LAM 2004;14(1):68-9.

HISTÓRIA

Homeopátia és egészségügyi felvilágosítás a XIX. században

Kölnei Lívia
Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár
1023 Budapest, Török u. 12.

A homeopátia egy önálló, alternatív gyógyrendszer – a német romantika és racionalizmus szülötte. Magán viseli a romantika jegyeit, mivel megalapítója, Samuel Hahnemann¹ feltételezte az életerő, a vis vitalis létezését. (Ma ezt a szervezet öngyógyító képességének nevezzük.) Ezt hivatottak támogatni a homeopátiás gyógyszerek. Másrészt racionális, sőt, empirikus gyógymód, mivel gyógyszereiket a tapasztalatokon alapuló gyógyszerkísérletek során fejlesztik ki, és fizikai-lelki tünetek alapján rendelik a betegeknek.

A homeopátia Magyarországon az 1820-as években terjedt el, és itthon „hasonszenvnek” fordították². Hamar lelkes támogatókra talált: elsősorban a főurak és a vidéki értelmiség tagjai (lelkészek, tanítók) váltak a híveivé. Egyre több orvos tért át az új módszer alkalmazására. Kultúrtörténeti jelentősége jóval nagyobb volt a XIX. században, mint amit eddig feltételeztünk: a társadalom minden rétegét áthatotta, a reformkor szinte valamennyi jelentős személyisége felhasználta és támogatta az új gyógymódot.

Samuel Hahnemann (1755–1843)

Gyógyszerkészítés homeopátiás alapokon

A homeopátia fénykora Magyarországon az 1830-as évektől az 1880-as évek végéig tartott, ezekben az évtizedekben az országban körülbelül nyolcvan tekintélyes homeopata orvos működött, és mellettük sok laikus gyógyító (a már említett vidéki lelkészek, tanítók). Ez utóbbi tény arra sarkallta a homeopata orvosokat, hogy tevékenyen részt vegyenek az egészségügyi felvilágosításban. Felismerték a laikus gyógyítók képzésének fontosságát. Szinte valamennyi kézikönyvüket az „értelmes nem orvosok és kezdő háziorvosok” számára írták. Ezzel egyfelől elősegítették a homeopátia terjedését, amit valamennyien szinte missziós feladatnak tekintettek, másfelől igyekeztek kivédeni a képzetlen laikusok okozta károkat, a homeopátia tekintélyének rombolását. A számos homeopátiás kézikönyv közül kettőt emelek ki: Argenti Döme³ Különféle betegségek hasonszenvi gyógyítása című könyve 1847-ben jelent meg először, és a következő évtizedekben a legnépszerűbb homeopátiás kiadványnak bizonyult. Nyolc magyar nyelvű és két német kiadást ért meg, körülbelül tízezer példányban fogyott el, ami a kor olvasási szokásait tekintve jelentős teljesítmény. A másik mű Schleicher Aladár A gyermekkor és annak betegségei című 1866-os könyve. Ennek a könyvnek az egyik fejezete kimondottan az anyáknak íródott, akik a gyermekek első orvosai, ők döntenek arról, hogy milyen módszer szerint akarják gyermeküket gyógyíttatni. Szükségesnek tartották tehát megismertetni őket a homeopátia ismérveivel, előnyeivel a hagyományos orvoslással szemben.

A járványok is lehetőséget adtak a homeopaták számára, hogy részt vegyenek az egészségügyi felvilágosításban. Az 1831-es országos kolerajárvány idején kimagaslóan jó eredményt értek el a homeopata orvosok a gyógyításban. Az egyik legismertebb orvos, Bakody József⁴ Győrben 223 kolerás betegéből 215-öt meggyógyított, és önmagát is kigyógyította a betegségből. Hasonlóan jó aránnyal kezelte betegeit a többi homeopata orvos is⁵, így az új gyógyítómódszer a járvány leküzdésében sokkal sikeresebbnek bizonyult a hagyományos gyógymódnál. Valószínűleg ennek köszönhető, hogy a hahnemanni kezelési módszert is tartalmazza az az ismeretterjesztő brosúra, amit Lenhossék Mihály⁶ országos főorvos felügyeletével adtak ki a kolerajárvány idején. Ez az irat Forgó György⁷ homeopata orvos közreműködésével készült. Ő volt Pest vármegye főorvosa, és a járvány tetőfokán javasolta az egészségügyi vezetésnek, hogy vezessék be a hahnemanni gyakorlatot a kolera elleni küzdelemben. Kérvényét elutasították, így a homeopaták csak saját betegkörükben gyógyíthattak.

Hahnemann a kínafa kérgével is kísérletezett

Illusztráció a Homeopata Vademecumból, 1889

A XIX. század második felében fel-felbukkanó diftériajárványok idején is megpróbálták elfogadtatni módszerüket a homeopaták a hivatalos szervekkel. Kérvényt nyújtottak be a belügyminiszterhez, engedélyezze a diftériás betegek kezelését homeopátiás szerekkel. Ezt a terápiát ők akkor már húsz éve sikeresen alkalmazták, szemben a korban szokásos, drasztikus beavatkozásokkal (ecsetelés, égetés, lepedék leválasztása). Szakfolyóiratukban, A Homeopatia Szakközlönyében több cikkben hívták fel a figyelmet az 1890-es években diadalútjára induló szérumterápia veszélyeire. Bizonyították, hogy amíg a „gyógysavó” alkalmazásánál 24%-os a halálozási arány, a diftéria homeopátiás kezelése „mindössze” 8%-os halálozási aránnyal jár. Kérelmeiket azonban elutasították.

A homeopátia eszméje a XIX. században összefonódott a diétás étkezés és az egészséges életmód fogalmával. A homeopata orvosok kollégáikhoz képest jóval nagyobb jelentőséget tulajdonítottak a gyógyulásban a kímélő étrendnek, a tornának, a szabad levegőn való tartózkodásnak. Pácienseiknek a gyógyszerek mellé előírták, hogy mit és mennyit fogyaszthatnak. A német nyelvű homeopátiás szakácskönyvek közkézen forogtak Magyarországon is. Fontosnak tartották, hogy az egészségesek is tartózkodjanak a túlzott alkohol-, erős fűszer- és izgatószer-fogyasztástól. Ennek szellemében íródott Almási Balogh Pál⁸ értekezése Kávé, thé, csokoládé címmel, amely egyszersmind kultúrtörténeti összefoglalás is ezekről a népszerű élvezeti szerekről.

A homeopátiás kórházakban (például a gyöngyösi városi kórházban, a kőszegi kórházban, a pesti Bethesda Kórházban és az Elisabethinumban (amely a mai Schöpf-Mérei Kórház elődje), valamint a járóbeteg-rendeléseken teret adtak az általános értelemben vett egészségügyi felvilágosításnak, az egészséges életmódra nevelésnek.

Szakmai folyóirataik mellett a nagyközönségnek szánt, egészséges életmódra nevelő folyóiratokat is megjelentettek, például az Egészségi és Hasonszenvi Közlönyt (1877–1979), az Életmentés és Egészséget (1875) és az Élet, Népszerű egészségtani, életbúvárlati és társadalmi Közlönyt (1879).

A betegségek megelőzéséhez tartozik a helyesen gyakorolt testmozgás – ezt a homeopata orvosok hamar felismerték, és már az 1860-as évek elejétől lelkesen népszerűsítették. Bakody Tivadar⁹ és Szontagh Ábrahám¹⁰ indították el Magyarországon a tornamozgalmat, és 1866-ban megalapították a Nemzeti Tornaegyletet, amelynek első elnöke Szentkirályi Móric¹¹, a politikus és homeopata orvos lett. Tornagyakorlataikat a „svéd tornászat” (a mai gimnasztika és gyógytorna elődje) mozgássoraiból állították össze. Szontagh Ábrahám 1869-ben Tornazsebkönyvet is megjelentetett – az általa alkotott új, magyar vezényszavakat átnézette írókkal, tanárokkal, később már akadémiai nyelvészek is közreműködtek a szóalkotásban. Az új magyar vezényszavakkal oktatták a tornatanítókat a tanfolyamokon. Kezdeményezték az iskolai testnevelés bevezetését az iskolákban, ami később meg is valósult.

A XIX. század végére a homeopátia elveszítette társadalmi jelentőségét. Annak ellenére, hogy egyetemi tanszéke több mint harminc éven át fennállt, nem tudta biztosítani magyarországi homeopata orvosok utánpótlását. A XX. század 20-40-es éveiben, majd újabb szünet után 1990-től éledt újjá a homeopátia Magyarországon.

Jegyzetek

1. Samuel Hahnemann (1755-1843) német orvos, gyógyszerész és vegyész. 1810-ben publikálta új gyógyítási elveit „Organon...” című művében.
2. A „homeopátia” görög eredetű szó, jelentése „a hasonló szenvedés tana” (görög homoiosz=hasonló, pathein=érzékelni, szenvedni). Arra utal, hogy e gyógymód alapelve: hasonlót a hasonlóval gyógyítani, vagyis ha egy anyag nagy adagban mérgezéses tüneteket okoz, kis adagban meggyógyíthatja a hasonló tünetekkel járó betegséget.
3. Argenti Döme (1809–1893) az egyik legjelentősebb homeopata, többnyire Vácott és Pesten praktizált.
4. Bakody József (1795–1835) győri, majd pesti homeopata orvos. Kiváló eredményeket ért el a kolera gyógyításában, és orvosi tapasztalatait két könyvben, valamint német folyóiratokban publikálta. Mivel a szakma képviselői hitelességét kétségbe vonták, kénytelen volt adatai igazságát bíróság előtt is bizonyítani. Hirtelen halálát egy önmagán végzett kinin-ópium kísérlet okozta.
5. Az adatokat C. H. Rosenberg összegzi „Fortschritte und Leistungen der Homöopathie...” című munkájában. (Leipzig, 1843.) Az adatok a XIX. századi viszonyokat tekintve hitelesnek tekinthetők, mivel az ismertebb homeopaták a kiéleződő szakmai viták miatt rákényszerültek, hogy eredményeiket hitelesíttessék a meggyógyultak vagy a helybéli lelkészek, tanítók aláírásával.
6. Lenhossék Mihály Ignác (1773–1840) országos főorvos, a homeopátia ellenzője, aki az egészségügyi irodalom cenzoraként többször akadályozta a homeopátia mellett állást foglaló kiadványok megjelentetését.
7. Forgó György (1787–1835) egyike az első magyarországi homeopatáknak. Közreműködött Hahnemann „Organon” című művének magyarra fordításában.
8. Almási Balogh Pál (1794–1867) a legtekintélyesebb homeopata orvos. Valódi reformkori polihisztor volt, aki sokoldalú műveltségét a nemzet felemelkedése érdekében használta fel. Alapító tagja volt szinte valamennyi jelentős reformkori intézménynek. A Magyar Hasonszenvi Orvosegylet első elnökévé választották 1865-ben. A legtöbb közéleti személyiség hozzá fordult orvosi tanácsért, közöttük Széchenyi és Kossuth is.
9. Bakody Tivadar (1825–1911) Bakody József fia, a homeopátiás mozgalom legerőteljesebb egyénisége a század második felében. A homeopátia szinte valamennyi fontos pesti intézményének vezetésében (Hasonszenvi Orvosegylet, Bethesda Kórház, Szent Rókus Kórház osztálya, egyetemi tanszék) és sajtóorgánumainak szerkesztésében részt vett.
10. Szontagh Ábrahám (1830–1902) a pesti ingyenes homeopátiás járóbeteg-rendelő vezetője, az egylet titkára, a Tátra-vidéki nyaralóhelyek népszerűsítője volt.
11. Szentkirályi Móric (1807–1882) politikus, rövid ideig Pest polgármestere. Kényszerű politikai visszavonultsága idején tanulta ki az orvosi szakmát, és a homeopátiás módszert választotta.