LAM 2002;12(8):534.

ORVOSI NYELV

Időszerű kérdések

Már a 2001 decemberében megrendezett „Betű- és szóvetés a magyar orvosi irodalomban” című konferencia elfogadott zárónyilatkozatában is szerepelt, hogy kívánatos lenne az orvosi szaknyelvi helyesírás, stílus oktatása a szakmával kapcsolatban álló intézményekben, például az orvosképzés patinás központjaiban. Hát így teljesüljön minden elképzelés! Tudomásom szerint ősztől a Semmelweis Egyetemen már indul is egy választható, kreditpontot érő orvosi szaknyelvi kurzus. Ezzel összefüggésben – főleg szóban, de még írásban is! – föltették nekem a kérdést, hogy van-e egyáltalán mit tanítani, áll-e azon a csiszoltsági szinten, van-e olyan fejlett, kidolgozott a mai magyar orvosi nyelv, hogy arról lehet bármit is érdemben átadni, tanítani a következő orvosgenerációknak.

A válaszom egyértelmű: van! Alapvető: már magában az általános helyesírás alapelveit fölelevenítve – amelyeket normálisan már rég elfelejtett az ember gyereke, mire megkapja azt a bizonyos sikeres egyetemi fölvételről tájékoztató ponthatár-SMS-t – is remélhető, hogy egyetlen orvos sem írja le többé (főleg nem cikkben vagy tankönyvben...), hogy „három dimenziós képalkotás”, mert tudni fogja, hogy milyen szabályok miatt írjuk egybe, hogy „háromdimenziós”... Hangsúlyozom, hitem szerint ez nem pusztán apró helyesírási kérdés, hanem elemi állásfoglalás az általános műveltség fontossága, az értelmiségi lét tudatos volta és a kultúra egysége mellett!

Természetesen az általános nyelvi ismereteken kívül is van sok-sok, már igazán szakmai tudnivaló. Nem részletezem, milyen területekre, témákra, konkrét helyesírási és stiláris ismeretekre gondolok – magam is jó pár ilyes cikket írtam.

Az viszont tény – s erre szándékoztam utalni a címmel is –, hogy orvosi szaknyelvünknek valóban sok olyan területe van, amely még csakugyan kidolgozatlan, kiforratlan, kiérleletlen nyelvi szempontból. E területeken zűrzavar uralkodik. Mindenki úgy ír, ahogy tud, ahogy azt helyesnek véli. Nincs egységes, általánosan elfogadott írásszokás, s ez nehéz helyzetbe hozza az olvasót, a szerzőt és persze a szerkesztőt is, aki megpróbál megküzdeni a sokszor megoldhatatlannak tűnő problémákkal.

Csak felsorolásszerűen tekintsünk át néhányat a legfontosabb, ma még nem kikristályosodott, gondokat okozó részkérdések közül, amelyeket égetően sürgős lenne valamiféle közmegegyezéssel rendezni! Hozzáfűzöm: e témákkal kapcsolatban minden ötletet, javaslatot, elképzelést epekedve várunk: közös szaknyelvünket csak közösen építhetjük, kompromisszumkészen s főleg a szakmai specializáltság nagy tiszteletben tartásával, hiszen egy-egy terület kiváló szakemberei nyilván átgondoltabban, megfontoltabban tudják saját nyelvi nehézségeiket rendezni. Magyarán, a suszter maradjon a kaptafánál! Magam például, nem lévén a terület mély ismerője, óvakodnék mondjuk az immunológia szakszókincséről határozott állásfoglalásokat tenni.

Számok. Nemzetközi megegyezés alapján ma már elfogadott, gyakorlatilag szabálynak tekintendő, hogy a diabéteszre gondolván „1-es típusú” és „2-es típusú” cukorbetegséget emlegetünk, írunk. (Rosszmájú pletykák szerint azért, mert az amerikai orvosokat a római kettes megzavarja: tizenegynek nézik.) Ám nagyon is zavaros a helyzet sok más számot, számjegyet tartalmazó írásforma esetében. Például az „interleukin négy” kiejtéssel jelölt fehérjét a következő variációkban volt szerencsém már látni: IL4, IL 4, IL-4, IL₄, IL IV, IL-IV. Nos, mit kezdjünk az interleukinokkal és a rengeteg, számozott, számmal is jelölt egyéb vegyülettel, enzimmel, fehérjével vagy akár műtéttel, szindrómával?

Görög betűk. Bevallom, nekem fáj „alfa-interferon”-t vagy „alfa interferon”-t nyomtatásban látni: nekem az „alfa” már csak a.

Rövidítések. Túl azon, hogy elképesztő burjánzásuk már a szakmák közötti információcserét is erősen nehezíti (ezt például egy „Orvosi rövidítések szótára” talán még megoldhatná), hihetetlen zűrzavart okoznak azzal, hogy az idegen rövidítések végén általában nincs pont, ami a magyar nyelvbeni használatkor azért problémás, mert mi világos különbséget teszünk a ponttal jelölt rövidítések és a pont nélküli betűszavak között.

Új idegen szakszavak. Szinte természetszerű, hogy az orvostudományt elözönlik az angolos szakkifejezések. Talán szükség lenne valami általános stratégiára, egy előre körülírt rendre, módszerre ezeknek a szavaknak a befogadására, magyarosítására vagy megmagyarítására. Erről már egy korábbi cikkemben részletesebben is írtam.

Idegen kifejezések. Ezek esetében főleg a tartalmilag egy gondolati elemnek tekinthető kifejezések magyar szavakkal alkotott összetételei okoznak gondot. Ezeket egybe kéne írni, ám ez lehetetlen, hiszen az idegen kifejezés maga többtagú. Ez minden szakterületet érintő kérdés, az anatómiától a biokémián át az összes klinikai területig. Egy szűk témakört, a baktériumok kettős nevének problematikáját egy korábbi cikkemben megpróbáltam alaposan kielemezni, körüljárni. Hogy hasznosra, jóra sikeredtek-e javaslataim, nem tudom.

Csak egy-egy szóval utalok a vírusok nevezéktanának enyhén szólva is kaotikus viszonyaira: az „AIDS” rövidítés (persze magyarul betűszó...), „Epstein” orvos volt, az „Ebola” egy gyönyörű folyó Afrikában, az „influenza” pedig betegség (ha hozzáteszem a „vírus” szót, vajon az influenza nagy „I”-vel fog kezdődni mint rendszertani neveknél az szokás?).

És mi a helyzet az onkogének sokaságával vagy épp a genetika és az evolúció elképesztő fejlődésének köszönhetően most születő újabbnál újabb szavakkal: genomika, mém, memetika, proteon stb.?

Sok tehát még a kérdés, amelyet meg kell oldanunk, ha azt akarjuk, hogy a magyar orvosi szaknyelv képes legyen a maga sajátos szemléletével igazi tudományművelésre alkalmas nyelvként a világ orvostudományának fejlődéséhez is hozzájárulni.

Márpedig remélem, mindannyian ezt akarjuk!

dr. Grétsy Zsombor