|
|
|
LAM 2004;14(4):300-2.
KÉPZŐMŰVÉSZET
A csúfság igézetében
Jusepe de Ribera sokkoló naturalizmusa
Míg az itáliai vagy németalföldi festők szemet gyönyörködtető alkotásai mindig is keresett cikknek számítottak az európai műgyűjtők körében, a spanyol mesterek művei iránt csak viszonylag későn, a XVIII. század vége felé élénkült meg az érdeklődés. Mindez csupán részben magyarázható Spanyolország viszonylagos elszigeteltségével, hiszen mint látni fogjuk, az idegenkedés okai sokszor elsősorban esztétikai jellegűek voltak. Jellemző például, hogy Vivant Denon, Napóleon kiváló művészeti szakértője még 1800 táján is úgy nyilatkozott a spanyol festészetről, hogy bár ezeknek az alkotásoknak a színei csodálatot ébresztenek a nézőben, témaviláguk legtöbbször olyan lehangoló, sőt, visszataszító, hogy az ember nem vágyik belőlük nagyobb gyűjteményt létrehozni. Mint írja, „... könnyű elképzelni, milyen tárgyú műveket rendeltek meg azok a spanyol szerzetesek, akiknek a feje misztikus eszmékkel és nevetséges babonákkal volt tele, és akiknek egyetlen érdeke az volt, hogy a népeket, sőt, a királyokat is tudatlanságban tartsák.” Az elmondottakat figyelembe véve nyilván érthető, miért éppen az édeskés Madonnáiról és bájos gyermekalakjairól ismert Murillo alkotásai voltak az elsők, amelyek Spanyolország határain túl is népszerűvé tudtak válni.
 |
Érdekes, hogy ez a sokak számára oly idegen, jellegzetesen spanyol szellemiség még a külföldre vetődő ibériai festők munkáiból is mennyire kiérezhető. Jól példázza mindezt a valenciai tanulmányai után Itáliába utazó, Rómában a festőakadémia tagjává választott, majd élete nagy részét – az ekkor szintén a spanyol korona fennhatósága alatt álló – Nápolyban töltő Jusepe de Ribera (1591–1652), akinek aszkétákat, szenteket és mártírok kínszenvedéseit megörökítő komor hangvételű művei még a múlt században is erős visszatetszést keltettek. A francia romantikus, Théophile Gautier megfogalmazása szerint Ribera az emberi csúfság iránti szeretetét rögzítette vásznaira, míg egy kortárs angol utazó egyenesen vérgőzös témák kegyetlen festőjének nevezte a művészt. Mint látni fogjuk, Ribera képeinek sokkoló hatása valójában nem is annyira az újnak korántsem mondható témaválasztásban, sokkal inkább a caravaggisták hatásáról árulkodó, drámai fényeffektusokra épülő, s olykor szinte már bántóan naturalista ábrázolásmódban rejlik.
 |
Ribera egyébként vitathatatlan festői kvalitásokkal rendelkezett, nem véletlen, hogy tehetségére már a kortársak is korán felfigyeltek. Első biográfusa, Giulio Mancini, VIII. Orbán pápa humanista műveltségű orvosa, 1614 és 1621 között írt Considerazioni sulla Pittura című művében igen elismerő szavakkal nyilatkozott a fiatal spanyol művészről, bár megjegyezte, hogy Ribera bármennyit is keresett ecsetjével, azt rögtön elverte, s Rómát is jórészt azért kellett elhagynia, mert pénzüket követelő hitelezői már nem hagytak nyugtot neki. A spanyol festő mindenesetre hamarosan lelkes pártfogóra lelt a nápolyi alkirály személyében, s az 1620-as évektől sorra készítette vallásos tematikájú műveit, köztük azokat a híressé vált mártíromságjeleneteket, amelyeknek egyik jellegzetes darabja, az 1628-ból származó Szent András vértanúsága, jelenleg a Budapesti Szépművészeti Múzeum gyűjteményében található. Ezen a képén Ribera az apostol halála előtti utolsó drámai pillanatokat örökítette meg, amikor a római főpap még egy utolsó lehetőséget kínál fel a keresztre kötözött, lecsupaszított testű aggastyánnak, hogy tagadja meg hitét, s áldozzon Jupiternek. A művész itt is, akárcsak többi, hasonló témájú műve esetében, különös figyelmet szentelt az aszkétikus, sovány test naturalisztikus megfestésének. Ribera ezúttal még megkímélte a nézőt a vértanú kínszenvedésének közvetlen ábrázolásától, nem úgy, mint a Szent Bertalan mártíromságát megörökítő képeken, amelyeken többnyire már az a hátborzongató látvány tárul a szemünk elé, amint a vérszomjas pribékek elevenen megnyúzzák a szerencsétlen apostolt. Érdemes itt megjegyezni, hogy Szent Bertalan halálának pontos körülményei valójában nem ismertek. Egyes keleti legendák vízbe fojtást, lefejezést vagy halálra botozást említenek vele kapcsolatban, ezzel szemben a nyugati hagyományban az a változat terjedt el, hogy elevenen megnyúzták. Ennek a legendának köszönhetően vált Bertalan idővel a tímárok és cserzővargák védőszentjévé.
 |
Riberát szemmel láthatóan igen foglalkoztatták a fizikai szenvedés ábrázolásának festői problémái, legalábbis erre utal, hogy az említett mártíromságjelenetek mellett pályafutása során egész sor olyan mitológiai témát is feldolgozott, amelyeken ugyancsak meghatározó szerepet kapott a kínszenvedés motívuma. A tárgyalt Szent Bertalan-ábrázolásokkal különösen sok formai rokonságot mutatnak Riberának azok a festményei, amelyeken Apollót láthatjuk, amint szenvtelen arccal megnyúzza a fájdalmában ordító Marsyast, aki öntelt módon versenyre mert kelni az istennel, azt gondolván, hogy még nála is szebben tud muzsikálni. Úgy tűnik, csakhamar Nápoly határain túl is híre járt, hogy Riberának milyen kivételes adottságai vannak a szenvedő alakok érzékletes ábrázolása terén. A jeles németalföldi műgyűjtő, Lucas van Uffel például az 1630-as évek elején egy egész sorozatot rendelt meg a festőtől különféle borzongató mitológiai jelenetekből. Hogy ezek az életnagyságnál is nagyobb, naturalisztikus módon megfestett képek aztán mennyire sokkolóan hatottak a környezetükre, azt jól érzékelteti, hogy egyes kortársi beszámolók szerint van Uffel hamarosan visszaküldte Riberának a műveket, mivel felesége, a borzalmas látvány hatására, nyomorék gyermeket szült a világra. Ha egy pillantást vetünk az említett sorozat egyes darabjaira, például a tüzes kerékhez kötözött Ixion kifacsarodott testére, s kínzójának a sötét háttérből kivillanó sátáni alakjára, vagy az eltorzult arccal rángatózó Tityosra, akinek a beleiből keselyűk lakmároznak, valószínűleg a mi hátunkon is végigfut a hideg.
 |
Van azonban Riberának egy eddig nem említett, orvostörténeti szempontból is igen érdekes alkotása, amely ha lehet, még a tárgyalt jeleneteknél is döbbenetesebb látványt nyújt.
 |
A festő egy 1631-ben készített, jelenleg a toledói Hospital de Tavera-ban őrzött portréjáról van szó, amelynek modellje, Magdalena Ventura – mint a kép felirata is tanúsítja – ritka természeti csodának számított a kortársak körében. A velencei köztársaság nápolyi követe, egy 1611. február 11-én a szenátusnak küldött jelentésében részletesen beszámolt a rendkívüli festmény készüléséről. Mint írja, II. Ferdinánd alkirály palotájában egy kiváló festőt látott dolgozni egy nő portréján, akinek férje van, sőt, több gyermeke is született, ugyanakkor teljesen úgy néz ki, mint egy férfi. Ribera képére pillantva, az egyik gyermekét melléhez szorító, dús szakállú Magdalena valóban férfiasabb jelenségnek hat, mint mellette álló férje, Felici de Amici. A festmény jobb oldalán olvasható feliratból kiderül, hogy a nő egy Accumoli környéki kisvárosból származik, és 37 éves volt, amikor teste elkezdett szőrösödni, majd csakhamar olyan hosszú szakálla nőtt, hogy már mindenki férfinak nézte. A nápolyi alkirály megrendelésére készült kép 52 évesen örökíti meg Magdalenát, tehát több mint tíz évvel a „természeti csoda” bekövetkezte után. Bár Ribera kétségtelenül hiteles szemtanúnak számít, és adott esetben is a rá jellemző, borzongató naturalizmussal festette meg a jelenet egyes részleteit, a látvány mégsem felel meg pontosan a valóságnak. Az anatómiailag nem teljesen helyén lévő mell, illetve a csecsemő figurája ugyanis csupán a modell női, illetve anyai mivoltát hangsúlyozó motívumokként értelmezhetők. 1631 táján, azaz a kép készítése idején ugyanis Magdalena Ventura gyermekei már minden bizonnyal felnőttkorúak lehettek.
Németh István
Szépművészeti Múzeum