|
|
|
2004;14(10):710-3.
SZELLEM ÉS KULTÚRA
„Éneklőgépek” az operaszínpadon
A kasztráció barbár szokását már az ókorban is ismerték. Ezt a beavatkozást eleinte úgy végezték, hogy összezúzták, később azonban a nemzőképesség biztonságos megszüntetése érdekében eltávolították a heréket, illetve más esetekben a teljes csonkítás is megtörtént: a herék, a scrotum és a penis is áldozatul esett a procedúrának. Alanyai elsősorban a rabszolgák közül kerültek ki, és főleg Keleten dívott ez az eljárás.
Minket azonban inkább a kasztráltak azon csoportja érdekel, akikre a középkor végén a női énekhang imitálását, pótlását bízták, amikor is a nőket a XV-XVI. században kitiltották a templomi kórusokból. A pápai szolgálatban már a XII. században ismeretes volt kasztrált személy, a világi operaszínpadokon azonban csupán az 1500-as évek végén jelentek meg. Maga az opera műfaja is ekkortájt alakult ki Firenzében és terjedt el egész Itáliában, az olasz hercegi udvarokban, Jacopo Peri, Claudio Monteverdi és mások munkássága révén.
A kasztráltak fénykora az 1700-as évekre esett, a legnépszerűbb zeneszerzők írtak szerepeket a számukra, s egy-egy opera előadása elképzelhetetlen volt akkoriban valamely jónevű „castrato” produkciója nélkül.
Ezek az énekesek, elsősorban Itáliában, általában szegényebb családokba születtek, és már gyermekkorukban részt vettek a templomi énekkarokban. Szoprán vagy alt szólamot éneklő fiúk voltak ők, akiken a pubertás előtt hajtották végre a csonkítást a célból, hogy iskolázott hangjuk magas regiszterét megőrizzék. Természetesen a hang alapos képzése, tanításuk a későbbiek során sem szűnt meg, s lényegében teljes mivoltukban alárendelődtek az éneklésnek, mondhatni, egész testük az éneklés szolgálatára alakult át, ezért nevezhetők „éneklőgépeknek”.
A castratók idomtalan alakú, nőiesen elhízott, vékony végtagú, hatalmas mellkasú, szőrtelen figurák voltak, akiket hírnevük folytán környezetük kényeztetett, elkapatott, hiúvá, affektálóvá tett.
A mai sztárok elődeinek nevezhetők ők, s a feljegyzések szerint hangjuk hihetetlen bravúrokra volt képes. A legjobbak, Farinelli, Caffarelli, Senesino, Siface hangja négy oktáv terjedelmű volt, a magas „cé” felett öt-hat hanggal, „á”-t, illetve „bé”-t tudtak énekelni, teljes hangon. Gégéjük átalakulása, a hang mutálása elmaradt, ugyanakkor a nőies, sőt, gyermeki gégéhez hatalmas fújtatóként működő mellkas társult. Énekük minősége, hangszínük a kor előrehaladásával is alig változott. Különleges bravúrjuk volt a hosszú ideig, néha 70-80 másodpercig kitartott hang, amit koloratúrákkal díszítettek, és egy levegővel (levegőcsere nélkül) énekeltek végig. Természetesen a sportteljesítményhez hasonlító produkció nélkülözött minden érzelmi töltést, drámai kifejezést. Bár az utolsó castrato, a Sixtus-kápolna énekese, Alessandro Moreschi (1858–1922) készített néhány hangfelvételt, ezekről azonban a régi nagy sztárok hangja nem ítélhető meg. Moreschi valószínűleg nem volt a legjobb képességű énekes, a lemezekről hallható hang „...Hátborzongató. Altra emlékeztető, hangjának csengése se nem férfié, se nem nőé, és van benne valami furcsa bánatos, esengő.” (H. C. Schoenberg)
Ne kezdjük azonban a végén! Kíséreljük meg a lehetetlent: az emlékek, korabeli híradások, levelek révén válaszolni a kérdésekre. Hogyan szólt a kasztráltak hangja, mi volt a titkuk, miért uralták az operaszínpadot kétszáz évig? A következőkben néhány híres castratóról szólunk részletesebben.
Egyes források szerint Gregorio Allegri (1582–1652) kora híres zeneszerzője is kasztrált volt, alténekes (mások tenoristaként emlegetik). Legismertebb műve a Sixtus-kápolna nagyheti Misereréje. Évente egyszer, a nagyhéten, csak a Sixtus-kápolnában lehetett előadni. 1770. április 14-én a tizennégy éves Mozart hallotta a művet, később emlékezet után leírta. Így már nem volt szükség a tilalomra, 1771-ben feloldották azt. A Misererét ma is gyakran előadják, ennek a darabnak több hanglemezfelvétele ismert.
Főleg templomi énekes volt a másik ismert castrato, Stefano Laudi, a római alténekes (1590–1639), aki vallásos ihletésű zenés színdarabokban is fellépett és zenét is szerzett.
Már az első operákban, a firenzei Camerata által bemutatott két Jacopo Peri-műben, a Dafnéban és az Euridice-ben nagy valószínűséggel énekeltek kasztráltak, de 1607-ben, Monteverdi Orfeójának címszerepét a kor híres mezzoszoprán castratója, Giovanni Gualberto (Magli) énekelte a mantovai ősbemutatón. A herceg beszámolói szerint nagy sikerrel. Az énekes életéről nem sokat tudunk, sikereiről a kor levelezései számolnak be. Így kezdődött a kasztráltak operai sikersorozata.
Ízelítőt próbálunk adni ennek a kétszáz évnek a jelentősebb művészeiről. Matteo Simonelli, az 1600-as évek közepén még templomi énekesként működött. Domenico Cecchi szoprán (1650–1718) karrierje csúcsán, a bécsi színházakban szerepelt mint I. József császár kegyeltje, „Il Cortone” művésznéven. A császár halála után elfeledték, szegényen halt meg. Ismert énekes volt Francesco Antonio Pistocchi alt (1659–1726), a „Pistocchino” becenevű énekes, sikereit már egyértelműen operaszínpadokon aratta.
Loreto Vittori spoletói születésű mezzoszoprán (1600–1670) Domenico Mazzocchi művében, a „La catena d’Adona” című operában 1626-ban mutatkozott be világi színpadon. Később kitűnő énektanár lett, Krisztina svéd királynő is a tanítványai közé tartozott.
I. Lipót osztrák császár „Ré di Musici” (A zenészek királya) címmel tüntette ki a perugiai születésű szopránt, Baldassare Ferrit (1610–1680). Ő is templomi kórusban kezdett Orvietóban, 15 évesen Varsóba vitték, majd Stockholm, Bécs, London volt sikereinek színtere. Amikor szülővárosába hazatért, 600000 escudót hagyott a városra. A beszámolók szerint fantasztikus technikai felkészültséggel két oktávon keresztül végigénekelte a skálát, félhangonként, díszítésekkel, mindezt egy levegővel vitte véghez.
Érdekes, hogy a kasztráltak általában hosszú életűek voltak. Nem ritka a 70-80 éves koráig éneklő közöttük. Antonio Bannieri szoprán (1638–1740) 102 évesen halt meg. Előbb Bécsnek, majd a Napkirály udvarának volt kedvelt énekese. Gaetano Orsini alténekes (1676–1750) Bécs vezető castratója, Benda, Quantz és Fux műveiben jeleskedett. Mária Terézia előtt nagy sikerrel énekelt 70 éves kora után is.
Az egyik leghíresebb, a tragikus sorsú Siface (Giovanni Francesco Grossi) szoprán (1653–1697), aki becenevét Syphax szerepének eléneklése után nyerte (Cavalli: Scipione Africano című operájában). Előbb Velencében, majd Párizsban és Londonban aratott sikereket. Henry Purcell, a legnagyobb angol zeneszerző egy csembalódarabot írt tiszteletére (Sefauchi’s Farewell). Beleszeretett egy Elena Forni nevű grófnőbe, s szerelme viszonzásra talált. A történet egyik változata szerint úgy történt a tragédia, hogy a grófnő bátyja, a Ferrara és Bologna közötti úton meggyilkoltatta. Mások szerint azonban az sem lehetetlen, hogy rablógyilkosság áldozata lett. Maria di Modena hercegnő kora legjobb muzsikusának tartotta.
Itt kell néhány szót szólni a kasztráltak nőügyeiről. Ebben ismét H. C. Schoenberg segítségét veszem igénybe: „Némelyikük homoszexuális volt. Másoknak nőügyeik voltak, sőt, egyesek megházasodtak. Ezeket az igéző, idomtalan figurákat valósággal üldözték az új izgalmakra vágyó, unatkozó hölgyek. A XVIII. századi arisztokrácia köreiben sok ilyen akadt. Azt is tudták, hogy történjék bármi, a kapcsolatból nem lesz gyerek.”
Giusto Fernando Tenducci (1736–1790), sienai születésű szoprán, aki Dublinban aratott elismerést énekével, megnősült. A felbőszült apa megsemmisíttette ugyan a házasságot, ennek ellenére a felek a továbbiakban is együtt éltek. 1764-ben ő mutatta be Dublinban Gluck Orfeuszát eredeti és az általa átdolgozott változatban is. Mozart annyira becsülte képességeit, hogy 1778-ban egy dalt írt a számára. Tanított, sőt, zenét is szerzett, három operája ismert.
Az aranykor egyik nagy sztárja Nicolino (Nicola Grimaldi) szoprán, majd alt (1673–1732) szintén nápolyi születésű, már 12 éves korában híres énekes volt. Porpora és Alessandro Scarlatti támogatták, az ő műveikben szerepelt. Később Londonban, az ősbemutatón, 1711-ben ő énekelte a Rinaldo című Händel-opera címszerepét. Viszonylag fiatalon, 59 évesen, Pergolesi: Salustia című operájának próbája közben érte a halál Nápolyban. Gaetano Berenstadt alténekes (1690 körül-?) olasz szülők gyermeke, Németországból Londonba ment, több Händel-opera (Rinaldo, Flavio, Ottone, Giulio Cesare) szereplője volt, majd Nápolyban lépett fel (1. ábra).
 |
A legnagyobbak közé tartozott Senesino (Francesco Bernardi), sienai születésű mezzoszoprán (1680–1758) is. Becenevét szülővárosáról nyerte. Karrierjének csúcsát Londonban érte el. A Porpora és Händel operaszerzők között zajló vetélkedőben, amely a művészekért és a közönségért folyó harc volt, mindkét oldal által megméretett, végül is Händel műveit segítette sikerre, évi 7000 tallérért. Ő volt az Ottone, Flavio, Giulio Cesare, Tamerlano, Rodelinda, Admeto, Siroë című operák vezető szólistája. Egy súlyos betegség miatt egy évre visszavonult, majd ismét színre lépett, és a Poro, Sosarme, Ezio és Orlando főszerepeit alakította nagy sikerrel. Hangja Farinelliével vetekedett a korabeli vélemények szerint (1. ábra).
 |
Szereplőtársa volt Antonio Mario Bernacchi alténekes (1685–1756). Velence után Bécs, Bologna, majd London volt fellépéseinek színtere. Itt ő is a Händel-művekben jeleskedett. Többek között a Rinaldóban Goffredo szerepét énekelte. Mint annyi kasztrált, zeneszerzőként is működött.
Bernacchi a nálánál jóval nagyobb képességű és idősebb Senesinót tanította Londonban. Hasonló kapcsolat más castratók esetében is ismert.
A legnagyobb hírnévre a Farinelli néven elhíresült Carlo Broschi (1705–1782) tett szert. Egy szegény délolasz molnár fiaként látta meg Itália egét. Nicola Porpora nápolyi operaszervező és zeneszerző vette szárnyai alá, Eumene című művében debütált. Egész Európában sikert sikerre halmozott. Nagyszerű koloratúrakészség, varázsos trillák jellemezték énekét. Híres történet, hogy fiatal korában egyszer énekével egy oboással kelt versenyre. Megvárta, míg az oboista kifogyott a szuszból, majd még mindig levegővétel nélkül rögtönözve kiénekelt egy nehéz kadenciát, és csak ez után vett lélegzetet. Eközben a közönség dermedten figyelte a párharcot (H. C. Schoenberg). Említésre méltóak voltak magas hangjai is, „c” felett „f”-et tudott teljes hangon énekelni. Tevékeny részese volt ő is az iparosodó Londonban zajló Händel–Porpora párviadalnak (2. ábra). Később a súlyos depresszióban szenvedő V. Fülöp spanyol király hívására Madridba ment, és énekével gyógyította meg az uralkodót. Ezért több kitüntetésben is részesült, s így vagyonos emberként vonult vissza és Bolognában telepedett le. Intenzív társadalmi életet élt, többek között Casanovával is találkozott. Életéről mintegy egy évtizede nagy sikerű filmet készítettek (3., 4. ábra).
 |
 |
A másik nagy sztár ebben a korban Caffarelli (Gaetano Maiorano) mezzoszoprán volt (1710–1783) szintén Nápolyban született, Porpora-tanítvány.
Mestere azt mondta neki: „Menj, fiam, én már nem tudok neked többet tanítani. Te vagy a legnagyobb énekes Európában.” Tizennégy évesen Rómában mutatkozott be, Domenico Sarro Valdemaro című operájában, Alvida szerepében. 1738-ban ő is Londonba érkezett, osztozni Händel sikereiben. A Serse (Xerxész) híres largóját ő énekelte először. Párizs és Lisszabon voltak karrierjének további állomásai. Éneklésének hírnevét jól jelzi, hogy Rossini, a Sevillai borbély Énekleckéjében említi Caffarelli nevét, aki egyébként a leírások szerint agresszív, ellenszenves figura volt (5. ábra).
 |
Ezzel szemben Gioacchio Conti szoprán (1714–1761) kedves, barátságos ember, akit mindenki kedvelt a modoráért. Tanára, Gizzi után nevezték el Gizziellónak. Leonardo Vinci Didone és Artaserse című műveiben aratott nagy sikereket. Nápoly után Londonban, Lisszabonban is szerepelt.
Ezzel tulajdonképpen a kasztráltak korának végéhez értünk el. A glucki operareform – a drámai vonal erősítése a virtuozitással szemben – nem kedvezett a castratók bravúros, de érzelemmentes stílusának.
Mindezek ellenére Mozart is írt castrato számára, Idamantes szerepe ez, az Idomeneo című operában. Vincenzo del Prato szoprán (1756–1828) énekelte el 1789-ben. Mozart „il mio molto amato castrató”-nak nevezte (az én nagyon kedvelt kasztráltam). Főleg a bajor udvarban dolgozott, de Salieri Semiramide című művében is fellépett, emellett tanított is.
Girolamo Crescentini mezzoszoprán (1768–1846) Giovanni Sarti Didone abbandonata című operájában debütált. London, Lisszabon, Párizs karrierjének fő állomásai. Egyszer Napóleon előtt is énekelt. Énekéről igen jó véleménnyel volt Schopenhauer is. Luigi Marchesi „Marcesini” (1754–1829) szoprán sikereinek színtere Milánó és Bécs volt, Sarti, Mayr és Myslivecek műveiben lépett színre. (6. ábra).
 |
Giovanni Battista Velluti szoprán (1780–1861) volt az utolsó, nagy karriert befutó castrato. Rossini feleségével, Isabella Colbrannal is fellépett. A zeneszerző Aureliano in Palmira című művében szerepet írt Vellutinak. Meyerbeer A keresztesek Egyiptomban című művében Armando szerepét szánta neki. Az előadáson Palmide szerepében a legendás Maria Malibran volt a partnere.
A glucki operareform, a Rossini által elkezdett, Donizetti és Bellini műveiben továbbfejlesztett, drámai feszültségű „bel canto” stílus mellett a XIX. század elején az érzelmi töltést nélkülöző, csillogó, hatásvadász opera seria és buffa ideje lejárt. A francia felvilágosodás is elutasította a megcsonkítást, az antihumánus, kegyetlen eljárást.
Sok országban, így Angliában nem dívott a kasztráció gyakorlata, itt csak vendégszerepeltek ezek a művészek. Itt dolgozták ki a ma is népszerű, a falzett-technika felerősítésével járó „kontratenor” énekstílust, amelynek XX. századi feltámasztója és legnagyobb mestere Alfred Deller volt. Ezzel a korhű hangszerek mellett a korhű éneklés is megoldható, így a brutális beavatkozás szükségtelenné vált.
Az opera története a castratók említése nélkül nem lehet teljes. Ismernünk illik szerepüket a ma is népszerű műfaj kialakításában. Jelenleg újabb kihívás kísérli meg tönkretenni az operát, a rendezői koncepciótlanság megnyilvánulásai. Reméljük, ezt is túléli majd minden operakedvelő örömére.
dr. Farkas Iván