LAM 2004;14(1):62-5.

LAM-INTERJÚ

Együtt alkotni

Beszélgetés dr. Ajkay Zoltánnal

Ajkay Zoltán a Budapesti Orvostudományi Egyetem Általános Orvosi Karának elvégzése után 1965-ben az Újpesti Városi Kórház tüdőgyógyászati osztályára került, ahol másodorvosként, majd osztályvezető főorvosként dolgozott 1980-ig. Szakvizsgát tett tüdőgyógyászatból, belgyógyászatból és társadalomorvostanból, majd 1969-ben a Testnevelési Főiskolán szerzett diplomája után kosárlabdaedző lett, később sportvezető, a kosárlabda-válogatottal járta a világot. 1980-tól az Országos Korányi Tbc és Pulmonológiai Intézetben dolgozik. Kezdetben osztályvezető főorvos, majd főigazgató-helyettes, 1995-től főigazgató. 2004 januárjában nyugdíjba vonult. Elvégezte a Közgazdaság-tudományi Egyetem Egészségügyi Menedzserképző Szakát is. A Batthyány-Strattmann László Társaság alapítója és díjazottja, a Magyar Olimpiai Bizottság tagja, teniszezik, bridzsezik, utazik, fotózik. Jelenleg a Magyar Kórházszövetség elnöke.

– Predesztinálta a sors arra, hogy orvos legyen?

– Apai ágon az őseim mind Ajkay Zoltánok voltak, és mind orvosok. A nagyapám egy ideig vezette a Róbert Károly Körúti Katonai Kórházat. Tehát arra is volt indítékom, hogy orvos legyek és aztán később arra is, hogy kórházat igazgassak. Édesapám gyakorló gégész volt, az egyetemen dolgozott évekig, majd a Bajcsy-Zsilinszky Kórházban. Engem 18 éves koromban, az Eötvös gimnáziumbeli érettségi után a család rávezetett arra, hogy orvos legyek. Az első évben nem vettek föl orvos szüleimre hivatkozva, így egy évet a mentőknél dolgoztam, és ott nagyon megszerettem az egészségügyi munkát.

– Olyan volt, mint egy beavatás...

– Föltétlenül, annál is inkább, mivel az 1956 utáni időszakban kerültem a mentőkhöz, amikor a város egészségügyi szempontból is eléggé zaklatott volt, de én boldogan csináltam a kivonuló mentőszolgálatot. Azt, hogy ne az orvoslást válasszam, hanem valami mást, hogy pályát módosítsak, egyszer komolyan fontolóra vettem, mégpedig harmadéves orvostanhallgató koromban, amikor kevés volt a klinikum és túl sok az elmélet. Fölmerült bennem, hogy talán erősebben vonzódom az irodalomhoz és a történelemhez, majd tettem egy bágyadt kísérletet arra, hogy az ELTE-re bekerüljek. Abban az időben is latolgattam a dolgot, amikor az orvosi egyetem után, 1969-ben a Testnevelési Főiskolán szereztem diplomát. A szakma úgy tartotta, hogy tehetséges edző vagyok, a kosárlabdacsapataimmal komoly sikereket értem el, és lehetőségem nyílott arra, hogy főfoglalkozásként ezt vállaljam. De valójában a sportot össze tudtam egyeztetni az orvosi hivatással. A 70-es években abbahagytam edzői pályafutásomat és évekig sportvezető voltam. Jártam a kosárlabda-válogatottal a világot, s ezzel a sporttal a mai napig kapcsolatot tartok. A Magyar Olimpiai Bizottság tagja vagyok több mint tíz éve. Ha ilyen szempontból tekintek vissza az elmúlt negyven évre, nem bánom egyik döntésemet sem. Nem titok, hogy 1995-ben nem vállaltam el az egészségügyi miniszterséget...

– Az ön sorstörténetét elemezve számomra két dolog szembetűnő. Az egyik, hogy úgy tűnik, döntéseit valamely mélyen átélt személyes érintettség okán hozta – itt többek között az egyetemi évei alatti betegségére gondolok, amely a tüdőgyógyászat felé terelte –, a másik, hogy mindig erőteljesen a csapatmunkára helyezte a hangsúlyt, amely a tudatos karrierépítés szabályainak ellentmond. Habár egy-egy karrier mögött többnyire áll egy erős háttércsapat, a siker mégis „egyénítve” van. Szakmai történetei azt mutatják, hogy az eredményeiből, sikereiből soha nem hagyta ki a munkatársakat sem.

– Szerepet játszik ebben az, hogy nagy családban nőttem fel. Akkoriban még a különböző generációk gyakorta együtt éltek, és ez például engem is hozzásegített ahhoz, hogy megtanuljak közösségben gondolkodni. Fiatalkori kulcsélményemben, a sportban is például csapatjátékot játszottam, és sem játékosként, sem edzőként nem szerettem az önös viselkedést. Mindig olyan szisztémákat próbáltam kitalálni, amelyekbe minden játékos belevonódik és mindenkinek jut szerep. A passzióim is ezt mutatják: egy héten többször is teniszezem és mindig párost játszom, de nagyon szeretek például bridzselni. Ennek pedig az a lényege, hogy együttműködöm valakivel, akinek még a gondolatait is ki kell találnom. Úgy nőttem fel, hogy nem az a fontos, amit az illető egyénileg elér, hanem az, amit egy társaság együtt alkot.

– Távol állt öntől a tudatos karrierépítés?

– A tudományos karrier például nem érdekelt. Bár sokat írtam, 200 fölötti a dolgozataim száma, nem jutott eszembe soha, hogy efelé haladjak. Úgy vélem, nem is biztos, hogy ugyanazoknak kell tudományos kutatással foglalkozniuk, akik a betegellátást végzik. E kettő, érzésem szerint, nem válik el egymástól eléggé Magyarországon. Természetesen azért az, hogy előrehaladjak a pályán, rendkívüli mértékben foglalkoztatott. Örültem, amikor fiatalon az Újpesti Városi Kórház tüdőgyógyászati osztályán főorvos lettem, és foglalkoztatott a Korányi vezetésének kérdése. Először osztályvezető főorvos voltam, azután pedig főigazgató-helyettes. Nem viselt meg, amikor 1993-ban nem léptem előre, hanem Naszlady Attila professzort nevezték ki főigazgatónak. Ezt a két-három évet úgy tételeztem, hogy másba fektethetem az energiáimat, s ekkor kezdődött például a kórházszövetségbeli tevékenységem is. Mindig igyekeztem továbblépni, tanultam, szakvizsgákat szereztem (belgyógyászszakvizsga, egészségügyi menedzserképzés), tanulmányaim révén olyan határterületekre nyerhettem betekintést, szerezhettem ezeken jogosítványokat, amelyek kiegészítették orvosi ismereteimet és műveltségemet.

– Az Országos Korányi Tbc és Pulmonológiai Intézetet mennyiben látja speciális intézménynek?

– A Korányinak sok specialitása van, ami miatt egyedi intézménnyé válik. Országos intézetként az ország összes tüdőgondozóját és pulmonológiai fekvőbeteg-osztályát összefogja. Pulmonológiai szakkórházként működik (nyolc pulmonológiai osztály van), de az olyan társszakmákat is osztályszinten képviseli, mint a belgyógyászat, a kardiológia, az intenzív terápia vagy éppen az ország legnagyobb forgalmú mellkassebészete. Ez megteremti annak a lehetőségét, hogy az időben idekerülő tüdőrákban szenvedőket azonnal meg tudjuk operálni. Ez óriási helyzeti előny sok intézettel szemben. A másik a szanatóriumi tradíció: 102 éves az intézet, a valamikori Erzsébet Királyné Szanatórium. Az első igazgató leírja azt, hogy szándékosan úgy építtette fel ezt az épületet, hogy láthassa a szobájából a télen-nyáron kúrázó betegeket, mivel akkor a tuberkulózisnak gyógyszerei még nem voltak. Ebből eredően az intézet elsőrendű feladatának tekinti a tébécés betegek gyógyítását. Az országban megbetegedetteknek egyharmada ide kerül. Ez ma már csak öt százaléka az intézet betegforgalmának. A nagy betegség, amit tömegével látunk el, sajnos, a tüdőrák. Az összes betegünk negyven százaléka tüdőrákban szenved. Ez a meghatározó, messze nem a tébécé, utána az asztma és a bronchitis következik. Hagyományként tiszteljük a szociális problémák kezelését, nevezetesen, hogy az alkoholbeteg és a hajléktalan tébécéseket speciális osztályon kezeljük és megkísérelünk utat nyitni nekik a visszatérés felé. Védett szállást működtetünk és igyekszünk valamilyen szinten visszavezetni őket a társadalomba.

– Köztudomású, hogy ön menedzser-igazgató volt. Elvégezte a Közgazdaság-tudományi Egyetem egészségügyi menedzserképző szakát.

– Sőt, az 1990-es években a Nemzetközi Kórházszövetség tartott egy egyéves kurzust, és akik ezt végighallgattuk, megindítottuk az egészségügyi menedzserképzést, amely a mai napig folyik. Ma már idő hiányában én ebben nem veszek részt.

– A Korányi Intézet komoly informatikai rendszerrel bír, vezetői információs és kontrolling rendszert is működtetnek.

– Nekünk van az országban a legrégebbi – már közel 30 éves – számítástechnikai csoportunk, és erre az informatikára épül fel a nagyon jól működő kontrolling. Sajnos, a mai magyar egészségügyben még így is képtelenségnek tűnik, hogy megtartsuk a likviditásunkat. Borúlátó vagyok ez ügyben, s úgy vélem, nagyon nagy bajok lesznek, ha az illetékesek nem ismerik fel és nem képviselik azt a nézetet, hogy ha valaki súlyosan megbetegszik, akkor igenis jól működő kórházakban, magas színvonalú ellátást kell kapnia, mert ez a lakosság számára meghatározó. Véleményem szerint ez hozzátartozik az ország alapvető biztonságához.

– Voltak-e olyan orvosetikai kérdések, amelyekben egy főigazgatónak máshogy kellett döntenie, mint egy orvosnak?

– Minden helyzetben megpróbáltam a gyakorló orvos szemszögéből nézni a kérdéseket. A gazdasági érdekekkel szemben is a beteg érdeke a legfontosabb. Mivel az ellátásra fordított összeg korlátozott, voltak konfliktusaim, ha egy-egy osztálytól, orvostól vagy akár egy gazdasági apparátusban dolgozótól azt tapasztaltam, hogy nem a legcélszerűbben használja az eszközöket. Ha életveszélyes állapotról volt szó, vagy ha egy beteg számára meg kellett teremteni az emberhez méltó halál feltételeit, mindig a gyakorló orvos győzött bennem. Két kritikus, rosszul szabályozott kérdés van szerintem az orvoslásban Magyarországon, az egyik az eutanázia kérdése. Sem az aktív, sem a passzív eutanáziában nem húzható merev jogi határ, és ezért egyfajta lelkiismereti és humanitárius szempont az, ami ezeket a helyzeteket eldönti, és véleményem szerint annak kell döntenie, aki ott áll a betegágy mellett. A másik, a hálapénz kérdése. Soha nem tűrtem, hogy bárki pénzt kérjen a betegtől. Azt azonban, hogy a beteg önkéntes, utólagos hálája jelentős jövedelmeket biztosít, el kellett viselnem. A Korányiban éveken keresztül a diagnosztikában és az intenzív osztályon dolgozóknak magasabb volt a bére, mint annak, aki operál, és ezt mindenki természetesnek tartotta és elfogadta. A főigazgatók jelentős része ezt figyelembe veszi. Ugyanakkor haragszom azért, ha valaki tarifákat szab a betegnek, még akár a külön munkájáért is. Megpróbáltam elérni, hogy a Korányi minden orvosa ezekben a kérdésekben velem egy nézeten legyen.

– Nyugdíjba vonult mint a Korányi Intézet főigazgatója, a Kórházszövetség munkájában azonban aktívan részt vesz. Mit tart e szövetség elnökeként a legfontosabb tevékenységének?

– Azt, hogy a kórházakat olyan finanszírozás mellett is talpon tartsuk, amelyben mindenféle forrásért kőkemény harcot kell folytatni a kormánnyal. Tehát azoknak az ötleteknek, amelyek az egészségügy átalakításával foglalkoznak, csak akkor van létjogosultságuk, ha pénzt is invesztálnak e területbe. Pénzráfordítás nélkül csak látszattevékenység a változtatási szándék. Az irányított betegellátás nem tudja kiváltani a kórházi ellátást. Ez a modell néhány beteg számára tud segítséget nyújtani, de ha súlyosan megbetegszik valaki, kórházba kell mennie. Ha az irányított betegellátás miatt túl későn jut be, az még többe kerül majd az államnak.

– A Kórházszövetség elnökeként tud valamit tenni azért, hogy kimozduljon a holtpontról a kórházak helyzete? Egyik interjújában azt mondta, hogy saját kudarcként élte meg azt, amikor a minisztériumban dolgozott és a tárcaközi bizottságok munkája nem valósult meg.

– A politikusnak el kell viselnie, ha valamely elképzelése nem érvényesül. Akár kórházigazgatóként, akár orvosként azt a típusú fegyelmet, amelyben szigorúan előírják, hogy mit kell tennem, nem viselem el. A tizenhárom év alatt mindig elmondtam a véleményemet a költségvetésről, egyetlen alkalommal sem értettem vele egyet, mivel sohasem a kórházakat preferálta, hanem mindig valami mást. A 2002-es béremelés kedvezett a kórházaknak, de az nem volt a költségvetésben.

– Hogyan látja ma az egészségügy helyzetét: van-e ebből reményteljes, gyakorlati kiút és ha igen, mi lehet az?

– Az alapállásomból fakadóan mindig pozitív voltam. Jelenleg nagyon nehéz igazán ilyennek maradni, mert a hosszú távú perspektíváimat is – elképzeléseimet az egészségügy fejlesztéséről – befolyásolja az a helyzet, amely most kialakult. Úgy érzem, hogy a kormányzat ebbe a területbe nem invesztál elegendő pénzt. Sajnos már nem érezzük a lakosság szolidáris támogatását sem, amely pedig két-három évvel ezelőtt még sokat segített érzelmileg. A 2002-es választások legkritikusabb kérdése az egészségügy volt. Valóban jó programmal úgy tudott a szocialista párt sikert elérni, hogy erre a területre irányította a figyelmet, vagyis azt kommunikálta, hogy igazi jóléti váltásra van szükség, amit a lakosság elfogadott. Véleményem szerint ki kell tartani e mellett a program mellett. Úgy látom, akkori prioritásából veszített az egészségügy. Egy szűk réteg számára az egészség központi kérdés, de nem vált még nemzeti értékké. Nagyon kritikussá vált a társadalom az egészségüggyel szemben, érzékeny a problémákra, a kórházi zsúfoltságtól kezdve a várakozásig.

– Ön szerint az EU-csatlakozás hoz-e egyáltalán valami változást?

– Sajnálatos dolog, hogy mindenütt Európában az egészségügy áll a politikai csatározások középpontjában. Németországban épp egy súlyos válság bontakozott ki. Nincs egyetlenegy európai ország sem, ahol az egészségügyi miniszter nyugodtan mondhatná, hogy megteremtették a tökéletes feltételeket az egészségügyi munkához. Ennek ellenére bármelyik tagállam állampolgárát bármelyik Európai Unió-beli kórházban el kell látni. Ez egy idő után ki fogja alakítani a közös standardokat, a közös követelményeket, és e téren is – a gazdasági sanyarúság ellenére – fel kell zárkóznunk Európához. Ez hosszú távú feladat. Van egy rövid távú tervem, ami a májusi, Európára hivatkozás jegyében kezdeményezett ügyeleti szabályozást érinti, s amelyet kétségtelenül elfogadott egy luxemburgi bíróság. Remélem, hogy a többi tagországhoz hasonlóan nálunk sem fogjuk bevezetni, hanem haladékot fogunk kérni – mint ahogyan a németek és az angolok is ezt tették – és ezt meg is kapjuk. Különben májusban a kórházakban kaotikus állapot alakul majd ki.

– Ön az egyik alapítója a Batthyány-Strattmann László Társaságnak. Van-e aktualitása ennek a szervezetnek?

– A társaságnak hihetetlen az aktivitása, közel 300 díjazottja van már, nagy örömömre szolgál, hogy én is közéjük tartozom. Amikor legutóbb találkoztunk Körmenden, megállapodtunk abban, hogy ha a magyar egészségügy kritikus helyzetbe kerül – tavasszal, amikor az új finanszírozás napvilágot lát és az igazgatók az átutalt összegből látni fogják, hogy milyen lehetetlen helyzet áll elő –, a társaságnak hallatnia kell majd a hangját. Azokkal is kommunikálok, akik például hálapénzügyben vetnek fel problémákat, lehet, hogy ebben az ügyben is állást kell foglalnunk. Ezt úgy szeretnénk tenni, hogy az valóban meghatározó legyen a magyar egészségügyben.

– Ha visszatekint a pályájára, mit tart a legfontosabbnak, kiemelkedő eseménynek?

– Nem voltam még főorvos, csak megbízott, amikor egyik pénteken jött a papír, hogy hétfőre más profillal kell működnie egy tébécéosztálynak. El kellett helyezni a betegeket, át kellett szervezni az egészet. Harmincéves voltam csupán, és úrrá tudtam lenni a helyzeten. Később egy belgyógyászati nyolcvanágyas osztályt vittünk ketten, beosztott orvosok főorvos nélkül, és meg tudtuk oldani ezt is. Lényegesen több pozitív élményem van fiatal orvos koromból, mint későbbről.

– Nyugdíjba vonult, ez mindig sorsfordulót jelent...

– Meghoztam a szükséges döntéseket, és ezeket jól fogadta a környezetem. Mindenki úgy vélte, hogy helyesen tettem, a családom boldog volt, és itt a Korányiban azok, akikkel együtt töltöttem kilenc évet, elfogadták az indokaimat. Senkiben nem maradt rossz érzés, és azt gondolom, remélem, hogy semmiféle feszültség sem.

– Mit szeretne még a pályája során személyesen elérni?

– Meg szeretném élni azt, hogy ez az intézet úgy fejlődjön tovább, hogy megfelelő állapotba kerüljenek a korszerű osztályok, amelyek méltóak az itt lévők szellemi kapacitásához. Nem voltam elégedett avval, amit elértem. Nem tudtam a régi épületeket felújítani, nem valósult meg például a tüdőtranszplantáció Magyarországra kerülése. Az intézet műszaki állapota, fejlettsége hagy bennem hiányérzetet. Ezt még jó lett volna elintéznem. Azt remélem, hogy az az utódcsapat, akiknek egy része személyes munkatársam, el tudják érni, hogy a tulajdonos biztosítsa a megfelelő fejlesztést.

– Van missziója, vagy ez a folyamatos, örök jelen idejű tevékenység természetes állapota önnek?

– Talán annál racionálisabb vagyok, hogy küldetéstudatom legyen. Azt gondolom, hogy az életem és az orvosi pályafutásom szinte kizárólag a betegek érdekeit képviselte, ehhez azonban sok más dologgal is foglalkoznom kellett, időnként áttételes volt a hatás, hogy végül is az eredménye eljusson a betegekig. Noha foglalkoztam saját betegeimmel, saját osztályommal, de ez mégis elenyésző szám ahhoz képest, hogy fekvő betegként húszezer személy kerül be évente a Korányiba.

Sok egyéb is fontos természetesen: hat unokám van, az édesanyám még él, és szerencsére jó állapotnak örvend. Többek között az is nyugdíjba vonulásom indítékai között szerepelt, hogy szeretnék vele még amennyi időt csak lehet együtt tölteni. A családot mindig is úgy tekintettem, mint biztos, támogató hátteret. Nagyon jó együtt lenni a gyerekekkel, az unokákkal, de ami folyamatosan foglalkoztatott, amire teljes erőmből törekedtem, az az, hogy a Korányi Kórházba bekerülő beteg itt valamivel többet kapjon, mint más intézményben. Ez volt az az ügy, amely a legmeghatározóbb volt az életemben. Ez volt számomra az igazi feladat.

Gyimesi Andrea