|
|
|
LAM 2004;14(2):144-6.
SZELLEM ÉS KULTÚRA
Szerepjátékok
Rejtett portrék bibliai és mitológiai ábrázolásokon
A portréfestészettel szemben támasztott legfontosabb követelmény érthető módon mindig is az volt, hogy a képmás hasonlítson a modelljére, s el kell ismerni, hogy a művészeknek olykor nem sikerült teljesen megfelelniük ennek a feladatnak. Mentségükre legyen mondva, hogy a megrendelők esetenként szinte teljesíthetetlen elvárásokat támasztottak velük szemben. Mindenki a legszebb arcát, legmegnyerőbb vonásait szerette volna megmutatni, illetve viszontlátni a képen. Csak csodálattal adózhatunk például Peter Paul Rubens fantáziájának és ritka tehetségének, aki 1622 és 1625 között készített híres Medici Mária-sorozatának képein még a hatalomvágytól fűtött, fúriaként ismert anyakirálynőből is vonzó személyiséget tudott varázsolni. Az eszményítés, a valóság megszépítésének vágya egyébként még a korabeli holland polgárok realisztikusnak ható portréin is tetten érhető. Mint ahogy Eddy de Jongh, a XVII. századi holland festészet egyik legavatottabb kutatója megállapította: amikor a holland polgárok megfestették képmásukat, nem csupán vasárnapi ruhát, hanem egyfajta vasárnapi morált is magukra öltöttek. Bizonyos értelemben tehát minden portré eszményített képmásnak tekinthető, ahol a modellek valamilyen általuk választott (pozitív) szerepkörben, mondjuk a jámbor férj, a szerető családanya vagy a jól nevelt gyermek szerepében pózolnak. Ennek a szerepjátéknak olykor egészen furcsa, extrém változataival is találkozhatunk a művészetben, amikor például a megrendelő a szó szoros értelmében valaki másnak a bőrébe bújva, valamely ismert történelmi, bibliai vagy mitológiai figura képében festeti meg magát. Ez a művészettörténeti irodalomban portrait historié néven emlegetett ábrázolástípus valamilyen oknál fogva különösen népszerűvé vált Németalföldön. A továbbiakban néhány példa felidézésén keresztül arra keressük a választ, milyen különféle bibliai vagy éppen mitológiai szerepekben találkozhatunk XVII. századi holland, illetve flamand polgárok rejtett portréival a korabeli festészetben, és mi is lehetett ezeknek a műveknek a tulajdonképpeni funkciója, aktuális üzenete.
Az Elizeus próféta visszautasítja Naamán ajándékait című festmény, a haarlemi Pieter de Grebber (1600 k.–1652) 1637-ben, a városi lepraház elöljáróinak megrendelésére készült műve első látásra talán szokványos ószövetségi jelenetnek tűnik, jobban megnézve azonban feltűnhet, hogy a keleties kosztümöt viselő figurák milyen karakterisztikus, portrészerű vonásokkal rendelkeznek. Mindez korántsem véletlen, hiszen mint ahogy a korabeli forrásokból is kiderül, az intézmény elöljárói (nem minden szerénytelenség nélkül) önmaguk portréit festették meg a jelenet egyes figuráinak szerepében.
 |
Témaválasztását tekintve egyébként a kép igen kiválóan illeszkedik a hely karitatív funkciójához, hiszen a Királyok Második Könyvében olvasható történet éppen egy bélpoklos csodálatos meggyógyításáról, illetve arról szól, hogy Elizeus próféta nem volt hajlandó elfogadni a gyógyult beteg által felkínált ajándékokat. E bibliai jelenetbe rejtett portréikkal a lepraház elöljárói feltehetően azt akarták hangsúlyozni, hogy az ószövetségi prófétához hasonlóan, ők is teljesen önzetlenül végzik munkájukat, a betegek gyógyulását nem önmaguk érdemének, hanem az isteni kegyelemnek tulajdonítva.
Eredetileg talán szintén egy kórház kápolnája számára készülhetett a flamand Peter van Lintnek (1609–1690) az a jelenleg a brüsszeli képtárban található, Jézus Bethesda-tavi csodáját megörökítő műve, amelynek szereplői között, oda nem illő módon, egyes XVII. századi kosztümöt viselő, portrészerűen megfestett figurákat is felfedezhetünk. Minden bizonnyal itt is a kép megrendelőinek rejtett portréiról lehet szó, akik talán ily módon akarták önmagukat Jézus gyógyító bűvkörébe vonni, vagy valamely családtag csodálatos gyógyulásának emléket állítani, netán egyszerűen saját keresztényi könyörületességüket kidomborítani. Megrendelője révén szintén van némi orvostörténeti vonatkozása annak a családportrénak, amelyre a leideni egyetemen végzett, majd Haarlemben letelepedő orvos, dr. Pieter Braems adott megbízást 1663-ban a kiváló helyi festőnek, Jan de Bray-nak (1627–1697), akivel mellesleg rokoni kapcsolatban is állt. A művész, nyilván a megrendelővel egyetértésben, és talán Anthonis van Dyck néhány évtizeddel korábban készült, s jelenleg az ottawai National Gallery gyűjteményében található hasonló művétől inspirálva, nem hagyományos csoportportrét festett, hanem egy ismert újszövetségi jelenet szereplőiként örökítette meg az orvos családjának tagjait. A képen azt láthatjuk, amint dr. Braems és felesége Jézushoz vezetik gyermekeiket, aki áldó mozdulattal hajol a kicsik fölé. A festmény eredeti keretén olvasható latin nyelvű felirat Jézus ismert szavait idézi: „Sinite parvulos venire ad me”, azaz „Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket, és ne tiltsátok el tőlem őket, mert ilyeneké az Isten országa”. (Márk 10, 13-16). A keret alsó szegélyén található másik felirat ugyanakkor a szülők iránti szeretetre, illetve tiszteletre inti a leszármazottakat. Dr. Braems és felesége nehezen találhatott volna ennél találóbb megoldást annak kifejezésére, mennyire fontosnak tartják gyermekeik keresztény szellemben történő nevelését.
 |
Érdekességképpen érdemes itt megemlíteni Thomas Willeboirts Bosschaert (1613–1654) két ismeretlen kislányról készült bájos kettős portréját az antwerpeni képtárból, amely furcsa módon, Szent Ágnes és Szent Dorottya ismert attribútumaival felruházva örökíti meg a két gyermekalakot. A szokatlan ábrázolásmód magyarázata ezúttal kézenfekvőnek tűnik, szinte biztosak lehetünk benne, hogy a kislányokat Ágnesnek, illetve Dorottyának hívták. Már sokkal szomorúbb aktualitása van a jeles Rembrandt-tanítvány, Nicolaes Maes egy 1681-ben festett portréjának, amelynek mindössze egy évet megért modellje, a kis George de Vicq, a görög mitológiából ismert szépséges gyermek, Ganymedesz képében jelenik meg, akit Zeusz sassá változva ragadott magához az Olümposzra. A madáralakba kapaszkodva a fellegekbe emelkedő gyermek motívuma – amelyet maga Rembrandt is megörökített egy híres képén – kiválóan alkalmasnak bizonyult arra, hogy eredeti összefüggéséből kiragadva, s új, aktuális tartalommal megtöltve, a keresztény ember, illetve gyermek halál után égbe szálló lelkének, vagy még általánosabban, a halál utáni életbe vetett hit szimbolikus kifejezőjévé váljék.
 |
 |
A portrait historié egyébként nem csupán az említett, illetve ezekhez hasonló vallásos érzületek, hanem például jegyesek vagy házastársak egymás iránti szeretetének a kifejezésére is kiválóan alkalmasnak bizonyult. Jól példázza ezt egy másik Rembrandt-tanítvány, Ferdinand Bol (1616–1680) Párisz ítélete című műve, ahol az aranyalmát az istennőnek nyújtó trójai királyfi, a szépséges Vénusz, illetve a pajkos Ámor szerepében ismét egy korabeli holland család tagjaira ismerhetünk. Ennek a képnek a mondanivalója valószínűleg ismét igen egyszerű, a férj nyilván ebben a formában akarta kifejezésre juttatni, hogy számára felesége a legvonzóbb nő a világon.
A portrait historié kategóriájába sorolható XVII. századi holland műalkotásokkal egyébként a Budapesti Szépművészeti Múzeum anyagában is szép számmal találkozhatunk. Az egyik ilyen festmény Gerbrandt van den Eeckhout (1621–1635/40) Vertumnus és Pomona című alkotása, ahol, mint többen rámutattak, Pomona hamvas szépségű alakjában szintén rejtett portrét sejthetünk. Az Ovidius Metamorphose-séből ismert, s a korabeli holland festészetben rendkívül népszerű témának számító történet szerint Vertumnus, az évszakok istene, számos sikertelen próbálkozás után, végül egy bölcs öregasszony alakját magára öltve tudta meggyőzni a gyümölcsöskertek istennőjét, hogy ne ragaszkodjon tovább görcsösen féltve őrzött szüzességéhez, hanem kövesse a természet rendjét. Bár Czobor Ágnes, Rembrandt és köre című könyvében joggal vetette fel a kérdést a budapesti képpel kapcsolatban, hogy egy jóravaló holland polgárlány miért éppen Pomona alakjában, illetve egy ilyen kényes szituációban örökítette meg magát, a választ – bár tudtán kívül – részben éppen ő maga adta meg. Megemlítette ugyanis, hogy a jelenet hátterében felfedezhető páva, a Juno figurájával díszített kút, illetve a szőlőindák mind-mind olyan motívumok, amelyek eljegyzés vagy házasságkötés alkalmából készült képeken szoktak szerepelni.
 |
Németh István
Szépművészeti Múzeum