|
|
|
LAM 2004;14(10):716-7.
MEDIKALIZÁCIÓ
Pszichiátria és medikalizáció
A depresszió
Kovács József
Semmelweis Egyetem, Magatartástudományi Intézet
1089 Budapest, Nagyvárad tér 4.
Az utóbbi évtizedekben jelentős kiterjesztést lehetett észlelni a depresszió diagnózisa terén, amelynek incidenciája az USA-ban az 1950-es években ötven/egymillió lakos volt, s ez az érték a 90-es évek végére százezer/egymillió lakosra nőtt (1). Ez tehát az incidencia kétezerszeres növekedése, amely csak a diagnosztikus kritériumok jelentős kiszélesítése révén képzelhető el, vagyis úgy, hogy ma sok olyan embert depressziósnak tartanak, akit régen – ugyanolyan tünetekkel – nem tekintettek volna annak.
Amikor az első antidepresszívumot, az imipramint 1958-ban felfedezték, a gyógyszergyárak éppen azért nem láttak túl sok fantáziát benne, mert úgy ítélték meg, hogy a depresszió incidenciája nagyon alacsony, s van már rá megfelelő kezelés: az antipszichotikumok és az elektrokonvulzív terápia (1).
A depresszió mai elterjedtségét bizonyos értelemben az új antidepresszívumok (SSRI-készítmények) hozták létre azáltal, hogy könnyebb betegségnek tartani egy olyan nemkívánatos állapotot, amelyre létezik viszonylag csekély mellékhatásokkal járó gyógyszeres kezelés, mint amelyikre nem. Bizonyos értelemben tehát – a depresszió fogalmának jelentős kiterjesztése miatt – az a betegség, amelyet ma neveznek depressziónak, új s nagyrészt a Nyugatra korlátozódik (1). Az új depressziófogalmat tehát az 1980-as évek közepén megjelent SSRI-k hozták létre. Ezek főleg az enyhébb depresszióban hatékonyak, de sok más zavarban is jól használhatók (például pánikzavar, szociális fóbia, poszttraumás stressz zavar, kényszeres zavar, s egyéb szorongásos betegségek), sőt, ezek legtöbbjében hatékonyabbnak bizonyultak, mint a depresszióban (1). Érdekes módon ahogyan az említett zavarok SSRI-re jól reagálónak bizonyultak, incidenciájuk meredeken emelkedni kezdett. Például a kényszeres zavar incidenciája az SSRI-k bevezetése óta látszólag ezerszeresére nőtt (1).
Hasonlóképpen, a DSM-ben 1980-ban megjelenő pánikzavar, vagy a 90-es évekig alig észrevett szociális fóbia is a közérdeklődés homlokterébe kerültek, mióta esetükben létezik relatíve hatékony gyógyszeres kezelés (1). Úgy tűnik tehát, hogy könnyebb betegségnek tartani egy olyan nemkívánatos testi vagy lelki sajátosságot, ami elterjedt ugyan, de megváltoztatására hatékony eljárás létezik, mint egy olyat, amely elterjedt, s megváltoztathatatlannak tűnik.
Az elidegenedés depresszióvá medikalizálása
Carl Elliott szerint számos életérzést, amelyet hagyományosan a filozófiában, a szépirodalomban és a közgondolkodásban elidegenedésnek neveztek, ma depressziónak diagnosztizálnak, s a pszichiátria eszközeivel próbálnak kezelni.
Elliott szerint az elidegenedés, vagyis a bőség közepette is az üresség, elégedetlenség érzése, s az igazi én keresésének a vágya nagyon jellemző a XX. századi amerikai életre, s olyan költők, mint például T. S. Elliot és Sylvia Plath, olyan írók, mint Salinger és Saul Bellow, s olyan drámaírók, mint Tennessee Williams örökítették meg műveikben (2).
Elliott szerint az elidegenedés voltaképpen az egyén és a környezete közötti össze nem illés. Jelentős eltérés aközött, ahogyan valaki él, s ahogyan saját értékei alapján élnie kellene. Elidegenedett valaki akkor is, ha ő maga más, mint amilyennek szerinte lennie kellene (2). Vagyis az elidegenedés az egyén saját magával, illetve életformájával kapcsolatos értékrendje és a valóság közötti össze nem illés. Az elidegenedett ember úgy érzi, nem olyan, amilyennek lennie kellene, s nem azt az életet éli, amit élnie kellene. Az elidegenedés az egyén részéről nem feltétlenül rossz: vannak körülmények, amelyekre a megfelelő válasz az elidegenedés érzése, amikor valakinek elidegenedettnek kell lennie (2). A különböző értékrendű, temperamentumú emberek más és más körülmények között lehetnek elidegenedettek (3). Egy precíz, pedáns ember például elidegenedett lehet az olasz kultúrában, s kevésbé az például a németben, míg egy spontánabb, temperamentumosabb rosszul érezheti magát a számára ridegnek érzett északi kultúrákban.
|
Az elidegenedett ember úgy érzi, nem olyan, amilyennek lennie kellene, s nem azt az életet éli, amit élnie kellene. |
Az elidegenedésnek három formája van: a személyes, a kulturális és az egzisztenciális elidegenedés (3).
A személyes elidegenedés azt jelenti, hogy valaki nem tud azonosulni a tőle elvárt társadalmi szerepekkel, például nem érzi jól magát a tőle elvárt politikusfeleség, egyetemi kolléga vagy klubtárs szerepében. Az is idetartozik, amikor valakinek nem úgy alakul az élete, ahogy tervezte, és például 50 éves korában elválik a férjétől, eladja a házát és Sváziföldre megy a Békehadtesttel, vagy otthagyja régóta végzett munkáját, mert ráébred: sohasem szerette azt, s nem érti, hogyan is kötött ki mégis például könyvelőként (2).
A kulturális elidegenedés azt jelenti, hogy valaki idegennek érzi magát saját kultúrájában vagy abban a kultúrában, amelyben él. Nem érzi magáénak annak normáit. Így érzi magát sok menekült, s a társadalomkritika egy részének is forrása a kulturális elidegenedés (2). Mindez természetesen szorosan összekapcsolódik a személyes elidegenedéssel. A mai fejlett társadalmak nagyra értékelik az eredetiséget, az individualitás kifejlesztését, s sokan nem tudnak ennek a normának megfelelni. Nagyon sokan érzik úgy, hogy lelkük mélyén éppen olyanok, mint a többi ember, életük annyira hasonlít másokéhoz, hogy még elmondani sem érdemes. Nagyon sokan ezt az érzést is depressziónak érzik, s antidepresszívumot igényelnek rá (2).
A depresszióval összetéveszthető elidegenedés harmadik formája, az egzisztenciális elidegenedés. Ez az elidegenedés legmélyebb, legintenzívebb, legáthatóbb formája, mert nem egy bizonyos életformától vagy egy bizonyos kultúrától való elidegenedést jelent, hanem az emberi léthelyzettől általában való elidegenedést. Ez az a fajta elidegenedés, amely a XX. századi egzisztencialista filozófiában olyan markáns kifejezést nyert, s amelynek sok közös vonása van a ma divatos posztmodern filozófiákkal. Az elidegenedésnek ez a formája akkor lép fel, amikor valaki semmi iránt nem tud igazán elköteleződni, mert úgy érzi, semmi nem éri meg az áldozatot. Egyetlen olyan érték sincs, amely méltó lenne arra, hogy neki szenteljük életünket, mert mindegyik csak relatív érvényességű. Eszerint tehát egyik ember értékrendje sem jobb, mint a másiké, nincs semmi, ami megérné az igazi áldozatot, minden ideiglenes és relatív. Az értékek nem Istentől valók, nem is a világtörténelem menete kristályosítja ki azokat, hanem kortól, helytől függő múló jelenségek (2).
Az elidegenedés eme formáját – éppen azért, mert ez a legáthatóbb – azonosítják leggyakrabban a depresszióval. Ilyenkor ugyanis nem egy adott életforma vagy kultúra értelme kérdőjeleződik meg, hanem a létnek mint olyannak az értelme. E szemszögből nézve minden értelmetlen, semmi nem indokolható meg kielégítően, minden konkrét élet a biológia és a történelem szeszélyes és véletlen találkozásának az eredménye, annak a terméke, hogy véletlenül éppen olyannak születtünk, amilyennek, s éppen abba a kultúrába, családba kerültünk bele, amelyikbe (2).
Elliot szerint Heidegger a fentiekhez képest az elidegenedés egy negyedik formáját is elkülönítette. Szerinte ugyanis mindenki elidegenedett, aki nem néz szembe azzal, hogy az emberi lét véges, s meg fogunk halni. A nem elidegenedett lét tehát egy alapvető szorongással jellemezhető: szorongunk a nemléttől, attól, hogy rövidre szabott létünk idejét nem jól használjuk fel. Ezt nevezi Heidegger autentikus létnek. A mai nyugati kultúrában élők többségét a vallásos hit jellemzi. A keresztény hagyomány szerint azonban a hivő léte nem fog megszűnni a halálakor, hanem csak létezésének a formája változik meg. A földi lét után következik az Isten társaságában töltött öröklét. Heidegger felfogása szerint természetesen ez a gondolkodás elidegenedett, hiszen tagadja a halált, s így Heidegger terminológiája szerint a mai nyugati ember elidegenedett a saját halálától, hiszen az nem létezik a számára (2). Érdekes módon a buddhista tanítás ebből a szempontból hasonlít a heideggerihez. A buddhizmus is abból indul ki – noha más terminológiával –, hogy a haláltól, szenvedéstől elidegenedett, azt tudomásul nem vevő élet nem „megvilágosodott” élet.
Az elidegenedés valamennyi fenti formája a pszichológiai jóllét érzésének a csökkenésével jár, s ma az emberek a pszichológiai jóllét csökkenésekor különböző segítőfoglalkozású szakembereket keresnek fel. Ki-ki ízlése, meggyőződése, beállítottsága szerint pszichiátert, pszichológust, életmód-tanácsadót, természetgyógyászt stb. S tanácsban nincs hiány.
Ha a szenvedő, elidegenedett ember pszichiáterhez fordul, ő – függetlenül a lelki szenvedés okától – annak tüneteit igyekszik megszüntetni. Pszichiátriai szempontból a lelki szenvedés rossz, a lelki jóllét jó. Elliot azonban azt a kérdést teszi fel: tágabb nézőpontból vizsgálva a lelki szenvedés az egyetlen dolog, ami fontos (2).
Már John Stuart Mill is elkülönített alacsonyabb rendű és magasabb rendű örömöket (kvalitatív hedonista volt), s úgy vélte, hogy kevés, magasabb rendű örömmel rendelkezni kívánatosabb állapot, mint sok alacsonyabb rendű örömmel. Megfogalmazása szerint: „Jobb elégedetlen embernek lenni, mint elégedett disznónak; jobb elégedetlen Szókratésznek lenni, mint elégedett ostobának” (4). Mill szerint minél okosabb és műveltebb egy ember, annál több dologban lelhet kielégülést, de ugyanakkor annál több dolog okozhat szenvedést a számára. Eme felfogás szerint tehát a pszichológiai jóllét nem minden: az értelmes élet nem csak pszichológiai jóllétből áll, s a relatív pszichológiai jóllét mögött sokszor a milli értelemben vett sekélyesebb öröm húzódik meg. Tágabb nézőpontból tehát az elidegenedettség pszichológiailag kínzó állapota összeférhet egy bölcs, autentikus élettel, s így a pszichológiai szenvedés megszüntetése – furcsa módon – elvehet valamit ennek a létnek a tisztánlátásából és pátoszából.
Ahogyan Elliott írja: a pszichiátria a szenvedés kontextusa iránt semleges kell legyen: a lelki szenvedést – kontextustól függetlenül – csökkentenie kell. Camus Sziszüfosza a pszichiátertől Prozacot kellene kapjon, s ekkor kicsit boldogabban tologatná fel a sziklákat (2). Meg lenne oldva ezzel Sziszüfosz helyzete? Ha a rabszolgaság korában lett volna Prozac és pszichiáter, a boldogtalan rabszolgának is joga lett volna Prozacra. Megoldódott volna Prozaccal a rabszolga problémája (2)? Az emberi léthelyzet vagy a konkrét társadalmi, egyéni lét problémáit a pszichiátria sokszor nem tudja megoldani, legfeljebb csak medikalizálni, pszichiatrizálni tudja, vagyis a saját terminológiájára fordítja le. S éppen az a probléma itt, hogy komplex társadalmi, filozófiai problémákra relatíve egyszerű megoldásokat próbál találni, amelyek azonban nem alkalmasak a lét nagy metafizikai kérdéseinek a megválaszolására (2).
Kramer úgy fogalmaz: annak ellenére, hogy az elidegenedésnek vannak pszichiátriai vonatkozásai, hiszen az ember pszichológiai jólléte romlását is jelenti, mégis, az elidegenedést alapvetően pszichiátriai problémának tartani olyan, mint a szentáldozást a diétás előírások közé sorolni: kategóriahiba (3). Az elidegenedés ugyanis sok esetben az egyén helyénvaló válasza lehet bizonyos körülményekre, s ilyenkor morálisan értékes lehet (3).
Irodalom
Ez a cikk a Széchenyi Professzori Ösztöndíj keretében készült „Bioetikai kérdések a pszichiátriában és a pszichoterápiában” című könyv kéziratának részlete.