „fehérre” lett meszelve – mondták sokan…
– Kicsit vissza kell mennünk az időben. Még korábbi tanítóm, Gerő Sándor professzor hívta fel a figyelmemet arra, hogy ha „vinni akarom valamire”, akkor meg kell ismernem a különböző kutatóbázisokat. Bejárhattam az ország vezető belgyógyászati klinikáit, megismerhettem az országos és a kelet-európai intézetek kutatási bázisait, és pénzt gyűjtöttem, hogy ha el lehet menni egy külföldi kongresszusra, utazhassak. Ezeken a konferenciákon a szakmában már nevet szerzett barátokra tettem szert, akikkel azután tudományos kapcsolatot is kialakítottam. Amikor intézetvezető lettem, segítettek abban, hogy a klinikát menedzseljem. Például kétoldalú konferenciát szerveztünk a müncheni II. Belklinikával, majd egy japán klinikával építettem ki kapcsolatot. A 80-as évek végén hol Japánban, hol Budapesten voltak tudományos összejöveteleink. Ez a válasz arra, hogy hogyan indítottam a klinikát modernebb irányba. Újabb kihívást az egyetem döntése jelentett, vagyis, hogy egy gasztroenterológiai profilt is ki kell alakítani ezen a klinikán. Az elsők között kaptam meg a gasztroenterológiai szakképesítést az országban, elsősorban a hepatológia területén végzett munkám alapján. Amikor idekerültem, meghívtam Lengyel doktornőt, aki akkor már az I. Számú Belklinikán elsajátította az endoszkópos vizsgálómódszereket.
Az első ultrahangkészüléket a müncheni klinika professzorától, Classen professzortól kaptam, s egy endoszkópos készüléket is, amit a saját kocsimmal ajándékként hoztam be az országba. Nem új, de használható gépek voltak. Néhány év alatt a klinika eljutott odáig, hogy már a gasztroenterológiai profil is ismert volt. De ugyanígy foglalkoztam a többi kutatócsoporttal is. A hipertónia-, az endokrinológiai, az immunológiai csoport vezetőit beszámoltattam és támogattam abban, hogy pályázzanak. Persze, nagy segítség volt, hogy 1985-ben az Országos Belgyógyászati Intézet főigazgatója, továbbá a szakmai kollégium elnöke is lettem. Így az egyetem és a minisztérium jobban támogatta a klinikán folyó gyógyítómunka, illetve a kutatások fejlesztését.
– A Semmelweis Egyetem életre hívott egy német fakultást, ahová az akkori Nyugat-Németországból lehetett jelentkezni. A klinikán egy olyan csapatot kellett szervezni, amely német nyelven tud oktatni, emellett számos segédanyagot is létre kellett hozni.
– Erre nagyon büszke vagyok. A belgyógyászat német nyelvű oktatását én valósítottam meg, jegyzeteket is írtunk a Németországból jövő hallgatók számára.
– Ez a szerteágazó siker egyes kollégáknak nem volt „túl sok”?
– Voltak irigyeim, de azt éreztem mindig, hogy becsülettel tudom vállalni a feladataimat. A méltatlan támadásokat, a nehéz időszakot igyekeztem hamar feledni.
– Melyek szakmai pályafutásod mérföldkövei?
– Számos konferencián vettem részt mint kutató, majd a szervezője is lettem hazai és nemzetközi konferenciáknak. Ezek közül kiemelném az 1990-ben tartott Európai Májkutató Társaság kongresszusát, amely hatalmas szakmai siker volt, valamint az International Gastro-Surgical Club 1996-ban rendezett világkongresszusát. Öröm volt számomra, hogy mindkettőnek elnöke is lehettem. Ugyancsak elnöke és a tudományos szervezője voltam az 1998-ban Budapesten rendezett Életbiztosítási Világkongresszusnak (ICLAM).
– A „Fehér-jelenséghez” hozzá tartozik, hogy időnként előáll új ötletekkel. Az utóbbi években az élet minőségéről és örömeiről szóló kezdeményezés élére álltál, kongresszusokat szervezel, előadásokat tartasz. Az „életöröm” rendezvénysorozat hogyan kezdődött?
– Közismert, hogy a lelkileg kiegyensúlyozott, örömtelien teljes életet élő emberek átlagéletkora magasabb a többiekéhez képest. Ez volt az indító gondolata annak, hogy olyan konferenciákat kell szervezni, amelyek felhívják a figyelmet arra, hogy hogyan lehet jobb életminőséggel élni. Az életöröm legyen a vezérelv és tanítsuk egymást élni… Minden, ami az ember számára szép és kellemes, lett légyen az a hitbéli öröm, a szellemi öröm, az alkotás öröme vagy a test örömei: a jó étel, ital, a szerelem, a jó szex, a sport, mind-mind növeli az örömhormonok szintjét és véd a betegségekkel szemben. A Bükfürdőn megrendezett első konferenciánk egyik előadója Schweitzer József főrabbi volt, aki a zsidóság lelki boldogságáról beszélt, Várszegi Asztrix főapát a kereszténység boldogságérzéseiről tartott előadást, de ott volt Madarász Iván zeneszerző is, aki például a zeneszerzés által kiváltott örömről szólt. A második rendezvényt Az idősek egészsége címmel szerveztük, amely a kormányprogramban is szerepelt. Itt az időskori örömforrásokkal foglalkoztunk. A gyermekek és ifjúság egészsége következett, a játék mint örömszerzés témakörével… Az idei összejövetelnek a Környezet és egészség az alcíme. A táj adta örömök, a kellemes borfogyasztás lesznek a témák. Véleményem szerint ugyanis nemcsak az alkohol tiltásával kell foglalkoznunk, hanem azokkal a bizonyítékokkal is, amelyek igazolják, hogy a kulturált alkoholfogyasztás, borivás pozitív hatással van a szervezetre. Több előadást is tartottam a borfogyasztásról, a bor történeti hátteréről, a borterápia tudományos hátteréről.
 |
– Igaz, hogy többszörös borlovag vagy?
– A borral való foglalkozás eredményeként, igen. Hozzátenném, hogy ez szorosan összefügg a tudományos életemmel, hiszen a borban polifenolok vannak, ezek szabadgyök-fogók, tehát a szabadgyök-kutatásomhoz szervesen hozzátartozik ez a terület. Lugasi Andrea munkatársam disszertációja például épp a borban is megtalálható polifenolokról szól.
Ha sikerül a magyar borokról élettani szempontból bebizonyítani, hogy ugyanolyan jók, mint a francia borok, és ezt megfelelő módon publikálni is tudjuk, akkor ez például borgazdasági szempontból is igen fontos argumentum.
– A számos elismerés és kitüntetés közül melyiket tartod a legértékesebbnek?
– Erre nagyon nehéz válaszolni. Minden szakmai kitüntetésnek örültem. A Magyar Köztársaság Középkeresztje nagy büszkeség és megtiszteltetés volt. De amikor Győrújbarát díszpolgárrá avatott, az érintett meg a leginkább, hiszen onnan származom, és a falu megbecsülése lelkileg a mai napig is mélyen hat rám.
Gyimesi Andrea
|
FEHÉR JÁNOS 1932. november 23-án született Kisbaráton. |