|
|
|
LAM 2005;15(3):248-51.
LAM-INTERJÚ
Honeste vivere
Beszélgetés Rák Kálmánnal
Rák Kálmán, a magyar hematológia és hemosztazeológia köztiszteletben álló személyisége, a debreceni II. Belgyógyászati Klinika volt igazgatója, professor emeritus nemrég töltötte be 75. életévét. Lendülettel lép a kiadói szobába, és máris leszögezi: korábban, másutt már mindent elmondott, mindent leírt magáról, de ha van még kérdés, szívesen válaszol. Magas, szikár, energikus ember. Van humora, de akad, amiben nem ismer tréfát.
– Vonattal jött Budapestre professzor úr, talán nem szeret vezetni?
– Debrecenből utaztunk Sopronba a feleségemmel, onnan jövök. Ilyen távolságokhoz kényelmesebb a vonat.
– Mi járatban voltak Sopronban?
– A fogorvos fiam a feleségével váratlan lehetőséget kapott egy rövid külföldi útra. Hogy el tudjanak utazni, vállaltuk, hogy vigyázunk az unokákra, egy óvodás fiúra és egy negyedik osztályos leánykára.
– Program a gyerekekkel, esti mese?
– Ó, nem kellett programot szervezni! Annyi a különórájuk, a német, a tenisz, a zongora – nekünk csak szortírozni kellett őket.
– Mekkora a család?
– Két fiunk van és hat unokánk. A család másik fele Debrecenben él.
– Professzor úr fiatalos, mondhatni fitt. Szed valamilyen vitamint?
– Nem szedek, de reggel a feleségem készít egy citromos limonádét.
– Káros szenvedélye sosem volt?
– Az érettségi előtt cigarettáztam, de csak keveset, és korán abbahagytam.
– A piaristákhoz járt, ott hogyan lehetett dohányozni?
– Hát nem az iskolában, az föl sem merülhetett. Nem úgy, mint mostanában, hogy kijelölik a helyet a dohányzásra…
– Rostdús diéta, egyebek?
– Jaj, ne! Könnyű vegyes étrend! Tudja, a nutritív kiegészítőket nem ellenőrzi senki. Meglepődnének az emberek, ha tudnák például, mi minden van egyes teákban. A vitaminokról is az derül ki lassan, hogy túlzott szedésük inkább megbetegít. A családomban folyton panaszkodnak a magas gyógyszerszámlákra: magnéziumra, folsavra, A-tól Z-ig tablettára költenek. Kérdezem tőlük: mire kell, talán folsavhiányotok van? Osteoporosis, koleszterinkultusz – az embereket nem lehet visszafogni.
– De van jó hozadéka is, nem?
– Hogyne, csak tartani kell a mértéket. Soha ennyi gyógyszer nem volt a magas vérnyomás, a magas vérzsírszint, a depresszió ellen. És nem az olcsóknak van keletjük, hanem a drágáknak, nem a hazaiaknak, hanem a jól propagált külföldieknek. Ha az FDA jó időben regisztrál egy szert, az igen nagy hasznot hozhat a gyártójának. Nem jó, ha a gyógyszeripar irányító szerephez jut az egészségügyben. Össze kell egyeztetni a szakmai és a merkantilis érdekeket. Érvényesüljenek minden téren az etikai normák!
– 1991-től tíz éven át az Egészségügyi Tudományos Tanács elnöke volt. Milyen ügyekkel foglalkozott?
– A biomedicinális kutatásoktól a gyógyszerek törzskönyvezés előtti véleményezésén át az orvosok elleni bűnvádi eljárásokig sokféle ügy kerül az ETT bizottságai elé. Engem többek között a paramedicinális tevékenység szabályozása érdekelt, ezt szorgalmaztam. 1991-ben született az első állásfoglalás a természetgyógyászati ténykedésről és eljárásokról, valamint a nem bizonyított gyógyhatású szerek orvosi alkalmazásáról. Nehezen jött létre a konszenzus még az ETT tagjai között is; egy bizottság, ha kettőnél több tagja van, már nehezen működik. A túlzott óvatoskodás is közrejátszott. Markusovszky annak idején azt mondta, az ETT-nek mindennel foglalkoznia kell, ami az egészségüggyel kapcsolatos. Ma hiányolom, hogy nem hallatja a hangját olyan markáns kérdésekben, mint például a privatizáció és általában a reform. Én magam is szerettem volna aktívabb lenni, mint amennyire sikerült az egy évtized alatt.
– Közismert önről, hogy szakterülete, a hematológia-hemosztazeológia mellett fő érdeklődési-kutatási területe az alternatív medicina.
– Ez kapcsolódik az ETT-beli időszakhoz, amikor több idevágó kérdéssel találkoztam.
– Volt köztük kirívó eset?
– Hogyne, előfordult például, hogy egy csontkovács beavatkozása egy myelomás beteg gerinctöréséhez vezetett. Egy-két kérdésben meggyőzhetetlen vagyok. Míg a kiropraktika, az akupunktúra és a fitoterápia kiegészítő gyógymódként elfogadást nyert, noha hatásmechanizmusuk nem teljesen tisztázott, a homeopátiát illetően más a helyzet, nincs pardon. A semmiből nem lesz semmi. Nincs bizonyíték, hogy a „memory in water” a hatásos. Korányi Sándornak a homeopátiáról 1930-ban tartott előadása ma is mérvadó, dolgozatának minden sora helytálló. Ennek ellenére máig létezik homeopátiával foglalkozó folyóirat, van magyar orvosi egyesület, hirdetik drága tanfolyamaikat, és szereiket sokan használják. Tudományos tanács alakult, sőt, egy természetgyógyászati egyetem létesítése is szóba került.
– Eszerint sok komoly híve van a homeopátiának.
– Én úgy látom, világszerte egyre kevesebb! Amerikában éppúgy csökken a népszerűsége, mint Angliában. Már sokszor, sok helyütt írtam erről a kérdésről. Példaként említhetem, hogy még a királynő rokonszenvével kitüntetett londoni Royal Homoeopathic Hospital sem tudott kézzelfogható eredményeket felmutatni, meg is vonták a finanszírozását. Az angol orvosi hetilapban van egy sorozat a természetes gyógymódokról, de a homeopátiát újabban meg sem említik.
– Mi táplálja mégis a homeopátiába vetett bizalmat?
– A nyugati orvoslás eredményeinek „ára van”, példa rá a sok kényelmetlenség, a holisztikus szemlélet gyengülése, a személytelenség, a mechanizálódás. Ezekkel szemben az alternatív gyógyászat szelíd gyógymódot, az egyéni igények kielégítését ígéri. Ez sokakat megtéveszt. A hit a tényeknek is ellenáll. „Alternatív vallás?” Vagy az egészségügyi kultúra szintje? „A tudomány és az értelem ostromállapotban” – írta Czelnai Rudolf akadémikus. Nagy a tudósok, az oktatók és a média ismeretterjesztőinek a felelőssége. Emellett azt se felejtsük el, hogy a homeopátia is dollármilliókat hozó üzlet.
– Végeznek olyan nagyobb vizsgálatokat, amelyek a bizonyítékokon alapuló orvoslás szempontjai szerint elemzik az eredményeket?
– Igen, a neves amerikai National Institutes of Health 27 intézetének egyike is az alternatív medicina eljárásaival foglalkozik, de sok európai központ is. Az anekdotikus közlések mellett megjelennek igényesebb klinikai tanulmányok, azonban ezek többsége kis esetszámú, metodikailag kifogásolható, így eredményeik nem bizonyító értékűek. Az egyik legnevesebb homeopata orvos, az exeteri Ernst 2002-ben közölt egy cikket A metaanalízisek metaanalízise a homeopátiában címmel. Ebben megállapítja, hogy a homeopátiás kezelés nem hatástalan, de hatása nem különbözik a placebóétól. Egyértelműen kimondja azt is, hogy a módszer nem sorolható az evidencián alapuló orvoslás körébe. Márpedig egy medicina van, az, amelyik jól működik, s ez leginkább az „evidence based” medicina. A cél a bizonyítottan hatékony eszközök, eljárások integrálása, bárhonnan származzanak is azok.
– Az orvostudomány irányáról vallott felfogását több tanulmányban is lejegyezte a Magyar Tudomány és a Természet világa hasábjain. De van még egy téma, amellyel hasonló konoksággal foglalkozik, ez pedig az orvosi nyelv. Bevallom, amennyire örültünk itt a szerkesztőségben a professzor úrtól kapott írásoknak, legalább annyira szorongtunk: tudjuk, a nyelvhasználatban is hajthatatlan. Ragaszkodik bizonyos írásmódokhoz, pedig a szerkesztők, korrektorok, még ha látják is a következetlenségeket, nem bírálhatják fölül az MTA nyelvészeinek állásfoglalását.
– No persze, önök a „zöld könyvre” hivatkoznak, az akadémiai helyesírási szótárra. Azt nyelvészek alkották, én pedig úgy vélem, az orvosi helyesírás kérdésében a nyelvészek inkább csak konziliáriusok lehetnek, az alapelveket orvosoknak kellene meghatározniuk a nagy folyóiratok szerkesztőivel együtt. Egy 1992-es kiadvány, különösen, ha a nyelvvel foglalkozik, nézetem szerint frissítésre szorul.
 |
– Ez a szigorú állásfoglalása Faludy György íróéra emlékeztet, aki felszólította az embereket, nyomdászokat, tanárokat, újságírókat és mindenkit, aki csak ír, hogy helyesírási kérdésekben álljon ellen a parancsuralomnak, és ne az önkényesen hozott új, hanem csakis a régi szabályokat alkalmazza, vagy ami még jobb, hallgasson a tulajdon józan eszére. Honnan ered önnél ez a szenvedélyes nyelvőrködés?
– Az ötvenes évek közepétől mostanáig összegyűlt jó néhány közleményem, könyvfejezetem, sokat írtam, szinte grafomániásan. Én nem változtattam az írásmódomon. Azelőtt senki sem emelt kifogást, sem az Orvosi Hetilap, sem a Kísérletes Orvostudomány, sem a Belorvosi Archívum nem javította a kéziratomat. És akkor egyszerre, nagyjából a kilencvenes évektől, amikor az említett szótár is megjelent, a nyelvi korrektorok egyre-másra elkezdték kijavítani a szövegeket. Jöttek vissza a levonatok: amivel nem értettem egyet, visszajavítottam, de a végén nyomtatásban mégis úgy jelent meg, ahogy a szerkesztő akarta. Ez egész addig így ment, amíg a Springernél azt nem mondtam egy könyvfejezetre: vagy nem változtatnak a szövegemen, vagy nem kérem a közlést. Aztán egy alkalommal, itt a Lege Artis Medicinae-ben egy írásom alatt megjelent, hogy a szerző határozott kérésére a hivatalosan elfogadottól eltérő helyesírással közlik a cikket. Én nem kivétel akarok lenni, csak szeretném meggyőzni a szerkesztőket, hogy üljenek össze, és abban az egy-két problematikus pontban jussanak konszenzusra.
– Professzor úr sokszor megfogalmazta a véleményét, és konkrét javaslatokat tett, érvelt mellettük. Mind az orvosok, mind a nyelvészek körében süket fülekre talált?
– Szinte csak egyetértő – szóbeli – reflexiók voltak. A kompetens nyelvész ellenvélemények pedig indoklás nélkül maradtak. 1996 óta körülbelül évente írtam egy-egy cikket a javaslataimról az Orvosi Hetilapba, a Belorvosi Archívumba, a Transzfúzió, majd a Hematológia-Transzfuziológia című folyóiratba. Örömmel olvasom az igen színvonalas Magyar Orvosi Nyelv folyóiratot, amelyet Bősze Péter professzor indított 2001-ben. Ennek bemutatására egy konferencián került sor, amelyen Grétsy László is jelen volt. Megragadtam az alkalmat, hogy személyesen beszéljek vele, miután levélben megírtam neki aggályaimat. Ő a fiához irányított, aki orvos és a nyelvészethez is ért. Volt pár nyilvános levélváltásunk, de a folytatás elmaradt. Pedig valójában csak két-három kérdésben kellene elvi megegyezésre jutni. Az egyik az, hogy az idegen szavakhoz helyesen magyaros végződéseket kellene kapcsolni, mint például a toxikus, hepatikus, thrombotikus esetében. A szótár c-vel írja az -ikust, pedig magyar. Felfoghatatlan! A másik, hogy összetett szavak esetében, ha az egyik tag nem magyar szó, egybeírás helyett kötőjelet kellene használni. Miért kell egybeírni például a bypass-műtétet? Végül pedig igen bosszant a sok rosszul fordított és rosszul képzett idegen szó: hogy csak egyet említsek, manapság lépten-nyomon az expresszál kifejezést hallani, olvasni. No hát, gondoljunk a kompresszió-komprimál alakokra: ugyanígy az expresszió-exprimál volna a helyes. Mindezeket nemrég újra összefoglaltam a Hematológia-Transzfuziológia folyóirat újonnan indult Nyelvőr rovatában, amelynek gondozására Lehoczky Dezső főszerkesztő kért fel.
– Néhányan úgy vélik, nem érdemes annyi energiát fektetni a nyelv jobbításába, hiszen – legalábbis a tudományokban – a világnyelv felé haladunk. Mások szerint ez cinikus nézet. Ön hogyan gondolja?
– Én nem tekintek olyan messzire. Ma és nekünk kötelmünk ápolni az orvosi szaknyelvet, anyanyelvünk szerves részét. Bosszant a közöny, a figyelmetlenség, a tudatlanság. Még inkább az igénytelenség.
– Mióta 2000-ben emeritus professor lett, még több időt szentelhet „vesszőparipáinak”. Mivel foglalkozik ezeken kívül?
– Kilenctől minden nap a klinikán vagyok, a délutánt az egyetemi könyvtárban töltöm. Praktikus klinikai teendőim nincsenek. Több könyvfejezetet, kompendiumot írok, lektorálok jelenleg is. Hazai rendezvényekre kapok meghívásokat, bár már decrescendo jelleggel. Olykor kongresszusi és továbbképző előadásokat tartok, egyetemi tantermi előadást nem. Ildomos lenne, ha öregúr létemre elvenném a fiatal munkatársak kenyerét? Amit én a hatvanas években kezdtem Szegeden és folytattam huszonöt éven át Debrecenben, abban a maiak már szaktekintélyek, önálló személyiségek. Ez így van rendjén. Aki megtette a dolgát, az fejezze be szépen, tisztességgel, különben csak elégedetlen lesz.
– Térjünk vissza egy kicsit a kezdetekhez! A háború kitörésekor tízéves volt. Milyen volt a gyermekkora?
– Apám jogász volt, városi tisztviselő, édesanyám pedagógus. Egy polgári család nyugodt légkörében éltem. A piarista gimnáziumban megszakadt a tanítás a háború alatt, általános volt a nélkülözés, de elviseltük. A nehezebb évtizedek azután következtek, bár magam nem panaszkodhatom. „Védett” környezetbe kerültem.
– Ma, amikor a fiatalok abban a megváltozott értékrendben nőnek fel, amit röviden fogyasztói kultúrának nevezünk, sokan érzik szükségét stabilabb szellemi-erkölcsi alapokon nyugvó oktatásnak, nevelésnek. Az a piarista iskola, amelybe ön járt, jó mintája ennek, vagy inkább szigorú, feszes világ volt?
– Nagyon kellemesek az emlékeim. Egyáltalán nem volt valami nagy drill. A piaristák a szerzetesek közül talán a legliberálisabbak. Tény, hogy a latin- és a magyaróra memoriterrel kezdődött, és ezt szigorúan vették. Mindig szerettem a latint; oktató koromban a hallgatóim humoros műsoraikban úgy mutattak be, mint aki örökösen latin közmondásokat idéz. Sok mindenben az életre tanítottak a tanárok. Történelemtanárom nem a tankönyvi anyagot kérte számon, hanem jegyzetelésre szoktatott, ezért az egyetemen már jól kezeltem a plajbászt. A társasági élet vidám volt. Szívesen emlékszem a cserkészcsapat vasárnapi kirándulásaira, nyári táboraira, a nagy pingpongpartikra. 2003-ban kaptam az aranydiplomát sok, még elérhető osztálytársammal együtt. Az osztályfőnökömet, Zömbik Miklóst nemrég köszöntöttem a nevenapján; minden alkalommal köszönettel emlékezem meg a piarista diákévekről. Azt hiszem, a mai gyerekeknek is van a példaképük, csak szemérmesek, azért nem emlegetik őket.
– Hogy került éppen az orvosi egyetemre?
– Nem volt különösebben nagy előkészület, vagy nyolc-tíz osztálytársammal együtt jelentkeztem. Bementünk, beírták a nevünket, aztán egy kézfogás és egyetemi polgárok lettünk. 1947-ben ez volt a felvételi. Apám óvott a jogászpályától, anyám foglalkozása sem tűnt valami nagy egzisztenciának. Mérnöknek nem akartam tanulni, mert matematikából nem voltam erős. Ezek mellett közrejátszott még, hogy az orvosi egyetemnek jó híre volt a „szent-györgyis” hangulat miatt. Olyan nevek fémjelezték az időszakot, mint Hetényi Géza, Jancsó Miklós, Ivánovics György.
– Hogy teltek a medikusévek?
– Sikk volt előadásokra járni, jegyzetelni, sőt, tanulni is. Tiszteltük a tanárainkat. Lelkesek voltunk. Így könnyedén viseltük az ötvenes éveket, a Szabad Nép- és a mozgalmi dal félórákat, no meg a szemináriumokat, oroszórákat, amelyekből vizsgázni is kellett. De megvolt a társaság is, az esti összejövetelek, szórakozóhelyek. Szegeden a Hági, a Hungária, meg a Kis Hungária… Az egyetemi hallgatók pontosan tudták, mikor melyik tanárukat fogják ott találni. Mint bizonyára másutt is, sajátos hangulata volt az egyetemi diákéveknek.
– A diploma után, 1953-ban a szegedi I. Belklinikára került, a legendás Hetényi-klinikára.
– Nagyszerű gárda, igazi közösségi élet fogadott. Vezetőnk levette rólunk a kinti világ gondjait. Senki nem mondta, hogy legyek ennek vagy annak a szervezetnek a tagja, ami akkoriban ritkaság volt. Persze voltak köztünk politikailag elkötelezettek is, de ez nem zárta ki, hogy ott egy homogén kompánia működjön. A vezetés érdeme az is, hogy mindenkinek megvolt a feladata. Nem lehetett négy órakor letenni a kórlapot és hazamenni. Késő este is világosak voltak a laboratóriumok, folyt a munka. A gasztroenterológiai, majd a hematológiai csapatba kerültem, az utóbbi bizonyult maradandónak. A szaküléseken, majd a hazai, később a nemzetközi kongresszusokon csak a saját eredményeinkkel volt ildomos szerepelni.
– 1958-ig Kelemen Endre munkacsoportjában dolgozott, amíg őt el nem tanácsolták Szegedről. Éppen a minap hallottam róla egy orvostörténeti legendának számító történetet a hazai első őssejtátültetésről, amit a budapesti I. Belklinikán hajtott végre, még nagyon egyszerű módszerekkel.
– Akkor foetusok, abortumok májsejtjeit izolálva nyerték az őssejteket. Sikeres úttörő munka volt. Kelemen megszállott, különös ember volt; délig nem mutatkozott, viszont éjfélkor még a leukaemiás egereivel foglalkozott a laboratóriumban. Hematológusi szenvedélye azonban nem jelentette azt, hogy ne tudta volna tökéletesen a kardiológiát is. Nem lehetett a könyvtárból elvonszolni. Innen az én könyvtár iránti vonzalmam, amit a munkatársak is örököltek. Hiába az internet, a könyvnek, a folyóiratnak „szaga van”! No, de sok mindenben példamutató volt ő, bár tudtuk a gyengéit is. Este nyolckor szólt, hogy viziteljünk. Suttogva léptünk a kórterembe, mert a betegek már aludtak, de aztán felkapcsoltuk a villanyt. Ismerték őt, nemcsak a házban, az egész országban. Megértő főnökei voltak, akik elfogadták. Mint általában a kiemelkedően tehetséges, jó ügyért lázadó, a teljesítményt honoráló, kreatív egyéniségeknek, voltak bőven kihívásai, szakmai ellenfelei. Elégedetlenné tették a szakmai közélet anomáliái, nem volt boldog ember. Sokat alkotott és sok embertársának volt segítségére. Sokan és sokat tanulhattunk tőle.
Amikor Kelemen Pestre került 58-ban, örököltem az osztályt, és a hematológia profilt. Kitűnő fiatal munkatársakkal ápoltuk a nemes örökséget. Ez időben távozott Hetényi Géza, új időszámítás kezdődött. Tovább serénykedtek a „thrombopoéták”, erősítettük profilunkat a hemosztazeológia vonalán. Igyekeztünk eleget tenni a klinika hármas követelményének: oktattunk a tanteremben és a betegágynál, részt vettünk számos tanfolyamon, konferencián, elláttuk az osztályt, dolgoztunk a laboratóriumban, publikáltunk, egyre több külföldi rendezvényre is eljutottunk. Szinte változatlanul élveztük a Hetényi-klinika presztízsét. A változások a hatvanas-hetvenes években, persze, elkerülhetetlenek voltak, a klinikai, egyetemi létet meghatározó körülmények adottak. Utolsó szegedi éveimben vallottam, hogy a legvonzóbb és legkényelmesebb egyetemi státus a docensé. Nem tartott nagyon sokáig.
– Ugye, 1974 volt a változás éve? Oda lett a nyugodt docensi állás?
– Igen, persze, ez nagy megtiszteltetés volt. Számos pályázó közül én lehettem a befutó a debreceni egyetem kettes számú belklinikáján. Első perctől megnyugtatóak voltak a körülmények, főleg a személyi feltételek. Kitűnő munkatársak, a szegediekhez hasonló vagy éppen azokkal azonos profilok fogadtak. Azokat legfeljebb bővíteni és erősíteni lehetett az évek folyamán. A klinika anyagiakban csak lassan gazdagodott, de talán a tekintélye nőtt. Elfogadott partnerévé váltunk a nagy klinikának s a később alakult hármas számú klinikának is. Minőségi oktatás, korszerű betegellátás, jegyezhető „translational” klinikai kutatás volt a klinika lelkes kollektívájának a legfőbb törekvése. Munka, publikációk, szakmai szereplések, tanulmányutak, minősítés s netán elismerések. Nem volt hátránya a klinikának az aránylag gyakori távollétemből: erre a két évtizedes időszakra esik több szakmai társasági megbízásom, a tízévnyi ETT-elnökségem, s egy különleges hároméves periódus. Az ugyancsak éppen tízéves feladat, a tudományos ülések elnöki tisztje, talán még kamatoztatható is volt. 1994-ben kezdettől nagyra becsült, kedves munkatársam, Udvardy Miklós vette át a látszólag gondokkal nem vagy alig terhelt örökséget, a klinika vezetését. De már sejteni lehetett a későbbi strukturális változásokat, az universitas építésének újító szándékait, a belklinikák és a belgyógyászat horizontális építkezésének eredményét. Néhány évvel később a kubatúrájában kis klinika már öt önálló tanszék, s tegyük mindjárt hozzá, jól funkcionáló tanszék hajléka. Utódom fogja össze a három belklinika alkotta Belgyógyászati Intézetet. Csak néhány, a haladást jelző fejlődés: működik az őssejt-transzplantációs, az akut gasztroenterológiai vérző betegek és a ritka kórképek osztálya.
– Mit tudhatunk a többi Hetényi-tanítványról, netán a „Hetényi-iskoláról”?
– A Hetényi-tanítványok, ha egy tucatnál is kevesebben, de még vannak, s még „iskola” is lehetne, hiszen mindhárom vidéki egyetem egy-egy belklinikáján Hetényi-tanítvány volt a vezető. Szegeden Varró Vince, Cserháti István és Csanády Miklós, Pécsett Jávor Tibor, Debrecenben jómagam. Nem kétlem, hogy valamennyien az alma mater szellemében tevékenykedtünk. De az iskola az más, az több. Aligha lehet az iskolák, a hagyományos belklinikák túléléséről beszélni. Az iskolát a munkatársak, a tanítványok teremtik, akiknek hasonló emberi és orvosi tulajdonságaik vannak; kis csoportjukat, s talán majd az ő tanítványaikat és az általuk képviselt szemléletet is az utókor minősítheti iskolának. Tempora mutantur… Már-már belklinika sincs, mint ahogyan az ötvenes-hatvanas évek klinikai kutatása is anakronisztikus, az nincs vagy más. S ez szinte törvényszerű. A genomika korszakát éljük. Diszciplínák létezéséről, a specializálódás módjáról folyik a vita. Röviden szólva: úgy vélem, hogy a folyamatosság fenntartásának, az ars poetica továbbvitelének a lehetősége és feltétele nem adatott meg. Quo vadis medicina? Optimista módon vallom: egy holisztikus szemléletű, jó értelemben integrált „evidence based” medicina felé.
– Az imént utalt az Antall Józsefhez fűződő „különleges hároméves periódusra”. Hogyan emlékszik vissza erre?
– Az 1990 októberétől 1993 decemberéig terjedő, bő három év Antall József miniszterelnök betegségének időszaka. Nagyon megtisztelőnek tartottam, hogy az őt kezelő orvoscsoport tagja lehettem. A betegség természete miatt véltem úgy, hogy különlegesen nagy a felelősségem. Az egyrészt felemelő, másrészt végtelenül szomorú, kudarccal végződő történet szakmai részleteit tízéves tanakodás után 2004-ben, az Orvosi Hetilapban összefoglaltam. Így kívántam kegyelettel és tisztelettel adózni emlékének halála tizedik évfordulóján.
|
Rák Kálmán 1929. augusztus 20-án született Szegeden. |
– Végezetül, egy hosszú, tartalmas pályára visszatekintve, milyen útravalót adna azoknak, akik ma az orvosi hivatást választják?
– A válasz nagyon egyszerű is lehet: tanuljanak és dolgozzanak becsületesen, a tudományba és a humánumba vetett tántoríthatatlan hittel. Orvosok lesznek, a társadalom kiváltságos tagjai, akik az élet és halál kérdésében döntenek. Őrizzék meg vagy segítsenek helyreállítani, ha kell, az orvosi hivatás becsületét; harcoljanak a kártékony közöny, a szakmai sovinizmus, a tudományba vetett hitet kikezdő sarlatánok ellen. Segítsék elő, hogy a tudományosan megalapozott eljárások legyenek a meghatározók, mert a tényeken alapuló medicina a jövő orvostudománya. A „Salus aegroti...” törvénye mellett tartsanak szem előtt egy másikat is: „Honeste vivere, neminem laedere, suum cuique tribuere”. Ha fiataljaink így tesznek, mindenkor tisztességesen élnek, nem ártanak tudatosan másoknak, s megadják mindenkinek azt, ami neki jár, ha általános lesz újra ez a modus vivendi, akkor remélni lehet, hogy szebb, boldogabb, élhetőbb lesz a világ.
dr. Németh Éva