|
|
|
MEDIKALIZÁCIÓ
Megbetegítő emlékek
A szarvasvadász betegsége
|
„Azzal, hogy ezeket a válaszokat patológiásnak nevezzük, |
| Kaethe Weingarten, a pszichiátria professzora |
Az emlékezet logikája szerint
Kövessük az emlékek természetének megfelelően medikalizációs hatásuk történetét. Az emlékekkel kapcsolatban hajlamosak lennénk múltszerűségüket hangsúlyozni: az emlékek révén mintha a múlt tolakodna állandóan a jelenünkbe. De valójában – látni fogjuk, hogy – azok az emlékek, amelyeknek orvosi jelentőségük lesz, ezt éppen azzal nyerik el, hogy felborítják az idő normális menetét. Nem képesek a múltban berendezkedni, és onnan köszöntve a halandót, a biográfia folyamatosságát nyújtani, hanem áthágják a múltat és a jelent elválasztó korlátot, és olyan múltként működnek, amely mintha folyamatos jelen lenne – múlttá válni képtelen múlt, a múlt, amely present continuousként telepszik az ember életének minden jelen pillanatára, állandóan múlttá változtatva azt. A szenvedő szenvedésének legfőbb forrásává éppen ez az idősíkcsere válik: a múlt olyan mintha jelen lenne, a jelen pedig mintha eleven múltként sajogna.
Szóval, hogy hűek legyünk tárgyunkhoz, megfordítjuk az idő rendjét: a végén kezdjük, és haladunk a megbetegítő emlékek orvosi karrierjében visszafelé.
Nem túlélők, nem bűnösök, hanem áldozatok
Az American Journal of Psychiatry egyik szerkesztőségi cikkében arra utal, hogy ritkán találkozhatunk olyan pszichiátriai diagnózissal, amelyet az emberek szeretnének „birtokolni”, de a poszttraumás stressz zavar (PTSD) ilyen1.
Emlékezhetünk a Szarvasvadász című, több Oscar-díjat elnyert filmből – amely az első volt azok között, amelyben Amerika kísérletet tett a vesztes vietnami háború feldolgozására – ahogy a főszereplőket fogságban orosz rulettre kényszerítik, életüket feltéve tétnek. Megszabadulásuk után egyikük „beleragad” a traumatikus élménybe, és most már külső kényszer nélkül a saigoni éjszakai életben játszik újra és újra orosz rulettet életével – egészen a halálig. A film arra utal, hogy aki megélte a háború ilyetén szörnyűségeit, az nem tud szabadulni, és egész további élete a trauma determinálta élettelenségben telik.
Az amerikai katonák hazajöttek Vietnamból nyomasztó emlékeikkel, de nem vigasztalást, együttérzést, megnyugvást kaptak otthon maradt honfitársaiktól, akik tévén keresztül nézték az első közvetített háborút, hanem a „civilek” vádakat szórtak a fejükre, gyermekgyilkosoknak, pszichopatáknak bélyegezve őket. Azok, akik a civil életbe való beilleszkedési nehézségeik miatt pszichiátriai segítséget kértek, olyan diagnózisokat kaptak, mint szorongásos állapot, személyiségzavar vagy skizofrénia. Később ezek egyesültek és nyertek új értelmezést a PTSD új kategóriájában.
„A történelem folyamán az embereknek mindig voltak olyan zavaró emlékeik, amelyek bánatot okoztak nekik, de a traumatikus emlék mint rögzített, patologikus entitás csak mostanában jelent meg.”2
A PTSD diagnózisa révén megváltozott a veteránok társadalmi megítélése: többé már nem támadók, agresszorok voltak, a védtelen civil lakosság zaklatói, egy erkölcsileg kétséges vállalkozás résztvevői, hanem áldozatokká váltak, traumatikus emlékeik áldozataivá; ráadásul a késő modernitás kusza erkölcsi értékrendjében morális felmentésüket immár orvosi diagnózis is megerősítette. Ennek nyomán a bizonytalan társadalmi szolidaritás konkrét egészségügyi és szociális támogatásban nyilvánulhatott meg. Nem is szólva arról, hogy maga a társadalmi környezet is rendezhette ambivalens viszonyát a vietnami veteránokhoz. A beteg emberek nem érdemelnek ellenséges érzelmeket, így megtisztulhatott a katonai szerephez társuló negatív hangsúlyú értékítélet is. A perifériára sodródott, élhetetlen életű emberek köré támogató intézmények épültek ki, amelyek megalapozásául a PTSD diagnózisa szolgált.
Sokk, ami sok
Ha pusztán a vietnami veteránok problémájaként jelölnénk meg a PTSD-t, akkor akár egzotikus kórképnek is tekinthetnénk. De azt találjuk, hogy a PTSD karrierje nem állt meg a veteránkórházak falainál, hanem – némi túlzással – szédítő karriert futott be azóta, hogy a DSM III-ban megjelent. A szexuális erőszaktól a balesetek átéléséig egyre több élmény kerülhetett a hatókörébe. A trauma fogalma fokozatosan inflálódik, és már-már magába gyűjt szinte minden kellemetlenséget, veszteséget, pszichés szerencsétlenséget3. A tragikus események szemlélőjéből ma éppúgy lehet PTSD-s páciens, mint abból, aki csak hallott ezekről – a „second hand sokknak” is megvan a piaca.
Ez a karrier persze magára irányítja a medikalizációt kritikus szemmel figyelők gyanúját.
Ismét összecsapnak a lineáris tudományfejlődés és a társadalmi konstrukcionalista teóriák. Az előbbi szerint a PTSD mindig is jelen volt az emberiség történetében, csak a tudomány éppen a hetvenes-nyolcvanas években fedezte fel, mintegy kiemelve az árnyékból4. A másik nézet képviselői azt állítják, hogy a PTSD velejéig a nyugati kultúra „itt és most”-jához kötődik5.
Az áldozati státus egyre kívánatosabb, mert azzal kecsegtet, hogy általa társadalmi elismeréshez és kompenzációhoz lehet jutni.
„Ha egyszer előnyössé válik az, hogy a distresszt pszichiátriai állapotként fogják fel, akkor az emberek hajlamosak önmagukat medikalizált áldozatoknak, és nem agresszív túlélőknek láttatni. A nyugati társadalmakban kompenzációt lehet kapni a pszichés kellemetlenségekre, de nem minden összefüggésben. Nem jár kompenzáció a munkanélküliség, a szegénység vagy a bebörtönzöttség miatti pszichés kellemetlenségekre: ezek kritériumai társadalmiak és nem orvosiak. Noha a poszttraumás stressz zavar számos kompenzációs esetének alapja morális – azaz felöleli a rossz bánásmód miatti szenvedést – és nem pszichológiai, mégis a pszichiátriai kategória az az eszköz, amelynek révén a morális töltet medikolegálissá formálódik át. [...] A poszttraumás stressz zavar a sérelem tanúsítványa.”6
Az orvosi kategória révén a trauma szubjektív élménye objektiválódik, így technikai kérdéssé formálódik át, amely azután megteremti a lehetőségét a standardizációnak, és az ezen alapuló szakértői beavatkozásnak. Az emberek minden időben szenvedtek a háborútól, a mindennapi élettel együtt járó agressziótól, az úgynevezett sorscsapásoktól. De ezek lelki következményeit soha korábban nem tekintették orvosi problémáknak. A XX. század a lelki trauma különféle, gyakran egymás mellett élő diagnózisainak, azaz fokozatos medikális beágyazódásának a története, amely a PTSD mint egységes és univerzális kórkép „felfedezésében” csúcsosodik ki. Ez a sikertörténet azonban kétségeket is ébreszt: Az első arra vonatkozik, hogy a PTSD logikája szerint a háborúknak növelniük kellene a pszichopatológiai esetek számát. És igaz, hogy minden háború kitermelte a maga tébolyultjait, azokat az embereket, akik a háborús történések következtében őrültek meg, de a PTSD-hez hasonló tünetekkel soha korábban nem növekedett a betegek száma7.
A második kritikai argumentum pedig azt fogalmazza meg, hogy a PTSD-ben foglalt minden tudományos osztályozási szándék ellenére, a traumatikus élményt mégsem lehet objektíven definiálni. A trauma élménye mindig is par excellence szubjektív marad, így elérhetetlen az instrumentális megközelítés számára. Lehetetlen olyan előzményeket konstruálni, amelyek azután garantálnák a PTSD-t. Ha pedig a predikció modellje nem működik, akkor elesik a technikai kontroll lehetősége is.
Gyakoribb diagnózis, ritkább trauma?
Úgy tűnik fel, hogy a szörnyű események traumatikus kimenetelét lehetetlen a kultúrájától izolált egyén belső életére összpontosítva megérteni. A drámai eseményeket átélt emberek segítségére siető pszichiáter nehezen boldogul a „hazulról hozott” PTSD-elmélettel és -kérdőívekkel.
Egy negyvenéves, a múltban vezető szerepet játszó ugandai politikust letartóztattak, és több napig kínoztak, megaláztak, miközben vallatták. Azt várnánk, hogy ezután legalább a PTSD halvány tüneteit mutassa, de ő a kiszabadulása után segítségére siető pszichiáternek elmondja, hogy a szenvedés újra közelebb hozta a már-már elfeledett keresztény vallásosságához, mert Krisztussal azonosult szenvedéseiben. Így lelkileg megerősödve, voltaképpen utólag pozitív hatásúként fogja fel fogva tartásának szörnyűségeit.
Egy huszonnyolc éves afrikai nő szemtanúja volt, amikor a férjét a katonák megölték, de azonnal el kellet menekülnie, nehogy őrá is ez a sors várjon. Öt évvel később találkozott pszichiáterrel, amikor még mindig rémálmok gyötörték. De – megint csak szemben a mi nyugati elvárásainkkal – nem a férje halálának traumája kínozta, hanem az, hogy nem tudta őt a tradicionális rítusoknak megfelelően eltemetni8.
A PTSD diagnosztikus eszközként való alkalmazása más kultúrákban olykor nem segíti, inkább megakadályozza az ott szenvedéseket átélők helyzetének megértését. Ez arra utal, hogy a traumabetegség nem korlátozható az egyénre, nem a személy belső történése – ahogy ez a nyugati megközelítés számára látszik –, hanem a drámai események pszichés hatása az egyén és kulturális környezete „közötti térben” nyilvánul meg.
A PTSD-t mint kórképet a mi medicinánk „látásmódja”9 alkotta meg, egy olyan megoldási és kihordási kísérlet előfeltételeként, amely az individuális lélekbe, az agyba helyezi egy morális, társadalmi probléma alapját és megoldását. Látszólag e diagnózison alapul a terápia, de valójában a terápiás irányultság, az egyénbe zárt, technikai megoldás előfeltételezése hozza létre a neki megfelelő diagnózist.
És talán nem is lett gyakoribb, mint korábbi időszakokban volt, hanem ellenkezőleg „...csak az utóbbi időben vált eléggé kivételessé (uncommon) ahhoz, hogy ne tekintsük normálisnak [...] Csak ebben az évszázadban, az elmúlt ötven évben következett be az, hogy az ember indokoltan remélheti, hogy pszichológiai trauma nélküli életet élhet.”10
A „korszerű” szenvedést leíró diagnózis univerzális használhatóságát illető kétely végül is ahhoz a kérdéshez vezet, hogy egyáltalán felszámolható-e az emberi szenvedés orvosi eszközökkel, vagy másként fogalmazva: mindig betegség van-e ott, ahol szenvedés találtatik?
dr. Bánfalvi Attila
Az írás az OTKA T 042677 számú kutatás keretében készült.
Jegyzetek