|
|
|
LAM 2004;14(2):155-6.
OLVASÓNAPLÓ
Szerelmi halál – Trisztán és Izolda
Wagner Trisztán és Izoldájában a főhősök szerelmi bájitalt isznak, aminek különböző mellékhatásai vannak, és Izolda halálának ez a lehetséges okozója. Gunther Weitz a BMJ hasábjain kifejti (BMJ 2003;327:1469.), hogy a tünetek súlyos antikolinergiás szindrómának felelnek meg.
 |
Az opera tartalmát a pszichoanalitika és a zenetudomány már alaposan elemezte, de – annak ellenére, hogy Izolda halálának oka tisztázatlan maradt – az orvostudomány még nem vette górcső alá a történetet. Weitz cikkében leszögezi: Izolda halálának oka bizonyosan az ital előidézte súlyos antikolinergiás hatás lehetett.
Az Angliából, Írországból és Észak-Franciaországból származó, a VI. században keletkezett legenda szerint Trisztán, a cornwalli udvar lovagja, Marke király unokaöccse. Az ír hercegnő Izolda, őt készül feleségül venni Marke király. Ők ketten, mivel szerelmük nem teljesedhet be (hiszen Izolda a király kiszemeltje), öngyilkosságot kísérelnek meg, mérget isznak, amelyről azonban kiderül, hogy az szerelmi bájital. Röviddel ez után mutatkoznak a mérgezés tünetei: tachycardia, flush, látászavarok. Szerelmük szenvedélyesebbé válik, ámde zavartság és dezorientáció kíséretében. Pár nappal később egy éjszakai jelenetben fényérzékenységet tapasztalnak. Hajnalban Trisztán párbajban súlyos sebeket szerez, amelyek következményeként meghal. Nemsokára Izolda hallucinációkat él át, majd meghal. Ezt nevezi Wagner „Liebestodnak” („szerelmi halálnak”).
A kedélyállapotot befolyásoló középkori kísérletek az ókori Róma szokásaiból erednek. Számos ételnek tulajdonítottak varázslatos, a testnedveket megváltoztató hatást. Manapság már aligha tételezünk fel afrodiziákus hatást olyan élelmiszerektől, mint a tojás, a pávakakas, baromfihús, marhahús, őzhús, kagylók, póréhagyma, zeller, spárga, gránátalma, mustár és bors. Másoknak viszont – mint a kantaridin, ami a kőrisbogár szárított őrleményének kivonata és ami húgycsőizgató hatásánál fogva tud erekciót előidézni, vagy a johimbin, egy központi hatású a-receptor-blokkoló, ami egy afrikai fafajta kérgéből származik és mind a mai napig ajánlják az impotencia kezelésére – igazolható hatásuk van.
Pszichotrop szerek a középkorban alig voltak használatban, csupán néhány olyan gyomnövényt ismertek, amelyek hatottak a központi idegrendszerre. A sört és a bort mindenütt fogyasztották, de a leghatásosabb hallucinogének a burgonyafélék (Solanaceae) családjából származtak. A szerelmi varázsitalok receptjei gyakran tartalmaztak beléndeket (Hyoscyamus niger), nadragulyát (Mandragora officinarum) vagy később maszlagot (Datura stramonium). E szerek nagy koncentrációban tartalmaznak hioszciamint, atropint és szkopolamint – antikolinerg alkaloidokat –, amelyek úgy a perifériás, mint a központi idegrendszerre hatással vannak. A XIX. századig használták ezeket – Shakespeare sok darabjában is szerepelnek –, majd felváltotta őket a sokkalta hatékonyabb drogok használata: a hasisé és a kokainé.
Wagner a szereplők tüneteiben olyan pontosan mutatja be az antikolinerg szerek túladagolása okozta mérgezés tüneteit, amennyire ezt egy operaszínpadon be lehet mutatni. Nem szerepel a tünetek között a szájszárazság és a szomjúság, hiszen ezek az operaszínpadon nehezen lennének illusztrálhatók. Felnőtteknél e szerek túladagolása ritkán végzetes, aminthogy ritkán volt különleges erotikus hatásuk is. Wagner is csupán inkább annak illusztrálására használta, hogy a szereplők már a szer fogyasztása előtt is szerelmesek voltak, csupán titkolták érzéseiket. Tehát a „szerelmi bájital” csak egy gátlásfeloldó hatású szer volt. Thomas Mann megállapította, hogy Trisztán és Izolda egy pohár víztől is szerelmessé vált volna.
Mindazonáltal Wagner pontos meghatározása, amellyel egy szerelmi bájital okozta mérgezés tüneteit közvetíti, a mű gondos megalkotását húzza alá – írja dr. Weitz.
Jeff Aronson Csudát mérgezés! Szerelem! címmel reflektál a dr. Weitz által felvetettekre (BMJ 2003;327:1471). Azt írja: „Weitz arra a következtetésre jut, hogy az opera szereplői olyan bájitalt fogyasztanak, ami minden bizonnyal antikolinerg hatású összetevőket tartalmaz. Szórakoztató ötlet, de komolyan venni: ez Wagner operájának lekicsinylése volna.
Trisztán (más írásmód szerint Tristram) és Iseult (Izolda) legendája a VI. századból származik, de csak a XII. századból maradt fent írásos formában, nagyon népszerű történet volt, sok tucat változata lett ismert a rákövetkező évszázadban, de azóta sem csökkent népszerűsége. A leírt verziók többségében a bájitalt Izolda anyja készítette, amikor leánya – Trisztán kíséretében – Cornwallba hajózott Mark királyhoz, és azzal az utasítással bízta rá Izolda dadájára, Brangienre, hogy azt adja be Izoldának és Marknak a nászéjszakán.
Az út folyamán Trisztán és Izolda megleli a bájital üvegcséjét és megissza tartalmát. De nem tudják, hogy szerelmi serkentőt ittak; azt hiszik, mérget, ám amint az ital hatni kezd, szerelembe esnek és az érzéseiknek szabad folyást engednek. De varázsitalra sem lenne szükség: amint Thomas Mann megállapította, akár vizet is ihattak volna, itt maga az ital elfogyasztása az a tényező, amellyel a szerelmesek érzéseikre ráébrednek. S hogy mennyire így van ez, bizonyítja, hogy Wagner a szerelem tüneteit írja meg művében és nem egy méreg hatását; a tiltott szerelem és a nemi vágy harcának disszonanciáját.
A »Liebestod« jelenetben szóló zene, amely Izolda halálát kíséri, a hősnő megdicsőülését és azt jelenti, hogy halála szerelmi bánatában következett be – és nem mérgezés miatt.
Semmi esetre sem egyéb, mint szórakoztató próbálkozás annak elemzése, hogy vajon a bájital milyen szert tartalmazott – ha ugyan tartalmazott –, ami a Wagner által leírt tüneteket idézte elő. Amit megírt, az nem egyéb, mint a szimpatikus idegrendszer aktivitásának fokozódása két emberben, akiket legyőzött a szerelem. Semmi esetre sem gondolt arra, hogy a bájital mit tartalmazott, s főleg nem gondolt antikolinergiás szerre.”
 |
dr. Kramer Imre
Empátia '98 Háziorvosi Bt., Budapest