LAM 2004;14(10):728.

EGY TÖRTÉNETE MINDENKINEK VAN!

Szerencsés János

Magyarországon az 1990-es évek elejéig létezett a „szanatóriumi hálózat”. Ebbe tartoztak a mozgásszervi betegeket fogadó intézmények, mint az ORFI, Hévíz, Balf és (ágyainak nagyobb részével) Harkány. Ezeket a helyeket az ország szakrendelői számára osztották szét, így jobbára a mindenkori igazgatók kegyei határozták meg, hogy ki kapott ebből a beutalóból. A reumás betegek ápolási ideje – akár meggyógyult az illető, akár nem – 21 nap volt, s ennek leteltével már jött is a következő „kvótás beteg”. Egy adott osztály – mondjuk az ORFI „B” osztálya – szempontjából mindez azt jelentette, hogy jó előre tudni lehetett, hogy melyik nap hány férfi és nőbeteg érkezik az ország különböző tájairól.

Négy-öt ágyra azonban nem ütemeztek be kvótát, és ezek voltak az osztályvezető szabad ágyai. Nem kell ecsetelni, hogy ez milyen privilegizált helyzetet teremtett, és lényegében lehetővé tette az intézeten belüli magánpraxist. A nevezett osztályon a 60-as években a főnővér feladata volt ezeknek a „szabad ágyas” betegeknek a behívása. A főorvos neki adta oda a betegek nevét, címét és megjelenésük sorrendjét.

Egyszer egy idősödő férfi jelentkezett az ORFI-ban, kissé csodálkozva, de nagy örömmel utazott fel a fővárosba, már csak koránál fogva is voltak ugyanis mozgásszervi panaszai.

Hamarosan kiderült, hogy a csúnyán író és kissé rosszul látó főnővér Detk helyett Deszkre küldte a papírt. Az utca nem stimmelt, de Nagy János nevű egyén Deszken is akadt.

Így jutott a szerencsés Nagy János életében először a számára is időszerű „fürdőkórházi” kezeléshez – beutaló nélkül. Hogy a főorvos, aki már semmit sem tehetett a dolog ellen, mit gondolt magában, arról nincsenek információink.

dr. Gömör Béla