|
|
|
LAM 2004;14(1):76.
LEVELEZÉS
A depresszió: valódi szenvedés
A LAM mint orvostudományi továbbképző folyóirat nagyon jelentős szerepet játszik a hazai orvosok szaktudásának szinten tartásában. Színvonalas közlemények sora jelenik meg, és különösen élvezetesek a Mozaik részben megjelenő kulturális, historikus írások. A LAM 2003. októberi számában itt olvasható 
dr. Bánfalvi Attila A törvényen kívüli szomorúság című írása is, amely a szomorúság medikalizálásáról szól. Egy sajátos jelenségre próbálja felhívni a figyelmet, de sajnos, célt téveszt. A cikk azt sugallja, hogy már magát a szomorúságot is betegségnek, depressziónak címkézik, és a New York Times(!) szerint hatástalan antidepresszívumokkal tömik a betegeket. Nem akarom tudományos adatokkal terhelni az olvasót, de abban egyetérthetünk, hogy orvostudományi kérdésekben nem a napisajtóra célszerű támaszkodni.
A laikusok valóban nagyon könnyen összemossák a szomorúságot, a bánatot, a gyászt a depresszióval mint betegséggel. A pszichiátria diagnosztikai rendszerei jól körülírják, meghatározzák a depresszió kritériumait (1). A szomorúság még nem depresszió, a pedáns vagy tisztaságmániás háziasszony még nem kényszerbeteg, a vizsgák előtt szorongó diák még nem szociális fóbiás, de bizonyos határon túl, amikor a tünetek az illető mindennapi tevékenységét jelentősen megnehezítik és ezek az illető számára komoly szenvedést okoznak, akkor már érdemes szakemberhez fordulni, mert a kezelhető és kezelendő pszichiátriai zavar megállapítása a beteg érdekét szolgálja.
A cikk azt sugallja, mintha a pszichiáterek érdeke volna, hogy minél több betegre rásüssék a depresszió diagnózisát. A valóság az, hogy a pszichiáter mindenhol hiányszakma, a depresszióban szenvedők jelentős része nem jut el orvoshoz, és akik eljutnak, azoknak is csak egy hányada kap megfelelő kezelést. Ez nemcsak hazánkban, hanem Nyugat-Európában és az USA-ban is így van (2).
A depresszió és az öngyilkosság közötti szoros kapcsolatról, a kezeletlen depresszió gazdasági kihatásairól, az antidepresszívumok hatékonyságáról számos kutatási eredményt közöltek a New York Timesnál magasabb impaktfaktorú tudományos lapokban. A hazai kutatók közül elég Arató Mihály, Rihmer Zoltán vagy Szádóczky Erika munkáira utalnunk (3–5). Tekintettel arra, hogy dr. Bánfalvi Attila cikke egy vélt jelenség irodalmi feldolgozása, amelyet egy pácienstől származó nagyon szép és hatásos idézettel zár, ezért magam helyett is inkább a betegek beszéljenek (6):
„Mindig valahol a gyomrom mélyén kezdődik. Talán azért, mert a félelmet is az ember először a gyomrában érzi. Ez a nehéz, sötét, fojtogató valami emelkedik egészen a szívig, amitől a szív is nehéz, fájdalmas lesz. Ez után következik a nyak; a torok összeszorul, nehéz lesz a légzés, a fejem lüktet. Ekkor már nincsenek világos gondolataim, minden olyan egyforma nehéz, fájdalmas és rossz, hogy csak rossz gondolatok vagy inkább képek, emlékek jutnak eszembe, amelyekből összeáll egy általam véglegesnek és javíthatatlannak ítélt kép: minden, amit életemben csináltam: rossz, teljes kudarc az életem. Semmi sem sikerült, de nem is sikerülhetett, mert tehetségtelen, ügyetlen, ostoba, csúnya, hiú vagyok. Nemcsak saját magamnak, de másoknak is csak bajt okoztam. Rossz feleség voltam, rosszul bántam az édesanyámmal, türelmetlen voltam, nem szerettem. Rossz anya vagyok, fiammal nem törődöm, csak saját magammal. Órákig állok a tükör előtt, ezreket költök minden hülyeségre (például drága parfüm), holott erre semmi szükség az én koromban (enyhe kifejezés, durvább szoktam lenni saját magammal!).
Érdekes, hogy ilyenkor csak múlt időben gondolkodom, mert a jelen nem számít, s a jövő nem lesz, snitt!...”
Gondolnánk, hogy az illető egy rendkívül csinos 39 éves hölgy, aki élsportoló volt, ifjúsági világbajnokságot nyert, egyetemet végzett és öt nyelven folyékonyan beszél? Gyermekét egyedül nevelte fel, mert férje disszidált. A szomszédos országban élő édesanyját áthozatta, hogy nőgyógyászati daganatát itt operálják meg, s ennek költségét egyedül fedezte. Pszichopatológiailag ezt nevezzük negatív énképnek, önvádlásnak, insufficientia-érzésnek.
Az utolsó mondat a depressziós betegek múltra, jelenre és jövőre vonatkozó kognitív torzításának tömör összefoglalása.
Egy másik depressziós betegem mondta, hogy napok óta szinte semmit nem csinál, csak az ágyán ül vagy fekszik, és az egész napja úgy telik el, hogy semmi nem történik. A hallgatást azzal a megjegyzéssel törtem meg, hogy igen, depressziósan az élet nagyon szürke, egyhangú, unalmas lehet. Néhány héttel később reagált erre a beteg:
„Egyszer maga mondta, hogy a depresszió unalmas. Látszik, hogy nem élte át. A depressziónak nincs hangulata, tere, ideje. Ez nem szomorúság, ez semmi, de az ember belül százszor erősebben érez mindent, bele lehet fogyni a belső energiafogyasztásba. Csak ennek hatásfoka nulla, mert az ember semminek nem látja az értelmét, és nem kifelé, hanem befelé ég.”
Végezetül egy történet: Egy neurológiai osztályt vezető főorvos sokáig lenézte a „neurotikus” panaszokkal érkező betegeket mindaddig, amíg bizonyos életesemények hatására neki is alvászavara, szorongásos tünetei jelentkeztek. Ezután lett megértőbb, empatikusabb a „neurotikus” betegei iránt.
Nem kívánom senkinek, hogy élje át a depressziót, inkább higgyen annak a betegünknek, akinek volt epegörcse, veseköve, háromszor szült, de azt vallotta, hogy semmilyen fájdalom nem okozott számára akkora szenvedést, mint a depresszió.
dr. Németh Attila
osztályvezető főorvos
Nyírő Gyula Kórház II. Pszichiátria
Irodalom