|
|
|
LAM 2002;12(9):606-8.
SZELLEM ÉS KULTÚRA
Plinius, a polihisztor
A közelmúltban, szinte véletlenszerűen akadt meg a szemem az egyik könyvesbolt kirakatában idősebb Plinius Természetrajz/Naturalis Historia című kötetén. Az Enciklopédia Kiadó gondozásában megjelent könyv címe, s diszkréten ízléses borítója önmagában nyilván nem csigázta volna fel annyira az érdeklődésemet, ha nem tudtam volna, hogy a korai császárkorban élt C. Plinius Secundus most magyar fordításban is kiadott műve, nem csupán az ókorból ránk maradt egyetlen enciklopédikus kézikönyv, hanem egyúttal az európai művelődéstörténet egyik legnagyobb hatású, legtöbbet idézett alkotása, amely jellegénél fogva ma is élvezetes és hasznos olvasmányul szolgálhat a legkülönfélébb érdeklődésű olvasóközönség számára. Valóban lenyűgöző, hogy a racionális szemléletű, széles körű műveltséggel és olvasottsággal rendelkező Plinius, aki hivatását tekintve mellesleg katona volt, milyen hatalmas és szerteágazó ismeretanyagot volt képes összegyűjteni, illetve rendszerezni az összesen mintegy harminchét könyvből (tematikus fejezetből) álló Naturalis Historiában. Bár a jelenlegi fordítás ebből mindössze az ásványokról és a művészetekről szóló utolsó öt kötet anyagát foglalja magában, az egyes fejezetek így is sokkal több kultúrtörténeti érdekességet tartalmaznak, mintsem azt esetleg gondolnánk. Plinius alapvetően hasznosságuk, illetve hatásuk alapján ítélte meg a világ dolgait, legyenek azok az élettelen természet kincsei, élő személyek vagy emberkéz által készített alkotások. Haszonelvűsége, alapvetően racionalista beállítottsága sok szempontból saját korunkéhoz hasonlítható, nála azonban mindez szinte elválaszthatatlanul összekapcsolódott egyfajta markáns, etikus alapállással.
 |
Jellemző például, hogy míg részletesen, s általában nagy elismeréssel írt könyvében a növényekből, állatokból vagy ásványi anyagokból nyerhető gyógyszerekről, illetve a különféle természetes gyógymódokról, többnyire gyanakvással, sőt, olykor nem titkolt ellenszenvvel szemlélte a tudálékos, külföldi (rendszerint görög) orvosok praktikáit. Ez az idegenekkel szemben megnyilvánuló negatív reakció mellesleg korántsem volt egyedi vagy új jelenségnek mondható Plinius honfitársai körében, gondoljunk csak az idősebb Cato jóval korábbi keletű kirohanásaira, aki egyenesen azt feltételezte a hazájában megtelepedő görög orvosokról, hogy azok ki akarják irtani a rómaiakat. A gyógyászat korabeli képviselői legalább ennyire méltánytalannak, sőt, sértőnek érezhették Plinius róluk alkotott véleményét, hiszen ő is azon az állásponton volt, hogy az orvosok az egyedüliek, akik büntetlenül a halálba küldhetik az embert. Míg azonban Plinius nem győzte ostorozni a keleti (és görög) orvoslás mágikus elemeit, a Naturalis Historia receptjeinek leírásakor gyakran használta forrásként az általa egyébként nemritkán kritizált tudósokat. Az egyes fejezetek témafelsorolásából az is kitűnik, hogy a mű közel egyharmada kifejezetten gyógyászati kérdésekkel, illetve gyógyhatású készítmények ismertetésével foglalkozik.
 |
Az elsősorban a különféle természeti jelenségek iránt érdeklődő Pliniusról talán túlzás lenne azt állítani, hogy kora jeles műértői közé tartozott. Annál meglepőbb, hogy a Naturalis Historiában milyen sok fontos és érdekes adalékot találunk a képzőművészettel, illetve ezen belül az antikvitás híres művészeivel kapcsolatban. Plinius munkájának felbecsülhetetlen jelentőségét önmagában jól érzékelteti, hogy például az 1506-ban Titus termáinak egyik helyiségéből előkerült, s azóta méltán világhírűvé vált hellenisztikus Laokoón-csoport azonosítása, illetve a szoborcsoport készítőinek pontos meghatározása az ő leírása alapján vált lehetségessé. Az európai művészetre gyakorolt hatásukat figyelembe véve, legalább ilyen jelentőséggel bírtak azok a reneszánsz óta sokat idézett művészanekdoták, amelyekből ugyancsak egész sor található Plinius művében. Ne feledjük, hogy míg a görög szobrászat elveszett vagy megsemmisült főműveit is viszonylag jól ismerjük a számos később készült másolat alapján, a korabeli táblaképfestészet sajátosságairól, illetve a legjelentősebb antik festők tevékenységéről szinte kizárólag Plinius tudósításai, illetve az ezekhez hasonló írott források alapján alkothatunk fogalmat.
Az egyes művészek bemutatása során egyébként az antik szerző nem csupán az érintett mesterek fontosabb alkotásainak felsorolásával, illetve ezek érzékletes leírásával szolgál, hanem egyúttal azt is kiemeli velük kapcsolatban, hogy az emberi alakok, a különféle állatok vagy a tárgyi világ ábrázolása terén, melyik festő miben bizonyult a legkiválóbbnak, illetve milyen esetleges technikai vagy ábrázolásbeli újítások fűződnek a nevükhöz. Különösen sok érdekes történetet találunk a Naturalis Historiában Apellészről, az ókor talán leghíresebb művészegyéniségéről, aki méltán vált a világhódító Nagy Sándor udvari festőjévé. Plinius többek között Apellész újításának tulajdonítja a testi hibák elleplezésének művészi fortélyát, megemlítve, hogy amikor a félszemű Antigonus király arcképét kellett megfestenie, modelljét oldalnézetből ábrázolta, hogy az arcnak így csak a vonzóbb, ép oldala látszódjék. Nem nehéz elképzelni, hogy az ilyen és hasonló leírások milyen inspiráló hatással lehettek az antik mestereket példaképnek tekintő későbbi, reneszánsz festőkre. Talán Plinius szövegének is lehetett némi szerepe abban, hogy Piero della Francesca, aki 1470 körül megfestette Federico da Montefeltro, jelenleg a firenzei Uffizi gyűjteményében található képmását, szintén profilból ábrázolta a fél szemét egy lovagi tornán elvesztett urbínói herceget. Itt említem meg, hogy Botticelli egyik főműve, az 1482-ben készült „Vénusz születése”, végső soron ugyancsak Apellész egy Plinius által említett, híres alkotására vezethető vissza.
Mint ahogy a Naturalis Historia egyes anekdotáiból is kiderül, az ókori görögök körében igen gyakoriak és népszerűek lehettek a művészek közötti vetélkedések. Hogy azonban a művek bírálói már akkor sem voltak feltehetően mindig teljesen pártatlanok, azt többek között az a Plinius által ismertetett művészverseny is sejteti, ahol a résztvevőknek egy élethű lovat kellett ábrázolniuk. Mivel Apellész attól tartott, hogy vetélytársai esetleg a zsűri egyes tagjait megvesztegetve elviszik előle a pálmát, azt javasolta, hogy a döntést bízzák a legavatottabb szakértőkre, vagyis magukra a lovakra. Elő is vezettek hát egy csapat négylábút, ezek azonban a versenyműveket megtekintve, többszöri próbálkozás után is, egyedül Apellész művére nyerítettek rá, aki mindezek után természetesen joggal lett győztesnek nyilvánítva. A híres festő korabeli tekintélyét jelzi, hogy esetenként még a hirtelen haragú Nagy Sándort is ki merte oktatni. Az uralkodó egyébként olyan nagy becsben tartotta udvari festőjét, hogy csak neki engedte meg, hogy megörökítse a vonásait. Egy alkalommal – mint Plinius beszámol róla – Nagy Sándor még nagyvonalúbbnak mutatkozott Apellésszel szemben. Amikor ugyanis a művész éppen az egyik kedvenc ágyasát, a csodálatos testű Pancaspét festette meg ruhátlanul, észrevette, hogy a festő munka közben belehabarodott a szépséges nőbe. A király ezért nemes gesztussal neki ajándékozta kedvesét. Ez a történet később gyakori témává vált a reneszánsz és barokk festők körében, mint ahogy azt többek között Johann Felpachernek a budapesti Szépművészeti Múzeumban található, 1638-ban készített műve is bizonyítja. Erről a festményről egyébként csak a legutóbbi restaurálás során derült ki, hogy valóban Apellész és Pancaspé történetét ábrázolja, az ágyon fekvő érzéki női akt, s az előtérben felfedezhető kis Ámor-figura ugyanis át volt festve, így a képet korábban egy egyszerű festőműterem ábrázolásának vélték.
 |
Nem kevésbé híres az a szintén a Naturalis Historiából ismert művészanekdota, amely két másik jeles görög festő, Zeuxis és Parrhasziosz vetélkedését meséli el. A történet szerint Zeuxis egy olyan tökéletesen megfestett szőlőfürtöt mutatott be, hogy a madarak rászálltak a képre és elkezdték csipegetni. A versenyt végül mégis ellenfele nyerte meg, mivel ő egy függönyt festett, amely annyira valóságosnak tűnt, hogy Zeuxis megpróbálta azt félrehúzni. Amikor a festő felismerte tévedését, szégyenkezve engedte át a pálmát vetélytársának, mivel – mint megállapította –, neki csupán oktalan madarakat, míg Parrhasziosznak őt magát, azaz egy művészt is sikerült megtévesztenie. Ez a történet egyes németalföldi szerzők közvetítésével különösen nagy visszhangra talált később az illuzionisztikus festésmódjukról ismert XVII. századi holland mesterek körében. A leideni Adriaen van der Spelt egyik trompe-l’oeil csendéletén például egy félig félrehúzott függöny mögül bukkan elő a rendkívül életszerűen megfestett virágcsokor, míg a dordrechti Cornelis Bisschop, Zeuxis vagy talán Parrhasziosz szerepét játszva, maga húzza félre a függönyt egy festmény elől 1668-ban festett önarcképén. Szintén a Naturalis Historia ismeretéről tanúskodik, hogy Gerrit Dou-t, a leideni finomfestők csoport alapítóját, illuzionisztikus festésmódja miatt, a kortársak gyakran holland Parrhaszioszként emlegették.
 |
Talán e néhány kiragadott példa is elegendő annak érzékeltetésére, milyen nagy jelentőségű volt Plinius műve az utókor számára. Mindenképpen érdemes tehát kézbe vennünk az ókori irodalom e ritka, s most magyar fordításban is olvasható remekét. A könyv tanulmányozása mellesleg latin nyelvtudásunk felfrissítésére, illetve fejlesztésére is kiválóan alkalmas, hiszen az Enciklopédia Kiadó 2001-ben megjelentetett kötete kétnyelvű, amelyben a magyar változat mellett, a Naturalis Historia eredeti, latin szövegét is ott találjuk.
Németh István