LAM 2003;13(1):89-91.

EGÉSZSÉGÜGYI MENEDZSMENT

Az egészség nagyobb érték annál, hogy csak orvosokra bízzuk

A XX. század közepén a WHO eredeti célkitűzése szerint az egészségügy fejlődését társadalmi méretekben az szolgálja leginkább, ha a legfejlettebb orvostechnológiát és orvosi technikát terjesztik világszerte. E nézet csődjét a fejlődő országok mortalitási és morbiditási adatai bizonyították, hiszen egy-egy korszerűen, jól felszerelt kórház az adott fejlődő ország populációjának egészségiállapot-mutatóiban semmilyen pozitív változást sem hozott. Ellenben, ha sikerült megoldani az ivóvízellátást, a városokban a csatornázást, egyáltalán, ha javítottak a higiénés körülményeken, ugrásszerű javulást észleltek a halálozási és megbetegedési mutatókban.

A XX. század végére a krónikus nem fertőző betegségek kerültek előtérbe, elsősorban a fejlett országokban, ahol az eddig sikerrel alkalmazott WHO-módszerek nem bizonyultak elegendőnek, sőt – több okra visszavezethetően – bekövetkezett az úgynevezett egészségügyi költségrobbanás. Mindenfajta kétségbeesett próbálkozásokat tapasztalhattunk a költségrobbanás megfékezésére, rafinált közgazdasági módszerektől várták és várják a csodát, hogy a költségnövekedés megtorpan, sőt megfordul. Ehelyett az egészségügy költségei szinte feltartóztathatatlanul nőnek a fejlett országokban.

Alapvető szemléletváltásra lenne szükség az egészségügy költségeinek megfékezéséhez, amire önmagában sem az orvostársadalom, sem a közgazdászok nem képesek az eddigi tapasztalatok alapján. Gyökeresen más szemléletmód, az eddigiektől eltérő szervezeti felépítés, és végül – de nem utolsósorban – új típusú szakembergárda szükséges az egészségmegőrzés, egészségfejlesztés társadalmi szintű megvalósítására, mivel az egészségügyi ellátás jelenlegi fejlődési irányzata – elsősorban gazdasági okokból – zsákutcának bizonyult.

A társadalom ösztönösen érzi, hogy nem jó irányba fejlődik az egészségügyi ellátás. Nem véletlen, hogy minden fejlett országban harcot hirdettek az egészségügyi ellátás legkorszerűbb, de egyben legdrágább szervezeti formája, a kórházak ellen.

A helyette preferált alapellátásban azonban ugyanolyan szemléletű és szocializáltságú szakembergárda van, mint a kórházakban. Tőlük sem várható el, hogy egyik napról a másikra az egészség álljon szakmai érdeklődésük homlokterében, és lényegében önmaguk érdekei ellen dolgozzanak, hiszen jelenleg anyagi és erkölcsi sikert a betegség meggyógyítása, kezelése jelent számukra.

Továbbmenve: az egészségügyi szakhatóságoknál is olyan emberek találhatók, akik a betegségekre lettek szocializálva. Sőt, az egészségpolitikusok is orvosok, tehát őket sem az egészség érdekli, hanem a betegség elleni küzdelem. Itt a kör bezárul. Nem véletlen, hogy az egészségmegőrzés és egészségfejlesztés az óhajok szintjén „valósul meg” a legtöbb fejlett országban.

Az egészségpolitikusok is orvosok, tehát őket sem az egészség érdekli, hanem a betegség elleni küzdelem.

De vegyünk egy hazai példát: már a bulvárlapok szintjén is evidencia, hogy a parlagfű rohamos elterjedése és az allergiás megbetegedések számának exponenciális növekedése szoros összefüggést mutat. Egészségpolitikusaink még választási időszakokban sem vették maguknak a fáradságot, hogy beígérjék: megszüntetik ezt az allergizáló ágenst, annak ellenére, hogy ma már a 10 milliós populációból mintegy 2-2,5 millió embert érint ez a betegség. A tipikus prevenciós téma tehát nem is érdekel komolyan senkit, sem az egészségügyi szakhatóságokat, sem az egészségpolitikusokat. Ehelyett röpködnek a szakkifejezések: „diardzsi”, „ejcsemo”, „mütyüalité”, vagy a jelenleg divatos „fandholding”és „menedzsker”. Igaz, hogy ezek a módszerek hosszabb távon eddig sehol sem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket, de ez a tény senkit sem zavar, sem a kormánypártokat, sem az ellenzéket. Mi lehet ennek az oka, magyarázata?

Alapvető ok, hogy az ellátás homlokterében nem az egészség, hanem a betegség áll. Az orvosokat hatéves képzésük során a betegségekre szocializálják, még csak nem is a beteg emberre. Erre a legszebb példa a sok, és egyre szaporodó orvosi-gyógyító specialitás és szubspecialitás. Az egészségügyi ellátás jelenlegi szervezete nem tud mit kezdeni az egészséges emberrel, ezért addig diagnosztizálja, amíg csak-csak talál valamilyen kóros állapotot. Ekkor tud, és csakis ilyen esetben képes beindulni az egészségügyi ellátás gépezete.

További nehézséget jelent, hogy a már megbetegedett emberek egyre nagyobb hányadát nem sikerül teljes mértékben meggyógyítani, és ezért életük végéig a páciensei maradnak az egészségügyi ellátóhálózatnak, tovább drágítva azt.

Ez is indokolhatja az egészségügyi költségrobbanást. Anyagi szempontból is érdek lenne tehát a társadalom, de az egyén vonatkozásában is minél távolabbi időre kitolni a megbetegedés időpontját.

Az egészség az egyén szempontjából az egyik legfontosabb – ha nem a legfontosabb – érték, ezért megőrzése az egyén karrierje, gazdasági helyzete, társadalmi státusa szempontjából is döntő jelentőségű. Az embereket rá kell döbbenteni arra, hogy saját magát és családját hozza nehéz, sokszor kilátástalan helyzetbe azzal, ha egészségét elhanyagolja.

Az egészség kincs, olyan útravaló, amit mindenki nagyjából azonos feltételekkel megkap, de megőrizni – saját jól felfogott érdekében – már neki kell. Az egyetlen racionális cél az egyén szempontjából: meg sem betegedni.

Ugyanakkor az egészség megőrzése össztársadalmi érdek is. Egy-egy ország jövőbeni fejlődése, gazdasági potenciálja nagyban függ a populáció egészségi állapotától.

A már megbetegedett emberek meggyógyítása, egészségének helyreállítása olyan anyagi és időkiesést jelent, amelyet a későbbiek során társadalmi méretekben szinte lehetetlen pótolni. A beteg emberek számának növekedése a társadalom dinamizmusát, alkalmazkodóképességét csökkenti. Fejlett országok esetében egy-egy ország helyét, potenciális lehetőségeit nagymértékben befolyásolja lakosainak egészségi állapota. Ennek alapján minden ország elsőrangú érdeke lakosai egészségének megőrzése, hiszen az egyik legfontosabb versenyfeltétellé válik az egészséges populáció.

A fejlett Európára – nem csak Magyarországra – jellemző az elöregedett társadalom. Ha ez a társadalom még beteges is, dupla rizikót jelent a többi feltörekvő (ázsiai, amerikai és egyéb) országcsoportokkal szemben.

Jelenleg két kitörési pont valósítható meg belátható időn belül:

Az egyik: a társadalom egészét kell felelőssé tenni az egészség megóvásáért, fejlesztéséért, amelyben legfeljebb a „primus inter pares” szerepét játszhatja az egészségügy.

A másik: intenzív oktató-, felvilágosítómunkával el kell érni, hogy az egyén akkor kezdje óvni egészségét, amikor még megvan.

E két feladathoz társadalmi szinten olyan szakembergárdát kell produkálni a jövőben, amely nem a betegséget, hanem az egészséget preferálja.

Az egészségügyi ellátóhálózat betegségorientált. Az orvostársadalom úgyszintén, és nem is várható el tőlük, hogy önmagukból kilépve az egészséggel foglalkozzanak. A közgazdászok racionális, de egyúttal antihumánus módszerei az egészségügyben sorozatosan csődöt mondanak.

Ugyanakkor a társadalom elégedetlensége az egészségügyi ellátással szemben szinte kivétel nélkül minden fejlett országban nőttön-nő. Ezen a helyzeten csak egy új típusú szakembergárda munkába állása segíthet, akik hidat képeznek a gyógyítómunkát végző orvostársadalom és a finanszírozást ellátó gazdasági szakemberek között. Betöltenék az egészségügyi döntéshozói, ellenőrzési, hatósági apparátusban a vezető szerepet, és egyúttal belőlük kell a jövő egészségpolitikusait is „kitermelni”.

Képzésük során kiemelt hangsúlyt kell kapjon a prevenció, az egészségnevelés, a rehabilitálás, az egészségügyi gazdálkodás, a minőségbiztosítás, a kontrolling, az informatika.

Mindkét szakmai területen (orvosi, közgazdasági) ismeretekkel kellően felvértezett, új típusú szakemberállomány oldhatja csak meg az „egészségügy kontra betegség” dilemmát. Ezek a szakemberek nincsenek végletesen elkötelezve egyik irányban sem, hanem interdiszciplináris tudásukkal tudatosan az egészségmegőrzést, egészségfejlesztést szolgálják.

Javaslat egészségfejlesztési szak beindítására a graduális képzés keretei között

A fejlett országokban lezajlott egészségügyi költségrobbanás (amikor az egészségügyi költségek növekedési üteme rendre meghaladja a GDP növekedését) várhatóan Magyarországon is be fog következni. Az egészségügyi ellátásnak erre a fejlődési szakaszára tudatosan fel kell készülnie, azaz a költségrobbanás mederben tartására, megfékezésére olyan új típusú szakemberekre van szükség, akik egyforma súllyal tudják kezelni az orvos-egészségügyi szakmai témákat, valamint a gazdaságossági és hatékonysági követelményeket.

Most olyan egyetemi szintű alapképzésre teszünk javaslatot, amelyben középiskolai végzettséggel rendelkezők vehetnének részt, akik ötéves képzési időtartam után „diplomás egészséggazdász” oklevelet szereznek, amelynek eredményeként az egészségügy sajátosságait jól ismerő, eredeti képzettségű szakemberek kerülhetnek az egészségügyi igazgatásba, az ellátásba és annak háttérágazataiba.

A képzési cél

Olyan egészséggazdász szakemberek képzése, akik egyformán járatosak az orvos-egészségügyi szakmai témákban, valamint pénzügyi, gazdasági, vezetési, szervezési, tervezési stb. feladatok megoldásában. Ajánlott mindazoknak, akik az egészségügy döntéshozói, ellenőrzési, hatósági apparátusban kívánnak dolgozni, illetve akik egészségpolitikusi ambícióval rendelkeznek. Ajánlott továbbá az egészségügyi intézmények jövőbeni felsővezetői posztjait hivatásszerűen ellátók részére.

A képzésben résztvevők köre és a részvétel előfeltétele: az orvosegyetemeken és/vagy közgazdaság-tudományi egyetemen szokásos felvételi rendnek megfelelően történik a felvétel.

Az oklevélben szereplő végzettség megnevezése: egészséggazdász.

A képzési idő: nappali képzés keretében 5 év/10 szemeszter.

A képzés főbb tanulmányi területei: a képzés során az alapvető orvosi tárgyak mellett közgazdasági és egészségügyi menedzsment témák feldolgozására kerül sor. A képzés súlypontjai azokra a tématerületekre kerülnek, amelyek az eddigiek során vagy nem kaptak kellő hangsúlyt, vagy az utóbbi években kerültek előtérbe.

Az ismeretek ellenőrzési rendszere: Az ismeretek ellenőrzési rendszere a tantervben előírt – részben egymásra épülő, részben egymástól független – aláírások és gyakorlati jegyek megszerzéséből, vizsgák – beszámoló, kollokvium, szigorlat – letételéből, valamint szakmai gyakorlatok elvégzéséből, a szakdolgozat elkészítéséből és záróvizsgából tevődik össze.

A szakdolgozat egy elméleti ismereteken és gyakorlati tapasztalatokon alapuló önálló munka lenne, hazai és nemzetközi szakirodalmi ismeretek alapján.

A záróvizsgára bocsátás feltételei a következők: A tantervi követelmények hiánytalan teljesítése, két bíráló által elfogadott szakdolgozat. A záróvizsga szóbeli vizsgarésze komplex – a szigorlati témaköröket is magában foglaló – vizsga.

Társadalmi szinten olyan szakembergárdát kell produkálni a jövőben, amely nem a betegséget, hanem az egészséget preferálja.

Tantárgyak: általános radiológia, anatómia, belgyógyászat, biofizika és biostatisztika, biokémia, bőrgyógyászat, kontrolling, egészségnevelés, epidemilógia, egészségügyi gazdálkodás, egészségügyi pénzügyi ismeretek, egészségügyi üzemvitel és technológia, egészségügy és környezete, egészségügyi finanszírozási rendszerek, fül-orr gégészet, gazdaságtani ismeretek, gyermekgyógyászat, gyógyszertan-méregtan, humán erőforrás fejlesztése, ideg- és elmegyógyászat, az immunológia alapjai, informatika, jogi ismeretek, kórélettan, a kórház mint szervezet, közegészségtan, latin, marketing az egészségügyben, menedzser-alapismeretek és -elméletek, mikrobiológia, minőségbiztosítás, orvosi biológia, orvosi élettan, orvosi etika, orvosi kémia, orvosi pszichológia, orvosi szociológia, patológia, prevenció, rehabilitálás, sebészet, statisztika, stratégiai tervezés, számvitel, szemészet, szervezetátalakítás, szervezetelmélet, egészségügyi rendszerek, szociálpolitika, szülészet és családtervezés, vezetéselmélet.

Vita tárgya lehet, hogy mely tárgyakat kell még hangsúlyozottabban szerepeltetni a képzés során, és mi az, ami elhagyható. Egy dolog azonban vitathatatlan: az egészséges egyén és társadalom felértékelődik ebben a globalizálódó világban. Azok az országok, amelyek idejében váltanak a betegségcentrikus szemléletmódról, biztos, hogy versenyelőnyhöz jutnak, de ennek meg kell teremteni az objektív (társadalmi méretű elkötelezettség az egészségfejlesztésért és az ehhez szükséges új szervezet kiépítése), valamint szubjektív (új típusú szakembergárda képzése, térnyerése) feltételeit.

dr. Simon Kiss Gábor,
az Egészségügyi Menedzserképző Alapítvány egyik alapítója és oktatója