LAM 2002;12(8):526.

ORVOSLÁS ÉS TÁRSADALOM

Kegyelet és szégyen

Különös szertartásra került sor tavasszal Bécs központi temetőjében. Több mint hétszáz gyermek földi maradványait hantolták el, a haláluk után majd’ hatvan esztendővel. 1940 és 1945 között a bécsi am Steinhof Gyógyintézet Spiegelgrund Klinikájának voltak a páciensei. Degeneratív központi idegrendszeri betegségek, veleszületett fejlődési rendellenességek, perinatalis idegrendszeri károsodás, epilepszia, értelmi fogyatékosság, különféle pszichés vagy magatartási zavarok miatt kerültek kórházba. A nemzeti szocialista állam 1939-es eutanáziarendelete értelmében az életre érdemtelennek minősítették, és elpusztították őket. A kiválogatásuk, majd az „ítéletvégrehajtás”, öt éven át, az orvosszakmai szempontok messzemenő szem előtt tartásával, szervezetten, jól szabályozottan, ellenőrzötten és kellően dokumentálva folyt – a törvényi előírásoknak minden tekintetben megfelelt.

A Spiegelgrundban lezajlott események nem voltak egyedülállóak. Részét képezték annak az intézkedéssorozatnak, amelynek a célja az volt, hogy az úgynevezett faji higiéné szellemében megtisztítsa a populációt az ártalmasnak minősített tulajdonságokat hordozó egyedektől, egyúttal levegye az állam válláról a gyógyíthatatlan betegek gondozásával járó terheket. A fogyatékos gyermekek eufemisztikusan „eutanáziának” nevezett programszerű elpusztítása 1939-ben 37 intézményben kezdődött, majd az 1940-ben elhatározott, T4-nek nevezett akció keretében a felnőtt „fogyatékosokra”, majd tébécésekre, lueszesekre is kiterjesztették. Szemben az ugyancsak a fajtisztítás jegyében foganatosított kényszersterilizálásokkal (amit elsősorban a csökkent értékűnek minősülő, de egyébként munkaképes „deviánsoknál” végeztek el, a különböző források szerint 200-300 ezerre becsült esetben), kifejezetten költséghatékony megoldásnak bizonyult. A szigorodó háborús viszonyok közepette egyre nőtt az ily módon megtakarítható egészségügyi kiadások, nem utolsósorban pedig a felszabaduló kórházi ágyak jelentősége. A kezelőorvosok információi alapján szelektáltak összegyűjtése a kijelölt központokban, majd elpusztításuk éheztetéssel, gázzal vagy méreggel, altatószerrel – különösen, hogy gondos szervezés, a szakszemélyzet felkészítése, a megfelelő infrastruktúra kialakítása előzte meg és esetenként értékes toxikológiai adatokat is szolgáltattak –, ehhez képest alig igényelt befektetést. A második világháború genocídiuma előjátékának, ahhoz szolgáló ujjgyakorlatnak vagy annak a mellékszálának tekinthető – kinek mi tetszik jobban – a modern Taigetosznak birodalomszerte 60-80 ezernyi fogyatékosnak ítélt gyermek és 200 ezernél több felnőtt, német vérű „árja” honpolgár esett áldozatul.

A Spiegelgrund háború utáni története az intézetigazgató, dr. Illing 1947-es népbírósági ítéletével, a főnővér nyolcéves, majd két év felfüggesztett börtönbüntetésével, és a „halálpavilon” főorvosának, dr. Grossnak hároméves, egy év után elengedett fegyházbüntetésével indult. A folytatást ugyanennek a Heinrich Grossnak a meredeken felfelé ívelő karrierje fémjelzi. Az ötvenes évek közepétől egészen a késő hetvenes évekig, korábbi, kipróbált munkatársaival több mint harminc, gyakran idézett publikációt írt – igen ritka, genetikus vagy fejlődési anomáliák leírásait tette közzé az egykor gondozására bízott gyermekek klinikai vizsgálati adatainak, boncolási leleteinek, és a tudományos programnak megfelelően megőrzött szerveinek részletes feldolgozása alapján. A szorgalmát szakmai elismertséggel, magas állami kitüntetésekkel és a ranglétrán való gyors emelkedéssel jutalmazták. Végül Ausztria egyik legelismertebb igazságügyi elmeszakértőjeként vonult nyugdíjba. Csak abban a dicsőségben nem részesült – betegséget nem neveztek el róla –, mint egyik nagy tekintélyű szakmai pártfogója, a pigmentált pallidális degeneráció szindrómának Spatzcal együtt nevet adó Hallervorden berlini professzor. Köztudott, hogy az ő, nemzetközileg is elismert tudományos munkássága Berlin-Buchban, jórészt hasonló, a közeli eutanáziaközponttal való együttműködés eredményeképpen, több mint kétes forrásból származó „beteganyagra” támaszkodott. Az időszakos per-újrafelvételi kezdeményezések, a szórványos, szakmai berkekből érkező tiltakozások eközben lényegében eredménytelenek maradtak. A legutóbbi bírósági eljárást két éve a korára és az elmeállapotára való tekintettel felfüggesztették, majd – épp a nevezetes temetés kapcsán – tűzték ismét napirendre.

Az áprilisi bécsi gyászszertartásnak meglehetős sajtó- és politikai visszhangja támadt. Ismét felemlegették az igazságszolgáltatás szégyenét, a Gross doktor ügyében zajló sok évtizedes jogi huzavonát. Noha egy hónappal korábban, hasonló alkalommal, intézménye nevében bocsánatot kért a Bécsi Egyetem Orvosi Karának dékánja, szégyen az is, hogy a honi orvosi szaksajtó egyelőre néma, a szembesülést láthatólag igyekszik elkerülni, s részükről a kollektív állásfoglalás elmaradt.

Pedig, nemhogy nemcsak a bécsi orvosi fakultás, nem is csupán az osztrák vagy a német orvoskar ügyéről van szó. A gyászban osztoznia kell, „értünk is szól a harang”, az egész orvostársadalomnak. Annak a világ bármely pontján gyógyító közösségnek, amely – miközben a hatalma, s vele a felelőssége egyre nő – hiába zárkózna el, minduntalan utánanyúl a múlt. Amelynek nemcsak az évtizedek során erősen megritkult kortársi, de valamennyi utódgenerációjára is súlyos morális terheket hagyományozott ez a sötét időszak. A tavasszal elhantolt maradványok egészen a legutóbbi időkig az am Steinhof Intézet büszkeségének tartott preparátumgyűjteményét képezték. Tudni lehet, hogy csak az Osztrák Köztársaságban több tucat hasonló eredetű kollekciót őriznek és használnak mindmáig – a forrás elhallgatása mellett – oktatási, tudományos célokra jó nevű orvosegyetemek jeles intézetei. Világjelenség viszont a robbanásszerűen gyarapodó szaktudományos ismeretek mellett az orvosetikai stúdiumok aggasztó háttérbe szorulása. A Spiegelgrund készítményeinek eltemetésével, az alaposan megkésett, s még mindig csak felemásra sikerült kegyeletadással a tudomány magasabbrendűségéről, feddhetetlenségéről és tisztaságáról táplált további illúziók szálltak sírba.

dr. Gábor Zsuzsa