|
|
|
LAM 2004;14(2):150-2.
LAM-INTERJÚ
Örök medikus vagyok
Beszélgetés Csorba Simon Lászlóval
Csorba Simon László 1943-ban született, autodidakta festő, művészetterapeuta, ultramaratoni futó és író. 1964-től a Pécsi Orvostudományi Egyetemre járt, majd Budapesten festőként és különböző csoportterápiák vezetőjeként tevékenykedett. 1984-től maratoni futó. „Futóművészként” eddig hat szupermaratoni művészeti expedíciót hajtott végre – Párizs, Moszkva, Bajkál-tó, Velence, Róma, Graz –, közben gyógyító „futóművész csoportokat” vezetett. 1994-ben a Szegedi EK 24 órás futóversenyen futás közben készített rajzával elnyerte a Római Magyar Akadémia művészeti ösztöndíját. 1990-ben megkapta a Colour and Form Society díjat (Kanada) és 1997-ben a Magyar Szalon '97 díjazottja (Műcsarnok), a Képző- és Iparművészek Szövetségének szakmai díját is megkapta. Számos hazai képzőművészeti és civil társaság tagja, ilyenek például a Művészeti Alap, a Magyar Képző- és Iparművészeti Szövetség, a Magyar Festők Társasága, Szinyei-Merse Pál Társaság, Magyar Relaxációs és Szimbolumterápiás Egyesület, a Magyar Pszichoszomatikus Egyesület Bálint Csoportja, Magyar Ultrafutók Szövetsége, a Magyar Grafikusok Egyesülete, a Megszállottak Klubja, az ART’ÉRIA Művészeti Egyesület és a Ferenczi Sándor Pszichoanalitikus Egyesület.
Könyvei: Nonverbális pszichoterápiák (1991). Animula-könyvek sorozatban: Improvizációk, Firemime art című fejezet (1991). Hogyan című kötet a saját művészetterápiás módszerének ismertetése (1999).
Művei közgyűjteményekben: Ferenczy Múzeum, Szentendre; JPM Modern Képtára, Pécs; Magyar Nemzeti Galéria; Rippl-Rónai Múzeum, Kaposvár.
Jelenleg az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet Valentin Házának művészeti vezetője, ahol epilepsziásokkal foglalkozik mint művészetterapeuta. Aktív kábítószeresekkel úgynevezett drogtúrákon vesz részt, drogzarándoklatot szervez. A most akkreditálás alatt levő kaposvári egyetem művészetterápia szakának egyik legfőbb támogatója.
– Hogyan kezdődött ez a szokatlan életpálya?
– Másfél éves voltam, amikor az édesapám katonatisztként harc közben meghalt a Bakonyban. Született Simon László vagyok. A nevelőapámtól kaptam a Csorba nevet. Apám horthysta katonatiszt volt, az anyám egy felsőmocsoládi nemesi család sarja. Csorba Simonként ismer a művészvilág, Csorba Simon Lászlóként a futóvilág és a családom.
– Családi döntés volt, hogy orvos legyen?
– Az érettségi után a származásom miatt a kaposvári gimnázium nem javasolt továbbtanulásra, így álltam elletős kanásznak a Nagybereki Állami Gazdaságba. A következő évben felvettek az Állatorvosi Egyetemre, majd átverekedtem magam a Pécsi Orvosi Egyetemre. 1964-től 1969-ig jártam ide.
– Festeni az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetben kezdett mint ápolt.
– Ez a rólam készült Kamondy Zoltán által rendezett portréfilmnek (A futva festő magányossága) a tévedése. Anyai ágon a Szinyei család leszármazottja vagyok. Az első grafikát gimnazista koromban készítettem egy kommunista agitátorról. Az egyik kezében a Bibliával, a másikban Marx Tőkéjével balanszírozott az „igaz utat keresve”, rajzoltam róla egy karikatúrát. A gyerekek kitették a faliújságra, ráírták, hogy hittérítő, és ezért kaptam egy igazgatói rovót. A nevelőapámtól, akivel sokat küzdöttem, ekkor kaptam az első dicséretet bátor kiállásomért. Ez tett művésszé. Attól kezdve, ha bármilyen bajban voltam, rajzoltam. 1966-ban Pécsett az orvostudományi egyetem klubgalériájában volt az első kiállításom. 1969-ben meghívtak a budapesti Galéria 11-be. Ez ötödéves koromban történt, kiállítani jöttem, és itt ragadtam a fővárosban. Beszállásoltak a kollégiumba, s a képeimet a hallgatók egy sörért megvásárolhatták.
– Nem is fejezte be az egyetemet?
– Nem. 1975-ben a Művészeti Alap tagja lettem. De alkoholista életformám idővel visszaütött, és bekerültem a Lipótra. Nem alkoholistaként, hanem elmebetegként. Közvetlenül nagy tapasztalatra tettem szert a terápiás módszerek terén. Medikusként is leginkább a pszichiátria érdekelt. 1974-ben abbahagytam az ivást és azonnal gyógyszerfüggő lettem. Végül azonban leszoktam az alkoholról, a dohányzásról, és megszüntettem a gyógyszerfüggésemet, és maradt a futás...
 |
– Mennyi időbe telt, amíg mindez sikerre vezetett?
– Tíz évembe került. 1984-ben kezdtem el futni. 1980-tól egy drogmentő csoportban dolgoztam a régi Kulich Gyula (most Kálvária) téren, és létrehoztam a Mentonopon csoportot. Velük kezdtem el a művészetterápiát tanulni, és ők hozták elő belőlem a futás iránti vágyat. Többen írtak a Mentonoponról mint alternatív művészeti csoportról, többek között Keserű Katalin, Gerevich József1. Az Ernst Múzeumban és Liget Galériában állították ki alkotásainkat, és bekerültek tőlem hallgatók a Képzőművészeti Főiskolára. A Fészek Klubban és a Fiatal Művészek Klubjában léptünk fel mint csoport. Nagy formátumú dolog volt, ám aki protezsált engem, Juhász Pál professzor úr, aki a magyar szocioterápia egyik úttörője volt, sajnos meghalt és a helyére kerülő igazgató eltávolított ebből a munkakörből. Ez után kezdtem az OPNI-ban tevékenykedni...
– Az öngyógyításból, a szenvedélyeitől hihetetlen fegyelemmel megszabaduló emberből művész, majd a személyiségével gyógyító terapeuta lett.
 |
– Véleményem szerint a pszichiátria azért alkalmaz engem, mert nem tudott meggyógyítani, értetlenül szemlél mint jelenséget. Ha meg tudott volna gyógyítani, akkor elengedne. Jelenleg epilepsziás betegekkel foglalkozom, autodidakta vagyok, örök medikus. A medikusság és a futás a folyamatos tanulást jelenti számomra. Ha megalakul a kaposvári egyetemen a művészetterápia szak, amelynek akkreditálása most folyik, szeretném létrehozni az öregkori egyetemi fakultást; ez nem létezik Magyarországon, holott a világon mindenhol megindult már. Be szeretném fejezni az orvosi egyetemet.
– Miért épp az epilepsziás betegekkel foglalkozik...
– Amikor a Mentonopon csoport foglalkozásain in floribus ott ültek az epilepsziások, teljesen kirekesztődtek a csoport munkájából. Olyan aktívak voltak a szenvedélybetegek, olyan erős volt bennük az önmegvalósítási szándék, hogy „kiutálták” maguk közül az egyéb betegeket és a fogyatékosokat, így a skizofrének, az oligofrének, az epilepsziások nem kerülhettek be a csoportba, legfeljebb nézőnek. Egy epilepsziás beteg volt csupán, aki átküzdötte magát ezen az ellenszenven. 1998-ig, a Valentin Ház létrejöttéig a Mentonopon csoportban sem foglalkoztak velük. Van ugyan több neurológiai osztály az OPNI-ban, de csoportokat nem tudtak létrehozni. Az epilepsziás betegekkel nem könnyű csoportozni. Habár ők be tudnak fogadni más pszichiátriai betegeket. Az epilepsziás embernek, akit gyermekkorától betegségénél fogva védő-óvó környezet vesz körül, nagyfokú a családi vonzalma. Hiába magányos, van családi identitása.
– Mi az ön művészetterápiájának lényege?
– Velük vagyok. Ez összetett dolog. Amikor létrejött a Hogyan csoport a Valentin Házban, egy tájképinterjú módszert dolgoztam ki, amely megjelent a nem verbális terápiák könyvében ’91-ben Firemime art néven. Hivatalosan a Múzsa csoporttal foglalkozom, amely a Hogyanból lett, ezt le is írtam: folyamat ez, amely generálja önmagát rajtam keresztül.
 |
– Mi a „Hogyan” módszer lényege?
– Ha a művészetterápiát mint önálló egységet elképzelem, soha nem lehet az én művészetterápiám2, mert akkor azt kellene mondanom, hogy tessék azt csinálni, amit én csinálok. A megfogalmazott kérdés és az arra adott válasz a művészetterápia. Arra törekszem, hogy a beteg tegyen fel kérdést. Például a Múzsa csoportban iniciálékat, miniatűr képeket készítettek a betegek, ebből alakult ki az illumináció. A fénnyel való játékból a színházi fényekig jutottunk el. Aztán fölébredt a vágy a többiekben, hogy zenélni akarnak, majd kerestek egy verset, és a végén megrajzolták. A csoportfoglalkozásokból zeneóra, irodalomóra, mozgás lett. A családi származásom tett ilyenné, állandóan meg kell határoznom magam. Örökbefogadottként el kell viselnem a „csorbát”. A mai napig folyamatosan kételkednek bennem. Azt gondolom, jó döntés volt, hogy nem fejeztem be az orvosi egyetemet és művészként élek. Az is jó döntés volt, hogy a művészetet visszaforgattam a terápiába. A művészetterápiát, amit én képviselek, nem lehet tanítani. Az biztos, hogy azok veszik fel a tárgyat, akik érintettek benne, akik „csorbák”, hiszen maguk is terápiát kapnak benne. Aki nem érzi „csorbának” magát, az nem lesz művészetterapeuta. Megszoktam a kisebbségi létet a művészek, a futók, az egészségügyben dolgozók között. Néhány kisebbséghez tartozó szerepemből, amit gyakorlok, egy hivatást kreáltam magamnak: a művészetterapeutáét. Választottam egy referenciacsoportot, az epilepsziásokat, és ők is választottak engem. Amíg a futás nem vált életformámmá, nem volt közös nevezője a cselekedeteimnek. Általa megváltozott a helyzet, a terápiában is használhattam. Sok művész bejár az Országos Pszichiátriai Intézetbe tanítani, de hiába próbálkoznak, nem tudnak csoportokat létrehozni...
– A sorstörténete igazolja azt, amit csinál. Mi a prorub – a futásra alapozott kreatív edzésmód –, ahogyan ön nevezi?
– Lékfürdő. A keleti szibériai és az eszkimó népek gyógyítómódszere. A prorub lényege, hogy a mínusz 30-40 fokos hidegben feltörik a jeget, egy létrát raknak a lékbe és lemerülnek a körülbelül 0 fokos vízbe. Az eszkimóknál a hókunyhók közepén is van ilyen lyuk, mivel a belső hőmérséklet 0 fok körül van, így nem kell állandóan feltörni. Nem fürdenek, csak megmártóznak, így beindul az endorfintermelődés. A lékfürdő tehát öngyógyítási módszer. Mindenütt lehet alkalmazni, ahol a külső hőmérséklet hidegebb, mint a víz.
– Ön a futást művészeti eseménnyé tette.
–„Futóművészként” eddig hat szupermaratoni művészeti expedíciót hoztam létre, futottam végig. Az elsőt 1991-ben, Párizsból Budapestre 28 nap alatt 1735 kilométert, aztán még abban az évben Budapestről Moszkvába futottam 58 nap alatt 3450 kilométert, onnan Moszkvából a Bajkál-tóhoz, a Jenyiszej folyó forrásvidékére, majd 1993-ban Budapestről Velencébe 25 nap alatt 960 kilométert, '94-ben 28 nap alatt 550 km-t tettem meg Budapestről Rómába és 1997-ben 708 kilométert futottam, míg Grazba értem. Terveztem, hogy a kínai nagy falon is végigfutok, de az sajnos meghiúsult.
 |
– Hogyan rajzol ezeken az útjain?
– A rajzolással pihenem ki magam. Például 1994-ben, Szegeden, az első Magyarországon rendezett huszonnégy órás Európa-bajnokságon egy kilométeres köröket kellett futni. Pataki Ferenc festőművész barátom a családjával ügyeletet tartott nekem. Egy skiccpauszt fogtak, kimerevítettek egy-egy tekercset, az egyik gyermeke tusba mártott lúdtollat készített elő, s amikor elfutottam előttük írtam vagy rajzoltam rá és mentem tovább. Minden körben körülbelül húsz másodpercet álltam, a huszonnégy órás futás alatt 182 kilométert futottam – ezzel a harmadik magyar befutó voltam – és egy 100 méteres rajzot készítettem. Még szövegeket is írtam a rajzra, futás közben visszafelé kellett írni, a következő körig fejben tartottam a mondatot és visszafelé folyamatosan írtam. Ezzel a művemmel nyertem el a Római Magyar Akadémia művészeti ösztöndíját. Hiába élek húsz éve egészségesen, hiszen előzőleg olyan életet éltem, hogy megalapoztam egy öregkori betegséget: ha lazítok az edzésen, felmegy a vérnyomásom. Azt terveztem, hogy abbahagyom, de nem tehetem. Kénytelen vagyok futni mindhalálig.
Gyimesi Andrea
Jegyzetek