LAM 2004;14(1):87.

ORVOSI NYELV

Vágjunk bele!

Rövidítések, betűk-számok, kötőjelek... V.

Mint már hangsúlyoztam az előzőekben, a toldalékoláskor, a megfelelő névelő kiválasztásakor mindig az adott szó, betűszó, rövidítés helyes kiejtéséhez igazodunk. Sokszor azonban ez nem is mindig könnyű, s valóban vannak olyan esetek, amikor ennek a nagyon egységes helyesírási elvnek szinte már a józan ész is ellentmond.

Hadd idézzem itt példaként Kállai László rendkívül szellemes, sőt, meglepő okfejtésének néhány részletét (Magyar Orvosi Nyelv, 2003. december).

„Fölmegy bennem a pumpa, valahányszor azt hallom, hogy pí-édzs-dí. Kétségtelen, hogy a PhD fogalmát az USA-tól vettük át, a kiejtéssel együtt. Ez azt mutatja, hogy az amerikaiaknak fogalmuk sincs, vagy nem akarnak tudni arról, hogy a rövidítés egy görög-latin szóösszetételt takar: philosophiae doctor, magyarul a bölcselet vagy a bölcsesség doktora, angolul Doctor of Philosophy. A görögről latin írásmódra való áttérés során a F vagy f betűt kettős betűvé, »ph«-vá írták át, amelynek jelentése »f«, lásd fizika, fiziológia, farmakológia. Ezeket az angolban se ejtik p-hizikának, p-hiziológiának, p-harmakológiának. Miként a magyarban is más hang az s, z és az sz, amelyet nyelvünk a latin írásmódban kettős betűvel volt kénytelen jelölni: gy, ly, ny. Igaz, ebből sokszor baj támad, mert magyar fül kell ahhoz, hogy a Kiszely-t nem kiszej-nek kell-e ejteni, hogy a Nemeskürty nemeskürtinek hangzik, a Jósika pedig zs-vel ejtendő.

A nagyképű PhD tehát valójában »ef-dé«-t jelent, ha már nem akarjuk egyszerűen doktornak (eredetileg: tanító, a latinba docens néven ment át) nevezni a szóban forgó minősítést. Ahhoz nem kell PhD-nek lenni, hogy megtanuljuk, a »ph« egyetlen hangzó, miként az MSZP-ben az sz, és nem jut eszünkbe a betűszót »em-es-zé-pé-nek« ejteni. Magyar fül így nemigen fogná föl, hogy miről van szó.”

A gondolatmenete rendkívül logikus, frappáns és meggyőző. Valóban: lehetne az a „Ph” „f” ejtésű is. A helyzet azonban kicsit más. Ugyan szabálykönyv ezt nem rögzíti, ám a magyar nyelvi megszokás és hagyomány, a hosszú idő alatt kiérlelődött betűszó-kiejtési szokások úgy alakultak, hogy – és ez a lényegi különbség a példaként bemutatott „MSZP” és „PhD” betűszavak között – csupán a magyar szavaknál ejtjük ki a betűszót valóban betű szerint, akkor is, ha a betű éppenséggel egy kétjegyű betű (például: sz, gy, zs stb.), míg az idegen betűszavaknál – még ha adott esetben tudjuk is, hogy az adott betűjegy-kombináció egy hangnak felel meg, azaz egy betű – a magyar betűjegyek szerint oldjuk föl a betűszót, mégpedig (és ezt már a szabályzat is tartalmazza!) a betű magyar kiejtése szerint. Ennek az erős hagyománynak talán az van a hátterében, hogy sok nyelvből sokféle, olykor-olykor meglehetősen rafinált betűszó kerülhet magyar nyelvű írásos környezetbe, s az emberek többségétől nem várható el, hogy mondjuk a görög mellet még a francia és egyéb nyelvek többjegyű betűit is fölismerjék, s a forrásnyelv hangtana szerint szépen ejtsék is ki.

Az előzőek alapján tehát nem helyes hibáztatni a nem „f”-es kiejtést, ám annál inkább hangsúlyozni kell ismét, hogy a „PhD” az bizony semmiképp nem „pí-édzs-dí”, hanem szerényen csak a „pé-há-dé” kiejtési formában helyes a magyar nyelvi környezetben.

Sokszor más nehézség is adódhat. Az „MTV” betűszót szabályosan, magyarosan kiejtve (em-té-vé) nyilván a Magyar Televízióra gondolunk, ám ha a kiejtés „em-tí-ví”, akkor inkább az a bizonyos nagy zenei tévécsatorna ugrik be az embernek: különös helyzet – itt éppen a „hibás” betűszókiejtés segít értelmezni pontosan, hogy miről is van szó...

Nos, pont az ilyen bizonytalan esetekben eshet meg, hogy éppen a szerző toldalékolásából jöhet rá az olvasó, hogy milyen kiejtésre is gondolt a szöveg írója az adott esetben. Ennek a „kiejtéssegítő” toldalékolásnak nagy szerepe van szaknyelvünkben, mert sok leírt szerkezetet többféleképpen is kiejthetünk. A vegyjelekkel még egyszerű a helyzet: leíráskor nincs utánuk pont, és mindig úgy kezeljük azokat, mintha az elem teljes nevét ejtenénk ki, semmiképpen sem betűszóként! Példák: C-nel (szénnel), és nem C-vel (cé-vel), I-dal (jóddal), és nem I-vel (í-vel), Mg-ról (magnéziumról), és nem Mg-ről (em-gé-ről) stb. Ezt a „vegyjelszabályt” érdemes megjegyezni: bosszantóan sokszor találkozhatunk hibás és nagyon megzavaró alkalmazásával.

A képlettel jelölt vegyületnevek esetében viszont már támadhat egy kis zavar. Ha egy cikkben azt látjuk, „O₂”, azt általában úgy ejtjük ki, hogy „ó-kettő”, ám a szövegkörnyezettől függően könnyen megeshet (és ekkor – ezt nagyon hangsúlyoznám – a tartalmi hangsúly is más a cikkben!), hogy a szerző az „oxigén” kiejtést várja el tőlünk, úgy lesz világos, értelmes, tartalmilag is pontos a szöveg. Szerencsére az ilyen furcsa esetekben segítenek nekünk a kiejtésre utaló toldalékok: „O₂-vel” (ó-kettővel) vagy „O₂-nel” (oxigénnel). Ugye érződik a formai és a tartalmi különbségtétel finom, de esetleg annál fontosabb jelenléte? Remélem, igen...

Egyelőre ennyi elég: például a képletek kapcsán még lesz bőven min eltöprengenünk a későbbiekben is...

dr. Grétsy Zsombor