LAM 2002;12(6-7):424-31.

ORVOSLÁS ÉS TÁRSADALOM

A kábítószerkérdés Magyarországon

„Úgy gondolom, hogy minden kényszeres kábítószer-használat egy öngyógyító kísérlet. Azok, akik intenzíven foglalkoznak kényszeres droghasználókkal, újra meg újra tapasztalják, ha a választott droghatást elveszik tőlük, előbb vagy utóbb valamilyen más tünet lép fel helyette. Neurotikus depressziót, öngyilkossági kísérletet, impulzív reakciókat [...] találhatunk leggyakrabban a betegek droghasználatot megelőző élettörténetében. Más szavakkal, a kényszeres droghasználat sokkal inkább egy tünet a többi között, a háttérben meghúzódó zavar kifejeződése, nem a betegség maga.”
(Leon Wurmster amerikai pszichiáter-pszichoanalitikus)

„Látok egy törvényt az én tagjaimban, amely ellenkezik az én elmém törvényével, és engem rabul ád a bűn törvényének, amely van az én tagjaimban. Óh én nyomorult ember! Kicsoda szabadít meg engem e halálnak testéből?”
(Római levél 7:23-24)

Az, hogy kik és hol készítettek először alkoholos italokat erjesztett gyümölcsből, nem ismeretes, annyi azonban bizonyos, hogy a kaukázusi és örmény népek már ismerték a borkészítés módját, és feltehetően közvetítésükkel került Babilonba. A Kr. e. XIII. századból, II. Ramszesz korából már maradtak ránk olyan írásos emlékek, amelyek szerint a bor gyógyszer és ritka kincs. Bort isznak Homérosz hősei, és a Bibliában gyakran találkozunk fogyasztóival. Európa alapvetően az alkoholt preferáló kultúra, korunkra a görög-római gyökerek révén hagyományozódott át ez a szokás. Az egyiptomi népek mellett Mezopotámiában, az amerikai indiánok között is találkozunk a pálmaborral, amely ősi ital, s máig fogyasztják. Mexikóban az agavé nedvének erjesztéséből nyerték italukat, ősi nevén pulkénak hívják. Az alkohol mellett jelentős szerep jutott a különböző kultúrákban a tudatmódosító szereknek. A legtöbb kábítószert elsősorban vallási szertartásokon használták. Már legalább a Kr. e. XIII. század óta ismerik az ópiumnyerés módozatát a kerti mák gubóiból. Az ópium egyébként az egyetlen olyan drog, amelynek nem ismert kultikus felhasználása, megjelenése viszont egyidős a gyógyítással kapcsolatos dokumentációkkal. A hasis hatásairól elsőként Hérodotosz tudósít, aki szerint a szkíták használják halotti és mágikus szertartásaikon a kender magvainak füstjét. A hasist mint gyorsan ható kábítószert például már az indiai kultúrában a vallási önkívület elérésére, valamint az áldozatok elkábítására is használták, amint ezt a Kr. e. IX. századból származó iráni kézirat említi. Az emberáldozatok a mexikói indiánok vallásában is központi helyet foglaltak el, s a szabályozó szertartások megkívánták, hogy az áldozat ne mutasson ellenállást. Ezt néhány igen erős hallucinogén növény főzetével érték el az áldozatot bemutató papok.

A modern társadalmak dilemmája

Száz évvel ezelőtt még semmiképpen sem fenyegette az „alkoholkultúrájú” civilizált világot az, hogy a droggal való visszaélés tömeges méreteket ölt. A Larousse-féle Grand Dictionnaire Universale, amely a mai lexikonok ősének tekinthető, így ír: „Franciaország megakadályozhatja a Mennyei Birodalom megsemmisülését. A pekingi egyezmény értelmében meggátolhatja, hogy a lakosság ópium-öngyilkosságot kövessen el, erősítő, jó minőségű boraival kigyógyíthatja e halálos szenvedélyből őket.”

A drog eredetileg olyan növényi, állati és az ásványvilágból származó terméket jelentett, amely gyógyszerként használatos. A drogmedicina legfontosabb területe a növényi gyógyászat volt, és különösen a népgyógyászatban máig hatóan vészelte át az évszázadokat. Negatív jelentést – tehát úgy, mint olyan fogyasztási cikk, amely kábítószer és rá lehet szokni – csak a XIX. század második felében kapott, s ekkor az állam határvonalat is húzott az engedélyezett és a tiltott szerek közé. Ma az addiktológia a következő meghatározást adja: drognak nevezünk minden olyan természetes vagy mesterséges anyagot, amely a központi idegrendszerre hatva hangulati, gondolkodásbeli változásokat okoz, és hatása potenciálisan káros a szervezet testi-lelki folyamataira. Ez a meghatározás magába foglalja a legális drogokat is (alkohol, nikotin, koffein).

A modern korokban a nagyváros polgári köreiben öltött nagyobb méreteket először a kábítószer-fogyasztás. Különösen a kokainizmus, a heroinizmus és a morfinizmus terjedt Észak-Amerikában és Európában.

Ma már igen széles körű a kábítószerként használatos anyagok skálája, és meg kell különböztetni organikus és szintetikus drogokat, „lágy” és „kemény” szereket. A különböző drogok a hatás és a hozzászokás tekintetében nem egyformán veszélyesek. Más a felosztás a domináns hatás szerint: 1. stimulánsok vagy a szleng szerint: „gyorsítók” (például: speed, exstasy, kokain); 2. bódítószerek, erős szorongásoldó, nyugtatószerek, például: opiátok (heroin, morfin, máktea), ragasztó-hígító szerek, alkohol; 3. hallucinogének: legismertebb képviselőjük az LSD, de idetartozik számos növényi alkaloid; 4. atípusos hatású drogok, például: marihuána, hasis, PCP („angyalpor”), anabolikus szteroidok.

Egyes drogok kipróbálása is veszélyes lehet a túladagolás miatt, ám bizonyos drogok halálos dózisa nem ismert, például a marihuánáé. Labilis pszichéjű személyek számára a máskülönben kevésbé kockázatos hallucinogének előszöri fogyasztása is jelentős lelki szenvedést okozhat.

A kényszeres drogfogyasztó jellemző viselkedési mintája, hogy leküzdhetetlen vágyat érez, sóvárog a szer iránt, és állandó erőfeszítéseket tesz annak beszerzésére. Az addiktív drogfogyasztás magában foglalja a dependencia és a tolerancia kifejlődését. Tudni kell azonban, hogy a drog kipróbálása nem egyenlő a drogfüggőség megjelenésével, elvonási tünetek csak bizonyos drogok abbahagyása után lépnek fel. A szert használó személy adottságai jelentősen befolyásolják a rászokás kockázatát.

A különböző szerek élményt nyújtó hatását életkori sajátosságánál, kíváncsiságánál fogva számos fiatal megtapasztalja. Közülük csak igen kevés százalékban válnak drogfüggővé. Például az oly népszerű speed és extasyval szemben, amelyek amfetamintartalmú szintetikus drogok, hamar kiépül a tolerancia, de fizikai függőséget nem okoznak, csak pszichéset. Rendszeres, huzamosabb idejű használatuk után depresszió, krónikus fáradtságérzés alakulhat ki. Alkalomszerűen fogyasztva is fokozott alvásigény és nyomott hangulat a jellemző kipróbálójukra.

Jelenleg nincs egyetlen ország sem, amely ne keresné e kérdés emberséges megoldásának lehetséges módozatait, hiszen úgy tűnik, az a szándék, amely a társadalom drogmentesítését tűzi ki célul, elérhetetlen. A tapasztalatok azt mutatják, hogy (például az Egyesült Államokban) az állam bármennyit költ is a drogok elleni harcra és folytat kemény küzdelmet, lép fel radikálisan a droghasználók ellen, bevetve a jog teljes arzenálját, vajmi csekély eredménnyel jár. Mert bár a fogyasztás valóban csökkent, megnövekedett a beszerzési bűnözés, és a családokra, a társadalomra is jelentős terheket rótt a fogyasztók kriminalizálódása. Úgy tűnik, az a hatékony drogpolitika, amelyben a fogyasztót érő szankciók, a drogfogyasztó démonizálása helyett a hatóságok pragmatikusan és humánusan bánnak a klienseikkel, és a problémák megoldásában a közegészségügyi intézmények kapnak nagyobb hangsúlyt. A cél tehát az, hogy minél kevesebben használjanak minél kevésbé veszélyes szereket, és eközben válasszák a fogyasztás kevésbé veszélyes formáit. Az úgynevezett ártalomcsökkentő drogpolitikát folytató országokban (Svájc, Hollandia, Ausztrália, Németország, Olaszország, Spanyolország) különösen ügyelnek a korrekt felvilágosításra és megelőzésre. Terjed az a gyakorlat, amely szerint nem büntetik a kis mennyiségű kannabisz saját célra történő birtoklását, és bevezették a tűcsere- és methadonprogramokat. A heroin hangulatra és az érzékekre gyakorolt hatását ez a szer csak kismértékben reprodukálja, sok helyütt az alapellátásban működő orvosok írják fel és ellenőrzik napi szedését.

A magyarországi helyzet

Hazánkban a hatvanas évek óta kongatják a vészharangot, s mára már nyilvánvaló, hogy tranzitországból célállomássá váltunk, s ebben a funkcióban egyre előrébb lépünk a porondon. Látható az is, hogy egyre fiatalabb korcsoport érintett a veszélyeztetettségben (14–23 év). A drogproblémát interdiszciplináris, össztársadalmi ügyként kell kezelni, s ez a viszonyulás állandó párbeszédet kívánna a felektől. Ez év tavaszán a Népszabadság hasábjain lezajlott vita világított rá e kérdés rendkívül összetett voltára. Egy újságcikk kapcsán (Papp László Tamás: A sátán és ügynökei, Népszabadság 2002. május 5.) a drogügy jeles hazai képviselői folytattak polémiát arról, volt-e értelme a törvényi szigorításnak, s melyek lennének a hazai ellátás neuralgikus pontjai, elsőrendű feladatai. Az írásokból kikerekedő kép eléggé borús. Jelenleg egyes szakemberek szerint az európai viszonylatban is példátlan 1998-as törvényi szigorítás, a fogyasztást börtönnel szankcionáló jogi paragrafus (habár nem születtek marihuánaügyekben súlyos büntetések) még bizalmatlanabbá tette a segítségre szorulókat, még jobban eltávolította egymástól az amúgy is „rejtőzködő életmódot” folytató drogfogyasztót és az őt gondozni hivatott intézményrendszert. Ahogy dr. Funk Sándor, a Nyírő Gyula Kórház addiktológiai rehabilitációs osztály főorvosa írta: „Az elrettentésen alapuló törvénynek nincs elégséges erkölcsi alapja, amíg nincsenek meg a gyógyítás megfelelő feltételei: több rehabilitációs férőhely, nem látogatható kórházi osztályok, ahol a jelentkező drogbetegek felvétele és ismételt felvétele nem ütközne akadályba, s ahol a jelentősen megemelt gyógyszerkeretet kizárólag szakmai szempontok szerint tölthetnénk ki.”

Az ellátásban részt vevő szakemberek szerint a pedagógusok és szülők még mindig nem eléggé tájékozottak a drogok tulajdonságai terén, nem él bennük reális kép a veszélyekről, a társadalom pedig sztereotípiákban gondolkozik és továbbra is dezinformált.

Nagy Zsuzsa

(A cikk a Sziget Droginformációs Alapítvány honlapja, a TASZ az ártalomcsökkentő drogpolitikáról közirat, valamint a Népszabadságban megjelent vita alapján készült.)

Drogkérdés több szempontból

„Évek óta tartó tendencia az intravénás fogyasztás előtérbe kerülése a többi drogbeviteli móddal szemben; a fiatalok egyre nagyobb részesedése a drogfogyasztó populációban; a fogyasztók rejtőzködő életmódja, bizalmatlansága, az úgynevezett látens, rejtett drogfogyasztó populáció számának növekedése. Bár reprezentatív mintán követéses vizsgálatok nincsenek, indirekt adatokból arra következtethetünk, hogy Magyarországon a drogfogyasztás növekvő tendenciát mutat. Ez különösen élesen mutatkozik a fiatalkorúak körében és abban, hogy emelkedik a droghalálesetek száma” – tájékoztatta lapunkat dr. Gerevich József, a Drogambulanciák Szakmai Szövetsége Tanácsának elnöke.

Véleménye szerint az egészségügyi intézményrendszer a drogfüggők ellátásában túlterhelt. A rendszerváltást követően egyik kormányzat sem vette kellően komolyan a kérdést, ezzel együtt a drogfogyasztók egészségügyi kezelését sem. Egyedül a drogambulanciák tettek eleget ennek az új kihívásnak. Számuk ugyan még mindig nem elegendő, és szervezeti hovatartozásuk a legtöbb esetben nem megoldott, és ugyanúgy sújtja őket az addiktológiai betegek alulfinanszírozottságának nehéz terhe, mégis létrehozták szövetségüket, közös pályázatokból átvilágították az egészségügynek ezt a szektorát és az eredmények alapján kidolgozták saját minőségfejlesztési programjukat. A program több értékes komponensből áll: ilyenek a szakmai protokollok és kézikönyvek kidolgozása; az egységes adatgyűjtési és adatvédelmi rendszer kifejlesztése; az addiktológiai képzés reformja; a hatékonyságvizsgálati mérőeszközök bevezetése. Ez a folyamat Mikola István minisztersége idején leállt, és a drogambulanciák azóta sem kaptak támogatást e program folytatására. Ráadásul a módszertani koordináló-irányító szerepet játszó budapesti központ, a Drogmegelőzési Módszertani Központ és Ambulancia működése ellehetetlenített. Ez azért is tragikus, mivel a Btk. drogra vonatkozó paragrafusainak a módosításával ezrek és ezrek zúdulnak majd az egészségügyre (akik eddig az igazságszolgáltatáson akadtak fenn). Erre fel kell készülni, fogadóképesnek kell lenni. Ez pedig nem megy a gyógyítóhelyek támogatása, fejlesztése nélkül.

A szenvedélybetegek OEP-finanszírozása drámaian alacsony; nemcsak az egyes beavatkozások pontszámai kicsik, de a korszerű gyógyszereknek is a teljes árát megfizettetik a betegekkel, ami Gerevich doktor szerint diszkrimináció. Mint mondja, ráadásul jövőre az ambuláns ellátásra is negatív hatást fog gyakorolni, hogy a bázisfinanszírozást 50 százalékra csökkentik, ez pedig lehetetlenné teszi a preventív munkát, illetve az anonim rendelést. Eddig név nélkül is tudták fogadni a pácienseket, de attól tartanak, hogy januártól ez már nem így lesz, mert nem tudják majd „kigazdálkodni”.

A diszkódrogok és az értelmiségiek

Az „Európai vizsgálat a középiskolások alkohol- és egyéb drogfogyasztásáról, valamint dohányzásáról” (ESPAD ’99) Magyarországra vonatkozó adatai szerint 1992–1999 között elsősorban a tiltott szerek fogyasztása nőtt meg a 16 éves középiskolások között, azonban a legális szerek sem csökkentek: 1992-ben a tiltott szerek legalább egyszeri használata a megkérdezett fiatalok 11,6 százalékát, 1995-ben 12,1 százalékát, 1999-ben pedig 28,8 százalékát érintette. A növekedés két és félszeres a vizsgált időszakban. Minden vizsgált évben a leggyakrabban használt tiltott szer a marihuána volt. 1995 és 1999 között több mint háromszorosára emelkedett a marihuánát legalább egyszer használók aránya. 1999-re a különböző szerek, elsősorban a marihuána fogyasztóinak negatív megítélése csökkent.

Magyarországon az ELTE Személyiség- és Egészségpszichológiai tanszékének munkatársai 1999 végén táncos szórakozóhelyeken végeztek vizsgálatot. Arra voltak kíváncsiak, hogy a diszkókba, klubokba, partikra látogató fiataloknak milyen alkohol- és drogfogyasztási, valamint dohányzási szokásaik vannak. Magyarországon egyre több, úgynevezett normál populációs vizsgálat van, vagyis olyan felmérések, ahol középiskolásokat, felnőtteket kérdeznek meg drogfogyasztásukról. Az ELTE vizsgálata ezzel szemben arra alapult, hogy a veszélyeztetettebb réteget igyekeztek felmérni, hiszen a köztudatban is ők jelentik a drogfogyasztói kört – tájékoztatott Demetrovics Zsolt tanársegéd. Budapesten 1997-ben már végeztek egy hasonló kísérletet, és két évvel később a fővárosban és még négy megyeszékhelyen (Pécsett, Debrecenben, Szombathelyen és Miskolcon) ezt megismételték.

A megkérdezettek 52,6 százaléka mondta azt, hogy valaha életében használt már drogot. A diszkódrogok használói között gyakorlatilag nulla a halálesetek száma, a diszkózás utáni közúti balesetek alkalmával pedig a rendőrség vizsgálata nem terjed ki arra, hogy a fiatalok kábítószer hatása alatt álltak-e.

A statisztikák sokszor nem választják külön a legális és illegális drogokat, és a halálesetek 70-80 százaléka a legális drogokkal (alkohol, gyógyszerek, szorongásoldók, altatók, nyugtatók) van összefüggésben. Ezeket a szereket sokszor nem is magáért a droghasználatért, hanem öngyilkossági céllal veszik be, leggyakrabban a középkorú nők választják ezt az utat. Az illegális drogok használói között körülbelül ötvenen halnak meg Magyarországon, s ebben az opiátok, főleg a heroin az, ami szerepet játszik.

Azok, akik a mintában kipróbálták a szereket, a legtöbb mutatót illetően nem adnak rosszabb képet, mint azok, akik nem, sőt, sok esetben kedvezőbb képet nyújtottak, mint a nem kipróbálók. Ez érdekes eredmény, amelynek lényege az, hogy a könnyű drogokat kipróbálóknak magasabb az iskolai végzettségük vagy a várható iskolai végzettségük, magasabb a szülők iskolai végzettsége, vagyis úgy tűnik – habár egy minta alapján nehéz általánosítani –, hogy inkább az értelmiségi réteg, egy átlagon felüli státussal rendelkező réteg használja előszeretettel a könnyű drogokat. A hétvégi használat sem múlik el nyomtalanul: néhány napig csökkent koncentrációképesség jellemzi a fogyasztót, és a párkapcsolati problémák is gyakoribbak ezeknél a fiataloknál. A droghasználat gyakran vezethető vissza az intimitásra való készség hiányára.

Büntetni vagy gyógykezelni?

A hatályos magyar büntetőjog a kábítószer-fogyasztást bűncselekményként értékeli, akkor is, ha ez a magatartás nem okoz az egyén számára egészségi vagy egzisztenciális problémát, és akkor is, ha a fogyasztó már segítségre szoruló beteg ember. Az elmúlt évek szigorítása a szakma hozzájárulása nélkül történt, sőt, a szakmai szervezetek tiltakoztak ellene. A büntető törvénykönyv szerint a kábítószer-fogyasztás két évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő. A szakemberek többségének azonban az a véleménye, hogy a kábítószer-függőségre nem a büntetés, hanem a gyógyítás, a segítségnyújtás adhat megoldást. Azokat sem tekinthetjük bűnözőnek, akik a szereket kontrolláltan használják vagy csak kipróbálják. A magyar törvényhozás ezt felismerve, a Btk. módosításának tervezetében – amely a parlament elé várhatóan idén ősszel kerül – a büntetés alternatívájaként felajánlja a gyógykezelés lehetőségét. Dr. Lévay Miklós szerint, aki szakértőként vett részt a tervezet előkészítésében, a változtatások célja először is egy olyan büntetőjogi környezet megteremtése, amely a nemzeti drogstratégiához igazodik, annak végrehajtását a mostani, meglehetősen szigorú és differenciálatlan büntetőjogi szabályozásnál jobban elősegíti. A másik cél a kábítószer-bűnözés kedvezőtlen tendenciáinak megállítása, a harmadik cél pedig a visszaélők differenciáltabb büntetőjogi megítélése, vagyis a módosítást követően különböző szankció fog vonatkozni a fogyasztóra és attól markánsan eltérő a terjesztőre, kereskedőre.

Lényeges változás az úgynevezett „elterelés”, tehát amennyiben a kábítószeres vállalkozik arra, hogy gyógykezelteti magát, vagy felvilágosító, megelőző kezelésen vesz részt, akkor a büntetés alternatívájaként lehetőség van a gyógykezelésre. Amennyiben a fogyasztó ezt vállalja, akkor nem ítélik el, vagy a büntetőeljárást nem viszik végig. A módosítás tulajdonképpen visszatér az 1993. évi XVII. törvényhez, vagyis nem szűkítik a kábítószerfüggőre az elterelést. Mindazok a fogyasztók, akik „nagyon súlyos kereskedői, terjesztői magatartást nem valósítanak meg”, élhetnek az elterelés lehetőségével.

Eddig azoknak, akik nem minősültek kábítószerfüggőnek, hanem csak alkalmi fogyasztók voltak, nem lehetett felajánlani a büntetőeljárás alternatívájaként a gyógykezelés lehetőségét, vagy hat hónapon keresztül a megelőző, felvilágosító szolgáltatáson való részvételt. Amennyiben az alkalmi fogyasztók nem élnek ezzel a lehetőséggel, megindul ellenük a büntetőeljárás. Eddig ezt a törvény csak akkor engedte meg, ha az illető függőnek minősült. Ezért az volt az érdeke a fogyasztónak, még ha alkalmi volt is, hogy függőnek minősíttesse magát.

Ugyanakkor nem kerül be a törvénytervezetbe az a tétel, amit több szakértő szorgalmazott, hogy a nyugat-európai példát követendő a veszélyesebb kábítószerekkel való visszaélés ne ugyanúgy minősüljön, mint az enyhébb drogoké. Nyugat-Európában ugyanis a kannabiszszármazékokkal való visszaélést enyhébben bírálják el.

Lévay Miklós szerint a tervezett szabályozás jobban igazodik a prevención alapuló nemzeti drogstratégiához, mint a most hatályban lévő, rendkívül szigorú, differenciálatlan és jó hatást el sem érő büntetőjogi rendelkezések. A jelenlegi törvény 282. § 9. pontjában az „aki fogyaszt” megnevezés szerepel, és ez a magatartás két évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő. A tervezetben ez a magatartás már nem szerepel. Az indokolás szerint ez nem azt jelenti, hogy a fogyasztás nem büntetendő, de a tervezet már a megszerzés és tartás kifejezéseket használja. A „fogyasztás” szó ugyanis elég sok bonyodalmat okoz a jogalkalmazás számára. A legtöbb nyugati országban egyébként a személyes használatot szolgáló birtoklást büntetik, kikerülik a fogyasztás kifejezést. Lévay Miklós azt is elmondta, hogy a jelenlegi tervezetet sok jogalkalmazó támadta, és nem biztos, hogy a végleges változatból is kimarad a fogyasztás szóhasználat.

A kábítószerrel való visszaélés miatt jogerősen elítéltek aránya 1992-ben 34 fő volt, 1998-ban pedig 225 fő. Szabadságvesztésre ítélték az elkövetők valamivel több mint 61 százalékát 1992-ben és mintegy 47 százalékát 1997-ben. Ezek az adatok azt mutatják, hogy egyre kevesebb esetben szabnak ki a bírák végrehajtandó szabadságvesztést, ugyanakkor a főbüntetésként kiszabott pénzbüntetések száma 1992 és 1997 között közel háromszorosára emelkedett, és 1996 óta közérdekű munka kiszabása is előfordul.

Az egyházak szerepvállalása

A kábítószer-fogyasztás elleni küzdelemben egyre több hazai egyház is részt vállal. A Magyarországi Református Egyház Ráckeresztúron, a Kallódó Ifjúságot Mentő Misszió keretei között működteti drogterápiás otthonát. Az otthonba 18–35 év közötti férfiakat vesznek fel, kizárólag drogosokat, akiknek a teljes körű ellátásért havi 15000 forintot kell fizetniük. A felvételhez a szenvedélybeteg önkéntes jelentkezése, akarata szükséges.

Az otthon programjának alapját a következőképpen fogalmazzák meg: „A drogfüggőséget olyan betegségnek és rabsági helyzetnek tartjuk, amely az ember egész egzisztenciáját érinti, s amely messze túlmutat a drog biokémiai hatásmechanizmusain. Hitünkből és a narkomániára vonatkozó tapasztalatainkból következik, hogy a drogterápiát Isten szabadító evangéliuma, a szakmai ismeretek és tapasztalatok egésze, illetve az emberiesség és szeretet kötelező parancsa egységében látjuk és kívánjuk végezni a terápiás közösség keretein belül.”

A 10–14 hónapig tartó terápiás munka először is a saját magukról való gondoskodást (főzés, mosás, vasalás, takarítás stb.) jelenti, minden házimunkát közösen végeznek. Másodszor a kerti munkát, harmadsorban a karbantartási és építkezési munkákat jelenti a terápiás elfoglaltság, és végül, de nem utolsósorban a műhely- és kreatív tevékenységeket az asztalosműhelyben, a korongnál.

Fontos cél a családi és személyes kapcsolatok próbája és elmélyítése.

Az utolsó fázis (10–14 hónap) az önbegyakorlásnak és a leválásnak a szakasza. Ekkor alakul ki a program utáni élet tárgyi és lelki feltételrendszere (lakás, munkahely, támogatók köre, gyülekezeti vagy egyéb természetes segítői háttér). Ebben a szakaszban a lakó maga osztja be a pénzét, programját és lehetőség szerinti külső elfoglaltságát a mentorral, illetve a terápiás közösséggel való egyeztetés alapján maga alakítja ki.

A nemzeti drogstratégia

A megelőzően működő Kábítószerügyi Tárcaközi Bizottság után az 1998-ban megalakult Ifjúsági és Sportminisztériumban létrehozták a Kábítószerügyi Koordinációs Bizottságot, amely tárcaközi szervezetként az érintett minisztériumok (oktatási, egészségügyi, belügyi, igazságügyi) feladatainak összehangolásával foglalkozik.

A minisztériumban elkészítették a Nemzeti stratégia a kábítószer-probléma visszaszorítására című dokumentumot, amit 2000 decemberében, ellenszavazat nélkül, fogadott el a parlament. A hosszú távú, egymásra építkező szakmai programokat tartalmazó drogstratégia felvázol egy víziót: egy olyan szabad, magabiztos társadalmat, amelyben a felnövekvő generációk nemet tudnak mondani a kábítószerre. Mint ahogyan Ferenczi Zoltán, a tárca főosztályvezető-helyettese kifejtette, a kábítószerek nemcsak azért jelentenek nagy veszélyt, mert rettenetesen rombolóak, hanem azért is, mert olyan pozitív élményeket kínálnak, ami találkozik a fiatalok igényeivel. A stratégia alkotói éppen ezért egy olyan jövőképet fogalmaztak meg, amelyben az emberek nem érzik szükségét annak, hogy pótszerekhez nyúljanak.

A nemzeti drogstratégia négy fő elemet fogalmaz meg. Az első a társadalom „érzékenyítése”, amelynek lényege az, hogy a programban kitűzött célok a társadalom támogatása nélkül nem valósíthatók meg. Ehhez szükség van a médiumok korrekt tájékoztatására, és azokra a helyi kezdeményezésekre, amelyek a társadalmat érzékenyítik, illetve aktivizálják. Ezt a programot már több éve támogatja a minisztérium, és ez a kezdeményezés eddig ötvenhét, 20000 főnél nagyobb lélekszámú településen valósult meg, amelyben az önkormányzatok, a helyi ellátó intézmények, szakemberek, civil szerveződések, egyházak vesznek részt.

A stratégia második eleme a prevenció. Ennek keretében a tárca egy olyan szemléletet, életvitelt kíván támogatni, amely a kábítószert alkalmanként fogyasztó fiatalokat érinti. A harmadik elem a terápiás lehetőségeket fogalmazza meg. Ugyanis nagyon nagy szükség van arra, hogy a terápiás lehetőségek mindenki számára, aki gyógyulni szeretne, széleskörűen elérhetőek legyenek. A főosztályvezető-helyettes elmondta, hogy a rehabilitációs otthonok, a félutas házak, a reszocializációs otthonok, a drogambulanciák létesítése már megkezdődött, a rehabilitációs otthonok ágyszáma az év végére a tavalyi évhez képest megduplázódik, és a tervekben az is szerepel, hogy minden megyeszékhelyen létesüljön drogambulancia. Ez utóbbi megvalósulásának egyik legfőbb akadálya az, hogy a megyék nem minden esetben segítik elő az intézmények létrejöttéhez szükséges megfelelő összefogást. Nagyon súlyos hiányosság, hogy nincsenek speciálisan drogbetegeket ellátó osztályok az addiktológiai szakellátásban. Az alkohológiai osztályokon elég nagy feszültséget jelent egy kábítószer-fogyasztó felvétele, az orvosok nehézségek árán tudják fogadni őket és integrálni a terápiás csoportba.

A stratégia negyedik fő eleme a kínálat csökkentése. A dokumentum szellemiségéből adódóan határozott különbséget kíván tenni a kereslet és a kínálat közé. „Szeretnénk elérni azt, hogy minél többen tudjanak különbséget tenni a drogokat kipróbáló – nem egyszer tizenéves – fogyasztók és azok között, akik óriási vagyonokat szereznek a kábítószer-kereskedelemből. Ez a két magatartásforma nem hasonlítható össze. Az első egy kulturális, ifjúsági, korspecifikus probléma, amit nem lehet, vagy kifejezetten rosszul lehet a büntetőjog eszközeivel kezelni, a másik pedig olyan kriminológiai kérdés, amelyben az addiktológiának nincs kompetenciája, csak a hatóságnak” – fejtette ki Ferenczi Zoltán.

A nemzeti stratégia megvalósítására – amely összesen 11 tárcát érint – 2003-ban egyes számítások szerint 8,5 milliárd forintra lenne szükség. Ez első hallásra óriási összegnek tűnik, viszont jóval kevesebb, mint a kábítószer-fogyasztás miatt keletkező másodlagos költségek.

Vajda Angéla