LAM 2003;13(2):159-64.

ORVOSI SZOCIOLÓGIA

Szerepkonfliktusok az orvosnői hivatásban

Győrffy Zsuzsa, Ádám Szilvia

 

A magyar és a nemzetközi orvosi szociológiai kutatások középpontjában már több évtizede hangsúlyozottan van jelen az orvosnők mortalitási és morbiditási mutatóinak vizsgálata. Mintegy 14 évvel ezelőtt a Semmelweis Egyetem munkatársai dr. Molnár László professzor vezetésével kutatást indítottak a gyakorló orvosok egészségügyi állapotának felmérésére. Empirikus adatgyűjtés indult az orvosok munkaterheltségének, egészség-magatartásának és megbetegedésének összefüggéseiről. A kutatás megdöbbentő eredménnyel zárult: a 40 év feletti orvosok halandósága jelentősen felülmúlta a lakosság halálozási mutatóit. Az orvosnők mortalitása azonban még a férfi orvosokét is meghaladja, hiszen amíg a lakosságban a középkorú nők halálozása a középkorú férfiakéhoz képest 60%-os, addig a középkorú orvosnőké 90%-os. A vizsgált elhunyt orvosnők 51,5%-a, a férfi orvosok 34,2%-a nyugdíjkora előtt halálozott el (1). A kutatók feltételezései szerint különösen az orvosnői mortalitási és morbiditási mutatók hátterében a különböző szerepek összeegyeztethetőségének nehézségei húzódnak meg.

C. Molnár Emma, aki a pszichoterápia módszerével a magzatok méhen belüli fejlődését igyekezett korrigálni, megállapította, hogy a terhespatológiai történések mutatói – intrauterin retardáció, vetélés, koraszülés, toxaemia, hypertonia, diabetes – magasabbak az egészségügyben dolgozó asszonyok körében. Az orvosnők veszélyeztetettségét a gyermekvárás időszakában a fizikai leterheltség mellett számos pszichogén faktor, elsősorban a depresszió és a szorongás is okozhatja (2).

Az orvosnők rossz egészségi állapota és annak hátterében álló szerepkonfliktusból fakadó okok vizsgálata állt Molnár Regina és Feith Helga 1999-es szegedi vizsgálatának középpontjában is. A kutatók legfőbb célja volt az orvosnők azon munkahelyi, családi, háztartási terheinek feltárása, amelyek túlterheltséghez, szerepkonfliktushoz, egészségügyi problémákhoz vezetnek. Eredményeik megerősítették a korábbi vizsgálat megállapításait, az egészségmutatók kedvezőtlen alakulása mellett a kínzó idegesség, a kedvetlenség, a szorongás, a rossz közérzet volt jellemző a vizsgált orvosnők jelentős részére (3).

1. táblázat. Az orvosok száma szakképesítésük szerint, 1999 (7)

Szakorvos Férfi


Belgyógyász 1320 1695
Sebész 1721 169
Szülész és nőgyógyász 1243 88
Csecsemő- és gyermekgyógyász 521 1514
Tüdőgyógyász 218 423
Bőr- és nemi betegségek szakorvosa 106 366
Fül-, orr- és gégegyógyász 230 250
Urológus 415 13
Fog- és szájbetegségek szakorvosa 1509 2004
Elme- és ideggyógyász 626 1064
Szemész 171 644
Egyéb orvos 6932 6851
Összesen 15012 15081

Az említett magyarországi kutatások mellett természetesen a nemzetközi szakirodalom is jelentős figyelmet szentel az orvosnők egészségmutatói alakulásának és a szerepkonfliktusok megnyilvánulásainak. Az American Medical Association számos közlése kiemeli, hogy az orvosnők mortalitási mutatói jobbak ugyan, mint az átlagpopulációé, de igen magas körükben az öngyilkosság aránya, jelentősen meghaladva a női öngyilkossági mutatókat (4). Mindez azt jelentheti, hogy az orvosnők körében a neurózis és főként a depresszió nagyobb valószínűséggel fordul elő.

A már idézett vizsgálatok is arra utalhatnak, hogy az orvosnők hivatásbeli megterhelése óriási, a szerepütközések – orvos, nő, feleség, anya – hatalmas emocionális feszültséget váltanak ki. Mindezek alapján feltételezzük, hogy a hivatás és a családi szerep összeegyeztethetősége jelentősebb konfliktushelyzetet teremt az orvosnők körében, mint a férfi orvosoknál, valamint a nem orvos diplomásoknál.

A fentiek ismeretében és a korábbi kutatások során megválaszolatlanul maradt kérdések figyelembevételével 2002 tavaszán folytatni kívántuk a probléma körüljárását. Jelen vizsgálatunk fókuszában a szerepek összeegyeztethetőségének kérdése áll. Kutatásunk az alábbi kérdésekre igyekezett választ kapni:

– Milyen szociológiai jellemzőkkel és egészségi mutatókkal írhatók le az általunk vizsgált orvosnők Magyarországon 2002-ben? Életútjuk mely elemei tekinthetők fordulópontoknak?

– Milyen kísérletek történtek a hivatásbeli és a családi szerepek összeegyeztetésére? Milyen az orvosnőkre háruló kettős teher természete? A nemzetközi szakirodalom szerepkonfliktus-elmélete vagy pedig a szerepakkumulációs teóriája helytálló a magyar orvosnők esetében (5)? Milyen jellegűek a kettős karrierű családok konfliktusai?

– Milyen megoldási stratégiák merülhetnek fel a megterhelés mértékének csökkentésére?

 

Minta és módszerek

Jelen írásunk alapja egy kvalitatív szociológiai vizsgálat, amelyben 2002 tavaszán 72 orvosnővel készítettünk strukturált mélyinterjút. Az interjúk során a szerepkonfliktus kérdését állítottuk középpontba, továbbá minden megkérdezettel kérdőívet töltettünk ki, amelyben az egészségi és pszichés mutatók jellemzőit vizsgáltuk. Tekintve a kérdőíves vizsgálatban részt vevők számát, az egészségi állapotra vonatkozó információink csak jelzésértékűen tükrözhetik az orvosnői társadalom általános egészségi jellemzőit. Így jelen írásunk az egészségi állapot témakörében végzett olyan vizsgálatot ismertet, amelynek nagyobb mintán való megismerése kívánatos.

A kvalitatív jellegű életútelemzésünk az alábbi főbb pontok köré szerveződik:

– családi háttér, iskolai évek, pályaválasztás;

– a munkába állás körülményei, szakválasztás, a munkával töltött első évek, karriertörténet;

– a családi élet alakulása, gyermekvállalás, gyermeknevelés;

– a családi élet és a munka kombinálása, a háztartási teendők megosztása;

– két karrier jelenléte egy családban.

A minta leírása

A vizsgálatban részt vevő 72 orvosnő közül 42 a fővárosban, 13 megyeszékhelyen, 11 egyéb városokban, 6 pedig községben él és dolgozik.

Életkorukat tekintve 27 és 64 év közöttiek kerültek a mintába, az orvosnők fele 45 évnél fiatalabb. A fiatal, 30 év körüli, szakvizsgával még nem rendelkező rezidensek száma öt.

A kutatás során életkori kohorszokat határoztunk meg, a születési időpontok és az egyetemi évek megkezdésének dátumai kombinálásával. Feltételeztük ugyanis, hogy a különböző életszakaszok (az egyetemre való bekerülés, szakválasztás, elhelyezkedés, munkahelyek) és a főbb családi események (házasságkötés, gyerekszülés, a kisgyerekkor évei, válás), a gazdasági, politikai élet változásai, az intézményi változások és természetesen az 1990-es rendszerváltozás különbözőképpen alakítja az eltérő korosztályok helyzetét. (Gondoljunk a praxisprivatizációra vagy akár a rezidensképzés bevezetésére!) Mindezek alapján az első kohorszba az az 52 orvosnő került, aki 1960 előtt született, vagyis az 1990-es rendszerváltás idején már túl volt a pályakezdés első nehézségein. A második kohorsz tagjai az 1960 után születettek, így a rendszerváltás utáni évekre tehető karrierjük megindulása.

 

Eredmények

Az egészségi állapot mutatói

Az életútinterjúkban igyekeztünk az orvosnők egészségi állapotának alakulásában közrejátszó magyarázó változókat megtalálni. Kérdőívünk segítségével pedig a jelenlegi egészségi, illetve életminőség-mutatókra kérdeztünk rá. Ennek alapján elmondható, hogy a megkérdezettek közel egyharmada szenved krónikus betegségben, és az a harmincas éveik végén jelentkezett először. Ők adják egyben a rendszeres gyógyszerszedők csoportját is. A krónikus betegségek közül a magas vérnyomás (65%) és az emésztőszervi betegségek (28%), valamint a mozgásszervek megbetegedései (7%) a legjellemzőbbek. Kérdőívünkben krónikus betegségnek tekintettük azokat a kockázati tényezőket is, amelyek betegségnek is tekintendők (diabetes, hypertonia, coronariabetegségek). Nagyon korai megbetegedésre utal, hogy a krónikus betegséget megjelölők 8%-ának 40 éves kora előtt jelentkeztek a problémái. A betegségszerkezet vizsgálatakor feltűnő volt, hogy a daganatos betegségeket 1%-nál kevesebb esetben említették.

Az orvosnők többsége hétköznaponként 6-7 órát alszik, hétvégén pedig 7-8 órát. Bevallásuk szerint ez nem elegendő számukra, sokan panaszkodnak kialvatlanságra, és arra, hogy a fáradtság napközbeni teljesítményüket is befolyásolja. A mintába került orvosnők 70%-a érzi gyakran fáradtnak magát a kialvatlanság miatt, és mindössze 8%-uk nem tartotta jellemzőnek ezt az állapotot.

A legtöbben közepesnek vagy jelentősnek ítélték leterheltségüket. A jelentős leterheltségről beszámolók mindegyikénél a munkahely jellege meghatározó változóként lépett fel. Sokan említik a feszült helyzetek állandó meglétét, mint a fáradtság másik összetevőjét.

A leterheltség érzése és a szubjektív egészségkép között nem találtunk szignifikáns kapcsolatot, a nagy leterheltségű orvosnők is alapvetően jónak ítélik meg egészségi állapotukat. A mintába került doktornőknek mintegy 3%-a dohányzik és fogyaszt rendszeresen alkoholt.

A kevés szabadidő szinte általános probléma: hét közben maximálisan egy, hétvégén pedig legfeljebb két óra az, ami szabadidőnek tekinthető. A szabadidő eltöltésének leggyakoribb módja az olvasás, a rendszeres sporttevékenységet csak igen kevesen említik, noha az elhízás, mint kockázati faktor, nem jellemző a mintába került orvosnőkre.

Érdemes viszont megfigyelni, hogy az orvosnők igen magas pontszámot adtak egészségi állapotuk jelenlegi pozitív megítélésére. Jónak ítélte egészségi állapotát 49%-uk, míg 25%-uk közepesnek, 14%-uk rossznak és a minta 12%-a egyenesen kiválónak ítélte meg. Az egészségi állapot önértékelése a krónikus betegségekben szenvedők esetében is magas pontszámot kapott, így ezt a minősítést inkább vélekedésnek tekinthetjük, semmint objektív helyzetképnek. A saját egészségi állapot értékelésére tehát alapvetően a felértékelés jellemző.

Az egészségi és életminőség-mutatók elemzése során mind a nagyfokú és egyenlőtlen megterhelés, mind pedig a mozgásszegény életmód meghatározó faktorként rajzolódik ki. Ez egybecseng az 1988-as, e tárgyban készült felmérés eredményeivel is, így lényegesnek tartjuk a 14 évvel korábban készült vizsgálat nyomán az egészségi állapotra vonatkozó további információk gyűjtését.

Pályaválasztás

A vizsgált mintában szereplők pályaválasztásának módját, körülményeit jelentősnek ítéltük meg a későbbiekben feltételezett szerepkonfliktussal kapcsolatban. Feltételeztük, hogy a korai elköteleződés, a hivatás iránti gyermekkori ambíciók csökkenthetik utóbb a konfliktusokat, segítve a szükséges egyensúly megtalálását. Ez a „korán elköteleződő” csoport magabiztosabb, ambiciózusabb és nagyobb belső kontrollal rendelkezik, mint azok, akik később választották az orvosi hivatást. Feltételezésünk egybevág a nemzetközi vizsgálatok eredményeivel is: a „korán elköteleződők” a házasságkötés és a gyerekvállalás után is valamilyen kompromisszumos módon a számukra megfelelő munkát végzik, míg a „később döntők” hajlamosabbak hivatásukat a gyermekek megszületése után feladni (4).

Interjúalanyaink nagy többsége a „későn döntők” csoportjába tartozott, már a középiskolás éveik alatt az orvosi hivatást választották. A választás a legtöbb esetben egyedül történt, de a döntést követő években nagy segítséget nyújtott a család, a rokonok és a barátok.

Az interjúk tanúsága szerint a továbbtanulási döntés a szülők és gyermekeik teljes egyetértésével történt, interjúalanyaink szülei szerettek volna „diplomás embert” látni gyermekeikből, de az értelmiségi pályán belül szabad döntést engedtek. A szülői hatás mindezeken túl két további típusra bontható: azokra a szülőkre – elsősorban az édesapákra jellemző –, akik „féltik lányaikat”, és „nőiesebb pályát” szánnának nekik, és azokra, akik személyes példájukkal terelik gyermekeiket az orvoslás felé. Megjegyzendő azonban, hogy ez utóbbi típus szerepelt kisebb számban a rögzített interjúk között.

„Apám azt mondta, hogy egy nő nem lehet orvos. Azt akarta, hogy az öcsém menjen orvosnak, és én válasszak valami más, nőknek való pályát.”

A „korán elköteleződő” csoport tagjai természetszerűleg már kora gyermekkoruk óta orvosok kívántak lenni. Sokan a miértet nem tudták rekonstruálni, csak azt, hogy „amióta az eszüket tudják”, orvosok akarnak lenni. Jelentős részüket azonban valamilyen súlyos vagy visszatérő betegség terelte ebbe az irányba, illetve egy adott személyiséggel való találkozás bizonyult modellértékűnek.

„Meghatározó volt az első orvossal való találkozásom. Azt hiszem, mindenkinek az életében van egy ilyen »Lídia néni«, de rám Ő akkora hatást gyakorolt, hogy már kisiskoláskoromtól fogva tiszta elhatározással tudom, hogy orvos leszek.”

Szakválasztás

A XX. század folyamán egyes foglalkozások fokozatosan elnőiesedtek. A nők tömeges munkába állása mellett két trend rajzolódott ki: a nők nagy számban történő beáramlása az egyes foglalkozási ágakba annyira leszorította a jövedelmeket, hogy ezekről a munkahelyekről a férfiak kvázi elmenekültek, illetve a nők eleve a kisebb jövedelmű, alacsonyabb presztízsű szakmákba tudtak leginkább bejutni (5, 6).

Az orvosi pálya esetében ez utóbbi feltételezés semmiképpen sem állja meg a helyét, hiszen a nők megjelenése hosszú diszkriminációs időszakot követően valósulhatott csak meg. A horizontális szegregáció jelensége azonban szembetűnő: az orvosi szakmán belül a férfiak és a nők más-más foglalkozási ágakban, szektorokban helyezkednek el. Gondoljunk például a sebészetre vagy a nőgyógyászatra, ahol szinte kizárólag férfiakat találunk, míg a gyerekgyógyászok között a nők vannak többségben.

A fenti jelenség vizsgálata már hosszú ideje áll az orvosi szociológiai kutatások középpontjában. Egyes vélemények szerint a férfiak és a nők közti szakválasztási különbségek arra vezethetők vissza, hogy míg a férfiakat elsősorban a pénzügyi szempontok vezérlik a választáskor, addig a nőket elsősorban a betegek és a betegségek típusai befolyásolják (4).

Más feltételezések szerint (8) a szakmaválasztást talán az irányíthatja, hogy a férfiak igyekeznek az orvoslás átfogó jellegéhez kapcsolódó szakágakat választani, míg a nők a magasan specializált szakágakat – szemészet, radiológia, labor – részesítik előnyben.

Mintánkban a szakválasztás, az interjúk tanúsága szerint, viszonylag szűk keretek között mozoghatott. Ennek okaiként a doktornők az alábbi indokokat nevezték meg:

Vélt vagy valós nemi diszkrimináció, amelynek értelmében sokan már eleve nem próbálkoztak bizonyos, „férfiasnak” gondolt szakágakkal.

A politikai rendszerrel való azonosulás mértéke. Interjúinkból ugyanis kirajzolódik, hogy ha interjúalanyaink vagy családjuk nem tudott azonosulni az 1990 előtti politikai berendezkedéssel, ez sok esetben befolyásolta a pályafutás alakulását. Számos alkalommal az egyházi középiskolában szerzett érettségi vagy a KISZ-ből való kilépés gördített akadályt az elhelyezkedés elé.

Az elhelyezkedés általános nehézségei, vagyis az, hogy a munkahely, a szakág megválasztása végső soron olyan külső tényezőkön múlhat, mint hogy hol van üresedés, hol tudnak az ismerősök segíteni, vagy a lakóhelyhez közel milyenek a lehetőségek.

Többek számára már az egyetemi évek alatt világossá vált, hogy a „szakágak 90%-a összeegyeztethetetlen a családdal”. Így sokan olyan szakmát választottak, ahol az éjszakai, hétvégi ügyeletek számát minimalizálni tudták.

„Amikor ötödév tájékán kellett választani, hogy milyen szakvizsgát szeretnék majdan tenni, úgy láttam, hogy a szakágak 90%-a összeegyeztethetetlen a családdal. Ekkor tetszett meg a szemészet. Úgy tűnt, mellette több időm jut majd a gyerekeimre. Hatodévben született meg a lányom. Akkor még pályázat alapján lehetett elhelyezkedni, így Zalaegerszegen sikerült a férjemmel állást szereznünk: ő megkapott egy ortopéd szakorvosi állást, és én pedig egy szemészállást. Szolgálati lakást is kaptunk.”

Az elhelyezkedés alakulásában érdekes módon még egy jelentős tényező játszott szerepet: a férjek elhelyezkedési lehetőségei, vagyis az, hogy a házasság, a kapcsolat fenntartásának igénye erősebbnek mutatkozott, mint a személyes ambíciók. Az orvosnők ugyanis sok esetben követték férjeiket, és sokszor úgy választottak, hogy egy városba, egy munkahelyre kerüljenek.

„Orvos házaspárokat kerestek, párban hirdették meg az állásokat. Így kénytelen voltam elfogadni a sebészi állás párját, a labort.”

Az interjúk elemzése során világossá vált számunkra, hogy megkérdezetteink közül kevesen vannak, akik saját maguk tudtak volna munkahelyet választani. Az elhelyezkedés szabadságát az esetek jelentős részében a külső körülmények és bizonyos alkalmazkodási szükségességek befolyásolták.

Az életút fordulópontjai

Az életút talán legfontosabb eleme az, hogy az interjúalany mit tekint pályája, élete fordulópontjának. Esetünkben az életút fordulópontjai egyben a feltételezett szerepkonfliktus vagy szerepakkumuláció magyarázó tényezői. Vizsgált mintánkban a fordulópontok a következő kérdések köré csoportosultak:

– az első munkahely szerepe, az első főnök szakmai, emberi példája;

– gyerek-gyerekek születése;

– váltás a kórház és a rendelőintézeti/háziorvosi praxis között.

Úgy találtuk, hogy jelentős szakmai és emberi hatásként jelenik meg az első főnök, az első munkahely. Mivel sok pályakezdő orvosnő olyan munkahelyre került, amelyet nem ő maga választhatott meg, így a szakma iránti motiváció felkeltésében és fenntartásában nagyon fontos szerep jutott azoknak, akik az első lépéseket egyengették.

A munka és a családi élet alakulásának mintegy közös fordulópontja a munkahelyváltás. Ez a váltás sokszor egyben szakváltást, és még gyakrabban „munkahelytípus” váltását is jelenti. Mintánkról határozottan állítható, hogy a családi életben bekövetkezett változások (gyerekszülés, kisgyermekek gondozása, gyermeknevelés) szoros korrelációt mutatnak a fent említett fordulóponttal. Interjúalanyaink megemlítik, hogy gyermekeik születése után nem kívántak teljes munkaidőben dolgozni, nem akartak éjszakai ügyeletet vállalni. Ugyanakkor a munkahelyváltást szakmai szempontból sok esetben negatív dologként idézik vissza, sokan kudarcként, presztízsveszteségként élték meg.

Állításunkat bizonyos nemzetközi vizsgálatok is alátámasztják, amelyek úgy találták, hogy a családos, gyermekes orvosnők munkájukkal kevésbé elégedettek, mint az egyedülállók, a gyermektelen párkapcsolatban élők és mint a férfi orvosok (9).

Mint látjuk, a szerepkonfliktus egyik megoldási kísérlete a munka jellegének radikális megváltoztatása. A megnövekedett feladatok ellátása miatt kompromisszumra kellett jutni. A kutatás kezdetén feltételezéseink közé tartozott, hogy a kórházi, klinikai munka és a családi élet összeegyeztethetősége különösen nagy nehézségekbe ütközik. Feltételeztük, hogy a feszített munkatempót vállalók többsége egyedül él, vagy pedig gyermektelen házas. Nem zártuk ki továbbá azt sem, hogy körükben magasabb a válások száma. E feltevések beigazolódásának mértéket az alábbiakban taglaljuk.

Gyermekvállalás, gyermeknevelés

Vizsgálatunk kiemelt területe a gyerekvállalás, gyereknevelés kérdése. Feltételezzük ugyanis, hogy a család versus munka problémájának leglátványosabb ütközőpontja a gyermekvállalás. Alaphipotéziseink közé tartozott, hogy a gyermek/gyermekek születése az előrejutást megnehezítheti, félbeszakíthatja, sőt, számos esetben munkahely- vagy akár szakváltásra is kényszerítheti a doktornőket. Mindezek figyelembevételével különösen érdekesek az alábbi számadatok: a 72 orvosnőből 61-nek van gyermeke. Tíz orvosnőnek egy, 31-nek kettő, 17-nek három gyermeke van, és bekerült a mintánkba 1-1 négy-, öt-, illetve hatgyermekes doktornő is. A mélyinterjúk során rákérdeztünk arra, hogy a gyerekvállalás milyen jelentőségű volt a doktornőknél, hogyan alakult életük a kérdéses időszakban, hogyan és mennyi időre hagyták abba a munkát, valamint arra is, miként hangolták össze feladataikat. E kérdéskörnél jelentkezett a leginkább az úgynevezett kohorszhatás, hiszen a gyermekvállalás drasztikus csökkenése a ’90-es évek jellemzője, így az 1950 előtt születetteket ez a trend nem érinti. Másrészt meghatározó tényező a gyes, majd későbbiekben a gyed bevezetése.

A szakirodalom tárgyalja azt a viszonylag új, az orvosnők körében határozottan jelentkező változást is, amely szerint a szülőképes korú nők nagy százaléka alaposan átgondolja a gyerekvállalást, és közel 30%-uk a gyermektelenség mellett dönt (10). További kérdés azonban az, hogy mennyire igaz az a „törvényszerűség”, hogy a nők általában kevesebb gyereknek adnak életet, mint amennyit eredetileg elterveznek.

Az általunk megkérdezett orvosnők nagy része a gyermekvállalás mellett döntöttek, s fel sem merült bennük, hogy lemondjanak az anyaság örömeiről, még ha ez esetleg határozottan módosította is munkavállalási lehetőségeiket, előrejutásukat, karrierjüket. Ugyanakkor – mint látni fogjuk – a gyermekvállalás miatt sokan váltani kényszerültek. A szerepkonfliktus megoldásában interjúalanyaink zöme egyfajta kompromisszumos megoldást választott: jelentős részük nagyon rövid ideig maradt otthon kisgyermekével, és ezzel párhuzamosan munkahelyet, intézményt, szakterületet váltott, hogy a hosszúra nyúló munkaidőt, az éjszakai ügyeletek számát csökkentse. Az eltelt idő távlatából ez az első pillantásra konszenzusos megoldás számukra sem tűnik teljesen ideálisnak. A doktornők egy része úgy érezte, hogy a váltás után munkája már nem jelent neki igazi kihívást, illetve jelentős presztízsvesztést tapasztalt. A gyermekek szempontjából pedig az anyától való korai elválás tekinthető mindenféleképpen problémásnak. A gyermekek első három éve talán az egyik legkritikusabb időszak mind a biológiai, mind a pszichológiai fejlődésük szempontjából (11). Itt kap kiemelt jelentőséget kutatásunk azon megfigyelése, amely szerint mintánk 72 orvosnője közül mindössze ketten maradtak otthon gyermekeikkel három évig. A többiek leginkább egy évet töltöttek otthon, de jelentős számban voltak olyanok, akik fél évnél kevesebbet, sőt, hárman egyáltalán nem maradtak otthon gyermekeikkel.

„Én egy-egy évet voltam otthon a gyerekeimmel. De ha újra ott lennék, biztosan három-három évet maradnék itthon. Ezek az évek nagyon értékesek, bepótolhatatlanok. De sok orvosnő ismerősöm van, akik most szültek, és bizony csak fél évig maradtak otthon. Ma biztosan nehezebb meghozni a döntést a gyerekvállalással kapcsolatban. Szerintem mindenképpen 30 alatt kellene szülni, de ezt nagyon nehéz összeegyeztetni a rezidensképzéssel, szakvizsgákkal, nagyon kitolódott a képzés időtartama. Ha pedig már dolgozol valahol, és közben szeretnél gyereket, nem veheted ki a szükséges időt, mert elveszítheted az állásodat.”

Annak alakulását, hogy interjúalanyaink jelentős része igen rövid ideig maradt otthon gyermekével, számos tényező befolyásolta. Egyrészt itt érvényesül leginkább a kohorszhatás, hiszen a gyes bevezetése előtt nem volt lehetséges a hosszabb otthon maradás, így interjúalanyaink egy része a gyerekgondozási rendszer bevezetésének pozitív hatásait nem élvezhette. Másrészt, kérdezetteink jelentős része az egyetem befejezésének vagy a szakvizsga megszerzésének kényszere miatt, esetleg a nehezen megszerzett állás megtartásának okán tért vissza mielőbb munkahelyére. Nagyon sokan hivatkoztak arra is, hogy anyagi nehézségeik lettek volna, ha kiesik keresetük. Az orvosnők kisebb része azonban tudatosan döntött a munka hosszabb idejű megszakítása mellett. A karriernél, az anyagi tényezőknél is fontosabbnak ítélték a gyermekvállalást, és azt, hogy gyermekeik születése után a hangsúly egyértelműen a családi életre helyeződjön át.

A váltás, változtatás szükségessége sokszor keserves tapasztalatok árán vált világossá. Interjúalanyaink egy része úgy érezte, hogy „megáll a világ”, ha nem megy vissza a gyermekszülést követően egy éven belül a munkahelyére. A szakmájuk, hivatásuk iránt maximálisan elkötelezett doktornők nehezen birkóztak meg azzal a gondolattal, hogy munkájukból hosszú időre kiessenek, vagy hogy érdekes kihívásokkal teli munkájukat „családbarátabbra” cseréljék.

„Mindkét terhességemből való visszatérésem után úgy éreztem, hogy kezdőként kezelnek, amint pedig kérdésem volt, szememre vetették, hogy nem vagyok kezdő. Kiestem az előtte megszokott munkaritmusból, nehezen tudtam alkalmazkodni. Amint valamelyik gyerekem beteg lett – ami két kisgyereknél bizony előfordul –, megbízhatatlanná váltam úgy az orvosok, mint a nővérek szemében. Ez is közrejátszott abban, hogy úgy döntöttem, üzemorvosként folytatom tovább a munkámat. Amíg azt csináltam, amit igazán szerettem, addig felőrölte az életemet a harc a kórházban a különböző orvosokkal és nővérekkel, a harc a családban, hogy ki maradjon otthon, ha betegek a gyerekek. Úgy érzem, a hivatás és a munka ma már újra együtt van, ez a munkám – az üzemorvoslás – is van olyan hasznos, mint az effektív gyógyítótevékenység.”

„Az X. kórházban 10 évet dolgoztam, körülbelül két év megszakítással. Ez idő alatt három gyermekem született. Az első gyermekem születése után meghalt, a második rá egy évre született, a harmadikat pedig 15 hónappal később hoztam a világra. A gyerekeket korán bölcsődébe, óvodába járattam, hogy a munkámat el tudjam látni. Mindketten sokat betegeskedtek, különösen az idősebb, ezért állandóan frusztrált voltam. Ha másra hagytam őket, hogy a munkámból ne hiányozzak, azért; ha velük voltam, hogy gondozzam őket, akkor a kollégákkal szemben éreztem lelkiismeret-furdalást, hogy helyettem kell többet ügyelniük, amikor nekik is van családjuk, s amúgy is sokat dolgoznak. Azt hiszem, ekkor kezdődött a magasvérnyomás-betegségem. Tíz év után a férjem is megunta, hogy alig vagyok otthon, s azt mondta, válasszak: vagy a kórház, vagy a házasságunk. Neki lett elege a mindig fáradt feleségből, a munkája melletti állandó gyereknevelésből. Akkor nehezen, de otthagytam a kórházat, úgy éreztem, igaza van, ez nem élet. Ez után egy évig otthon maradtam, felkészültem az üzemorvosi szakvizsgára, majd levizsgáztam. Egy héten háromszor üzemorvosként dolgoztam az Y. vállalatnál. Ez után megüresedett egy körzeti orvosi állás, így kikerültem körzetbe. Jelenlegi munkámat úgy tudom szervezni, hogy csak négy napot dolgozom a héten. Péntekre sikerült helyettest találnom, így jut idő a sportra, a továbbképzésekre, az angoltanulásra és a gitározásra...”

A család és a hivatás összeegyeztetésének kísérlete

A család és a hivatás kombinálása az általunk felkeresett orvosnők közül csaknem mindenki számára nehézséget okoz/okozott. Az azonban határozottan állítható, hogy a családi és a hivatásbeli szerepek összeegyeztethetősége nagymértékben múlik azon, hogy ki honnan és mennyi segítséget kapott a háztartási teendők elvégzésében és a gyereknevelésben. Ez a segítség érkezhet a nagyszülőktől, akik a kisgyerekkor első éveiben válnak nélkülözhetetlenné, másrészt mindig központi kérdéssé válik a férjek szerepvállalása. A fiatalabb orvosnő-generáció tagjai ezenfelül – az anyagi tényezők nem elhanyagolható függvényében – külső segítséget is igénybe vesznek; elsősorban a gyerekfelügyeletben, másodsorban a házimunkában.

A család és a hivatás optimalizálhatósága sokszor azon áll vagy bukik, hogy a nagyszülői segítség milyen mértékű. A férjek szerepvállalása már problémásabb kérdés. Interjúalanyaink közel kétharmad része érezte úgy, hogy férjeik kevéssé veszik ki részüket a házimunkából, miközben a doktornőknek egyre több helyen kellett helytállniuk.

Mintánk tehát a háztartási munkamegosztás szempontjából tradicionális képet mutat. A feleségek egy kisebb csoportja azonban jelentős támogatást, segítséget kapott és kap mindmáig. Szembetűnő továbbá, hogy azokban az esetekben, amikor a férjek sokat segítették feleségük munkáját, a munka és a családi feladatok összehangolása megoldható volt, és az egyensúly megvalósulhatott. Ezekben a családokban mindkét fél engedett a karrierjéből, és többet vállalt a családi feladatokból.

A családi és hivatásbeli kérdések kombinálásából eredő problémák a munkahely-, a szakváltás, a gyermekekkel otthon töltött rövid idő eddig tárgyalt problémáin túl a párkapcsolatok válságában is jelentkezett. A családi állapotra vonatkozóan a következőket mondhatjuk: 48 orvosnő házas (67%), tízen elváltak (15%), nyolcan hajadonok, négy élettárssal él és kettő özvegy.

Úgy tűnik, a vizsgálatban részt vevő orvosnők körében a válások száma alulreprezentált a lakossági válásarányokhoz képest, hiszen 2000-ben közel 40000 házasságkötésre 24000 válás jutott a KSH adatai szerint (Szociális és Családügyi Minisztérium, 2002). A nemzetközi szakirodalom megfigyelései is egybevágnak az általunk vizsgáltakkal: az orvosnők válási arányszámai alacsonyabbak, mint a lakossági átlagé (12).

Személyes, intim jellegüknél fogva a magánélettel kapcsolatos válaszok természetesen nem adhattak pontos feleletet a magánéleti problémák és a hivatás összefüggéseire. Annyi azonban bizonyossá vált, hogy az egyedülálló orvosnők töltik be a fokozottabb munkaterhelésű kórházi, klinikai, sürgősségi posztokat. Ugyanakkor sokan az elvált orvosnők közül is megemlítették a házasság alatti folyamatos rivalizálást, a karrierek ütközését.

Világosan látható tehát, hogy a munka és a család összeegyeztetése rendkívül nehéz, kölcsönös lemondásokkal járó feladat. Annál a kérdésünknél, hogy kik mely tényezőkön változtatnának az egyensúly mind maradéktalanabb fenntartása érdekében, két érdekes választípus rajzolódott ki. Sokan – az orvosi hivatás kötött jellegének dacára – a részmunkaidő intenzív igénybevétele mellett tették le a voksukat, sőt, mintánk öt orvosnője már csak részmunkaidős állást vállal. A másik alternatív megoldást a természetgyógyászattal való megismerkedés jelenthette. Sokan úgy gondolták, hogy a professzionális és a hagyományos orvoslás kombinálása – különösen, ha ez magánpraxisban valósulhat meg – nemcsak szakmailag és anyagilag válhat kielégítővé, hanem a függetlenség megvalósítását is megalapozhatná. Interjúalanyaink közül ugyanakkor jelenleg mindössze ketten foglalkoznak a professzionális orvoslás mellett komplementer medicinával.

Kettős karrier

Interjúnkat a kettős karrier kérdésével zártuk. Abból az elméleti megközelítésből indultunk ki, ami már a Rapoport házaspár hetvenes évekbeli kutatásaiból nyilvánvalóvá vált (13): azoknál a házaspároknál, ahol mind a két fél kiemelt fontosságú beosztást tölt be, fokozottabban érvényesülnek a szerepek összeegyeztethetőségéből fakadó nehézségek. Az úgynevezett kettős karrier sokszor nagyobb leterheltséget, a munka iránti fokozottabb elkötelezettséget és a keresőtevékenység rövidebb megszakítását jelenti. A kettős karrierű családokban nem érvényesülhet továbbá a tradicionális háztartásimunka-megosztás, ekkor a férjek fokozottabb szerepvállalására van szükség.

A mintánkban szereplő orvosnők jelentős része nyilatkozott úgy, hogy munkája nem vethető össze – ebben a kérdésben sem – más szakmákkal, hiszen esetükben a karriernek egy-egy meggyógyult beteg a fokmérője. Így karrier alatt interjúalanyaink többsége azt értette, hogy el tudja-e végezni a munkáját úgy, ahogyan szeretné. Sokan állították, hogy elérték saját területükön azt, amire vágytak, bár – amint már láthattuk – sok-sok kompromisszum árán. Ugyanakkor kivétel nélkül mindenki azt hangsúlyozta, hogy két karrier egy családban csak akkor lehetséges, ha nem vállalnak gyermeket. Minden más esetben az egyik fél többé-kevésbé feladni kényszerül munkájának egy részét ahhoz, hogy a család működőképes maradhasson.

 

Következtetések

Tanulmányunkban arra tettünk kísérletet, hogy empirikus kutatás tükrében vizsgáljuk meg a magyar orvosnők egyes szociológiai jellemzőit és életpályáját. Alapvető kérdésünk az volt, mely motívumok állhatnak az orvosnők igen rossz morbiditási és mortalitási mutatóinak hátterében. Igyekeztünk feltérképezni az interjúalanyaink vállára nehezedő kettős teher természetét, vázoltuk azokat a kísérleteket, amelyek a családi és a hivatásbeli szerepek összeegyeztetésére irányultak.

Az általunk vizsgált időszak orvostársadalmának közel felét nők teszik ki. Vizsgálatunk pályaorientációs és pályaszocializációs állomásainál úgy találtuk, hogy interjúalanyainknak van egy markáns, de kisebbséget alkotó csoportja, akik gyermekkori elköteleződésüknek megfelelően léptek orvosi pályára. Ők adják talán a legmagasabb hivatástudattal rendelkező csoportot, amelynek tagjai a későbbiekben a család és a hivatás kérdésénél mindig az „arany középút” megteremtésére hivatkoztak.

Kutatásunk során egyértelműen úgy találtuk, hogy megkérdezetteink körében érvényesült az úgynevezett „nőies szakválasztás” jelensége mind a szakterület, mind pedig a munkahely jellegét illetően. Az életútinterjúk ugyanakkor rámutattak arra, hogy interjúalanyaink közel sem alkotnak homogén csoportot. Fontos differenciáló faktor az orvosnők életkora, munkahelyük jellege és a gyermekvállalás ténye. A bevezetőben említett kohorszhatást mindig szem előtt kell tartanunk, legyen szó a szakvizsgák letételének vagy akár a gyermekvállalás körülményeinek alakulásáról.

Az orvosnőkkel folytatott interjúink igazolták a szerepkonfliktus-elmélet helyénvalóságát. Mind a szakmaváltások, mind pedig a gyerekvállalás körülményeinek változói alátámasztották, hogy az életút egyes fordulópontjai sok esetben egymást keresztezik.

Ugyanakkor a szerepakkumulációs elmélet is igazolódni látszott, hiszen sokan elégedettek jelenlegi helyzetükkel, munkájukkal, családi életükkel. Ők azok, akik az egyik terület sikereit képesek a másikra is konvertálni, és életüket az általuk még ideálisnak tartott kompromisszumok erejével szervezni. Ebbe a csoportba tartoznak azok, akik már korán elhatározták, hogy orvosi pályára lépnek, és munkájukban családjuk, különösen pedig férjeik nagymértékben támogatták őket.

Vizsgálatunk kiindulási alapként szolgálhat további, hasonló jellegű kutatások folytatásához. A szerepkonfliktus-probléma részletesebb elemzése, szándékaink szerint, a fiatal orvosnőkre kell, hogy fókuszáljon, mert feltételezésünk szerint az ő esetükben a legbonyolultabb a helyzet: gondoljunk a képzés kitolódására, a társadalmi-politikai viszonyok módosulására vagy akár a munkaerő-piaci változásokra. Feltételezzük, hogy az orvosi hivatás talán legnehezebb szakasza a pályakezdés, amelyet a szakmai, financiális problémák mellett a családalapítás nehézségei is végigkísérnek (14).

A fiatal orvosnők további vizsgálata mellett újabb adatokhoz szeretnénk jutni a pszichés-mentális állapot és a kiégés kérdésében. Célul tűzzük továbbá, hogy egy országos, széles körű adatfelvétel keretében mérjük fel a magyarországi orvosnők egészségi állapotát, összehasonlítva a korábbi hazai és nemzetközi kutatásokkal.

Irodalom

  1. Molnár L, Mezey M. Az orvosok megbetegedéséről és halandóságáról. Lege Artis Medicinae 1991;1(8–11):524-8., 640-4, 966-70.
  2. C. Molnár Emma. Az anyaság pszichológiája. 1996.
  3. Molnár R, Feith H. Szerepkonfliktusok megnyilvánulásai orvosnők körében. Lege Artis Medicinae 2000;10(10):810-15.
  4. Bowman MA, Allen DI. Stress and women physicians. New York–Berlin: Springer-Verlag; 1990.
  5. Nagy Beáta. Női menedzserek. Budapest: Aula; 2001.
  6. England P. Comparable worth. London: Aldine de Gruyter; 1992.
  7. Dóra L, Nagy I, Polónyi K. (szerk.) Nők és férfiak Magyarországon, 2001. Budapest: Szociális és Családügyi Minisztérium; 2002.
  8. Kovács K, Kolozsi B. Medikusok véleménye az egyes orvosi szakterületek presztízséről. Budapest: SOTE; Orvosi Szociológiai Tanulmányok, 1992. p. 89-111.
  9. Cujec B, at al. Career and parenting satisfaction among medical students, residents and physician teachers at Canadian Medical School. Canadian Medical Association Journal 2000. March 7.
  10. Heins M. Medicine and Motherhood. JAMA 1982;249(2):209-10.
  11. Kopp M, Skrabski Á. A házasság és a család válságának újraértelmezése a mai magyar társadalomban. Mentálhigiéné és Pszichoszomatika 2001;1-2:5-18.
  12. Behaviour & Medcine 3rd. Ed.: Danny Weddind. Seattle: Hargrave & Huber; 2001.
  13. Rapoport R, Rapoport R. Dual-carrier families. Harmondsworth: Middlesex Ltd.; 1971.
  14. Levey RE. Sources of stress for residents and recommendations for programs to assist them. Academic Medicine 2001;76(2):142-50.