|
|
|
LAM 2005;15(6):494-6.
SZELLEM ÉS KULTÚRA
LAM 2005;15(6):494-6.
Nő ecsettel: Judith Leyster
Németh István
A XIX. század vége óta mindinkább megszokott és természetes dologgá vált, hogy a férfiak mellett a nők is hivatásszerűen gyakorolják a festészetet, azaz nem csupán kedvtelésből festegetnek, hanem valóban ezzel keresik a kenyerüket. Bár a korábbi évszázadokból is ismerünk néhány jelentős, karriert befutó festőnőt, ez azonban inkább kivételesnek mondható. Nem mintha a nők természettől fogva kevesebb művészi készséggel lettek volna megáldva, egyszerűen a nemi szerepek hagyományos és társadalmilag szentesített felosztásának megfelelően, hosszú időn keresztül a férfiak feladatának tekintették a családfenntartást, míg a nőktől elsősorban azt várták el, hogy férjük hűséges és engedelmes társai legyenek, gondosan vezessék a háztartást, gyermekeket szüljenek, illetve figyelemmel kísérjék csemetéik testi és lelki fejlődését.
A nő számára manapság is komoly gondot jelent, hogyan egyeztesse össze ambícióit, szakmai karrierjét a családi élettel, illetve a gyermekvállalással. Nem nehéz elképzelni, hogy több száz évvel ezelőtt mindez még nagyobb problémát okozott azoknak a nőknek, akikben felmerült az igény, hogy valamilyen területen megnyilvánuló tehetségüket, szakmai adottságaikat a gyakorlatban is kamatoztassák. Ha választás elé kerültek, legalábbis annak idején, többnyire a tradicionális feleség-, illetve anyaszerep vállalása mellett döntöttek. Ezt példázza annak a rendkívül tehetséges XVII. századi holland festőnőnek az esete is, akiről a továbbiakban szó lesz.
A haarlemi Judith Leyster (1609–1660) saját korában elismert és sikeres festőnek számított, halála után azonban neve több évszázadig a feledés homályába merült. Az első róla szóló cikk 1893-ban jelent meg, s még további száz évet kellett várni ahhoz, hogy hazájában műveiből monografikus kiállítást rendezzenek. Ennek az egyik fő oka az lehetett, hogy a festőnő számos alkotását csupán az utóbbi időben sikerült azonosítani, mivel ezeket stiláris sajátosságaik alapján sokáig az egyik leghíresebb holland festőnek, Frans Halsnak tulajdonították. Tény, hogy talán egyetlen más XVII. századi festőnek sem sikerült Frans Hals modorát, oldott, szinte impresszionisztikus ecsetkezelését annyira elsajátítania, mint éppen Judith Leysternek, akiről emiatt feltételezték, hogy egy ideig talán maga is a haarlemi festőóriás tanítványa lehetett.
Valójában nem lehet pontosan tudni, hogy ki volt a mestere, mint ahogy azt sem, hogy a fiatal lányt mi indíthatta arra, hogy ilyen mesterséget válasszon. A családban nem voltak művészek, jól ismerhették azonban a jeles helyi festőt, Frans Pietersz. de Grebbert, aki nem csupán két fiát, de leányát, Mariát is bevezette a festészet rejtelmeibe. Könnyen elképzelhető, hogy talán éppen Maria de Grebber példája miatt engedélyezték a szülők Judithnak, hogy ő is festőnek tanuljon. Akárhogy is történt valójában, tény, hogy a lány különleges művészi adottságai már korán megnyilvánultak.
Bár Judith Leyster hivatalosan csak 1633-ban lett a haarlemi festőcéh tagja – tehát ekkor alapíthatott önálló műhelyt, illetve fogadhatott maga is tanítványokat –, már 1629-től ismerünk tőle szignált műveket. Ekkoriban készült korai képei, mint például az amszterdami Rijksmuseumban őrzött Vidám ivó, vagy a szintén erre az időszakra datálható Macskával játszó gyerrmekek, Frans Hals, illetve a holland Caravaggio-követők, Hendrick ter Brugghen, Gerard van Honthorst és Dirck van Baburen hatásáról árulkodnak. Mint már az említett művek is sejtetik, a fiatal festőnő a holland polgárság körében ekkoriban mindinkább divatossá váló új műfajban, az életképfestészetben igyekezett elsősorban karriert csinálni.
 |
Úgy tűnik, sikerrel, legalábbis ezt tükrözi Judith Leysternek az az önarcképe, amely jelenleg a washingtoni National Gallery of Art gyűjteményében található. Az 1630 táján készült képről egy öntudatos nő mosolyog ránk, hanyag mozdulattal székének karfájára támaszkodva, mint aki éppen csak egy pillanatra szakította félbe a festést. Kezében ecsetet és palettát tart, míg az előtte álló állványon egy nevető muzsikust ábrázoló, félig kész zsánerkép látható. A művészettörténészek sokat spekuláltak azon, vajon kell-e esetleg valamilyen mélyebb, szimbolikus jelentést tulajdonítanunk a festményen szereplő vidám hegedűsnek, illetve, hogy miért éppen egy ilyen figura került Judith Leyster önarcképére. A megoldás egyébként feltehetően sokkal egyszerűbb, mint esetleg gondolnánk. Nagy valószínűség szerint ugyanis a festőnő nem akart sem többet, sem kevesebbet kifejezni a szóban forgó motívummal, mint hogy ő a Vidám hegedűshöz hasonló, nagyalakos, könnyed hangvételű zsánerképek specialistája, illetve, hogy elsősorban ilyen műveknek köszönheti gyorsan szerzett hírnevét. Ezt a feltételezést látszik alátámasztani az is, hogy ugyanez a jellegzetes, kék ruhát viselő, nevető hegedűs a festőnő egy másik, Vidám társaság című képén is felfedezhető a jelenet jobb oldalán.
 |
 |
Akaratlanul is felvetődik a kérdés, hogy vannak-e Judith Leyster műveinek jellegzetesen feminin vonásai, azaz árulkodik-e bármi is arról, hogy ezeket a zsánerképeket egy nő festette. A kutatók többsége azon az állásponton van, hogy ilyen stiláris jegyeket nemigen lehet kimutatni nála, s úgy tűnik, igazuk lehet. A festőnő ugyanis stílusában és témaválasztásában egyaránt a Haarlemben ekkoriban divatosnak számító trendhez igazodott, nem véletlen, hogy mint már utaltunk rá, utólag számos művét Frans Halsnak tulajdonították.
Bár kétségtelenül gyakran szerepeltetett virgonc, felszabadultan nevető gyermekalakokat művein, s zsánerképeinek nőalakjait is mindig érezhető szimpátiával festette meg, önmagában ezek sem tekinthetők egy érzékeny női lélek megnyilvánulásainak, hiszen számos férfi kortársától is ismerünk hasonló témájú, illetve hangvételű műveket.
Judith Leyster művei valójában nem is azért igazán érdekesek, illetve figyelemre méltóak, mert egy nő festette őket, hanem azért, mert vitathatatlanul a korabeli holland festészet legkiemelkedőbb teljesítményei közé tartoznak.
A stockholmi Nationalmuseumban található Fuvolázó fiú például nyugodtan felveheti a versenyt Frans Hals bármelyik alkotásával. Nehéz eldönteni, hogy a muzsikáló gyermekalak vagy a falra akasztott zeneszerszámok bravúros megfestését csodáljuk-e jobban Leysternek ezen a képén. Bár az intim hangvételű festmény teljesen szokványos zsánerjelenetnek tűnik, egyes kutatók szerint különféle szimbolikus utalásokat rejt magában, amelyek komoly, morális üzenetet közvetítenek. Hogy Judith Leyster valóban jó és rossz, felsőbbrendű és alsóbbrendű, vagy még konkrétabban a harmonikus, kiegyensúlyozott életmód és a zabolátlan érzékiség közötti választás dilemmáját akarta volna kifejezni a húros és fúvós hangszerek egymás mellé helyezésével, ezt személy szerint erősen kétlem. Tény azonban, hogy a korabeli hollandokra valóban jellemző volt a moralizálás, és hogy a festőnő olykor maga is hajlott erre, azt többek között a Philadelphia Museum of Art Mértéktelen ivók című képe is bizonyítja, ahol a két mulatozó ifjú mögött, egy kezében koponyát és égő gyertyát tartó, vigyorgó csontváz tűnik fel. Az utókor viszonyulását a képhez mindenesetre jól érzékelteti, hogy a csontváz figuráját idővel átfestették, amely csak a legutóbbi restaurálások nyomán került ismét elő.
 |
 |
Judith Leyster nyilván maga is tisztában volt a tehetségével, annál meglepőbb azonban, hogy 1636-ban, amikor az egyik helyi festő, Jan Miense Molenaer felesége lett, úgy tűnik, teljesen felhagyott a festéssel. Egy 1643-ban készült, tulipánt ábrázoló képet leszámítva, mindenesetre egyetlen szignált művet sem ismerünk tőle az ezt követő időszakból. A feleség és anyaszerep (öt gyermekük született, de csak kettő érte meg a felnőttkort), illetve a háztartás vezetése szemmel láthatóan minden idejét kitöltötte. Bár egyesek feltételezik, hogy férje műhelyében olykor később is segédkezett, erre azonban nincs semmi konkrét bizonyíték.
Nem tudhatjuk, hogy Judith Leysternek mennyire eshetett nehezére feladni a hivatását. Esetleg úgy érezte, hogy Molenaer, akivel egyébként már jóval házasságkötésük előtt ismerték egymást, sőt, egy ideig talán még közös műhelyben is dolgoztak, tehetségesebb, illetve sokoldalúbb művész nála, tehát neki is inkább az ő karrierjét kell egyengetnie. Ez persze csupán feltételezés. Tény azonban, hogy Jan Miense Molenaer igen jelentős és változatos életművet hagyott hátra (számos művét a Szépművészeti Múzeumban is tanulmányozhatjuk), amelynek létrejöttében Judith Leysternek is volt némi szerepe. Ha több nem is, annyi biztosan, hogy férjének nyugodt és harmonikus családi hátteret biztosított.