LAM 2002;12(8):452-453.

TÖPRENGŐ

Drogprevenció

Aligha vitatható, hogy a népességfogyás mellett a szenvedélybetegségek jelentik a jövőt is leginkább meghatározó sorskérdésünket. És itt nyilván nem az egészségügyről, hanem a nemzetről van szó.

Immár két évtizede lehet többé-kevésbé nyíltan, őszintén szólni a szenvedélybetegségek jelenlétéről, terjedéséről, nemcsak a dohányzásról, alkoholról, hanem a drogproblémáról is. A nyolcvanas évek elején sikerült meggyőzni az akkori döntéshozókat, hogy az elhallgatás veszélyesebb, mint a szembesülés. Megkezdődhetett az úgynevezett társadalmi beilleszkedési zavarok kutatása. Létrejött az Alkoholellenes Állami Bizottság.

Két évtized sok erőfeszítése bizonyára nem volt hiábavaló. Nélkülük még lényegesen rosszabb lenne a helyzet. De éppen az a riasztó, hogy a szenvedélybetegségek megelőzésére, leküzdésére irányuló jó programoknál erőteljesebben érvényesülnek a dohányzást, alkoholizálást, drogfogyasztást fenntartó trendek.

A bevált régi stratégiák mellett újakra is szükség van. Többek között a jobb feladatmeghatározásra, koordinációra, így az egészségügy szerepének a tisztázására. Abban rejlik az ördögi kör, hogy markánsan társadalmi kérdésről van szó, a végkifejlet azonban, lévén, hogy betegségekbe torkollnak a szenvedélyek, az egészségügyben zajlik. Innen a hiedelem, hogy az egészségügy oldhatja meg a dolgokat. A dohányzás és az alkoholbetegség olyan mértékű ma is, hogy számos betegségben játszott kockázati tényező szerepük mellett több ezer halálért közvetlenül felelősek. A drogfüggés mennyiségi növekedése melletti sajátos veszélye, hogy az ifjúságot érinti elsősorban, növeli az AIDS kockázatát, és az alkoholbetegségnél is súlyosabban függ össze a bűnözéssel.

Ez utóbbi kapcsolat magyarázza, menti a jogi kényszerpályákat, amelyekbe a hazai igazságszolgáltatás is beleszaladt, lévén hogy nemcsak a drogkereskedőt, a drogdílert tekinti bűnözőnek, hanem a drogfüggőt is. Mint a középkorban az elmebetegeket. Lehet menteni a zord paragrafusokat: üzenetet hordoznak, együttműködésre serkentik a drogfüggőket, de a zsákutca akkor is zsákutca. És egy, a rendpártiságra hajlamos társadalomban különösen veszélyesek. Mert nyilvánvaló, hogy a gondokat csak társadalmi konszenzus alapján lehetséges mérsékelni. A polgárok jellemző magatartása még mindig az ítélkezés és az elhárítás. Amíg ki nem derül, hogy az ő családjukban is van érintett, náluk is „ott van a szekrényben a csontváz”. Egyre több család találkozik a gonddal.

Visszatérve az egészségügyhöz, feladata a kármentés, a tűzoltás, nem térhet ki előle, de folyamatosan jeleznie kell a morbiditási és mortalitási adatokkal, hogy ez nem megoldás. Jellemzőek a skandináv tapasztalatok. Norvégiában például hosszú ideig elzárkóztak a drogbetegek gyógyításának támogatása elől. Azután kiderült, hogy a kis kriminális esetek, betörések, kirakatbezúzások mögött drogfüggő fiatalok – no meg az orgazdáik – állnak, akik mindenre készek az anyagért. Ezután jelentős összeget szavaztak meg a honatyák drogrehabilitációs intézetek létesítésére, ami még mindig olcsóbb és főleg biztonságosabb volt mindenki számára.

Az egészségügy nem vonhatja ki magát az ügyből, sőt, a gyógyító, rehabilitációs tevékenység mellett részt kell vállaljon a stratégia egészében. Hiszen itt jellemzően összefügg a primer, a szekunder és a tercier prevenció. A gyógyításban és a rehabilitációban sem hagyható magára az egészségügy, másrészt a primer prevencióban is számít a társadalom az egészségügyiekre, többek között a mintaadásban, ami a nikotinfüggés, tágabb értelemben a gyógyszerfüggés elleni tevékenységet illeti. Mert ezekkel empatikus a társadalom, pedig az ezek által meghatározott közgondolkodásban kap teret az alkohol és a drog. A kettő közötti szoros korreláció közismert.

Érthető az írástudók, a felelősök egyfajta depressziója, amikor a szenvedélybetegségek terjedéséről, elhallgatásáról van szó. Egyrészt ez a társadalmi csoport is – személyében, családjában – fertőzött a kórral. Másrészt nincs még egy terület, amelyen keresztül ilyen élesen szembesülnie kell a magyar valósággal, a demokrácia állapotával, az uralkodó értékrenddel.

Ez magyarázza a könnyű drogok legalizálása kérdésében időről időre kirobbanó konfliktust. (Másik pólusa ez az ügynek a drogosok bűnözőnek tartásához képest.) Miért van az, hogy a témához értő, egyébként liberális gondolkodású orvosok, jogászok elvetik ezt az ötletet, amely absztrakt módon kerül elő egyébként jeles gondolkodóktól? Azokban az országokban, ahol a könnyű drogok liberalizálását választották, ily módon valóban jó eredményeket értek el a kemény drogok viszszaszorításában, a drogkereskedelem, a drogbűnözés mérséklésében, a probléma kezelésében. Jó szinten sikerült egyfajta egyensúlyi állapotot megteremteniük.

A hozzáértők azonban joggal figyelmeztetnek, hogy nálunk ez az út más következményekkel, a gond eszkalációjával, a visszaélések növekedésével járna. Miért? A megosztott, hipokrita, ítélkező, a demokrácia játékszabályait zsigereiben még nem érző, a szükséges konszenzussal, amely egyfajta értékminimumra vonatkozik, még nem rendelkező társadalom miatt. Így jutottunk el a probléma lényegéig, illetve a lehetséges megoldás mértéktartó felvázolásáig. És így függenek össze a sorskérdések, a népességfogyás és a szenvedélybe-tegségek. Ha folytatódik a trend, a házasságok számának a csökkenése, a válások magas aránya, a csonka családok, magányosan élők életformájának terjedése, akkor nagyon nehéz lesz a szenvedélybetegségek visszaszorítása. Ezekhez járulnak még a munkaerő-piaci gondok, a kíméletlen versenyben jelentős csoportok marginalizálódása, a kistelepüléseken élők leszakadása stb. A gazdasági helyzet javulása természetesen fontos, már csak az egészségügy forrásbővítése miatt is, de illúzió a társadalom egészére vonatkozólag pusztán ettől várni a megoldást. Sőt, látszólag paradox módon egy-egy családban az együttélés terén olykor épp az anyagi helyzet viszonylagos javulása hozza felszínre a mélyebb gondokat, a boldogtalanságot, meg nem értést, a perspektíva hiányát.

Ezért olyan sajátos kihívás a primer drogprevenció, mert menthetetlenül szembesít a társadalmi realitásokkal, amelyek behatárolják a legjobb program hatékonyságát is. Magam ma a primer prevencióban a humán foglalkozásúak – pedagógusok, pszichológusok, orvosok, jogászok, lelkészek – képzését, továbbképzését tartom talán a legfontosabbnak. Nemcsak és nem is elsősorban addiktológiai, hanem mentálhigiénés szempontból. Persze a kettő szorosan összefügg. A lényeg, hogy az emberekkel hivatásuk gyakorlása során rutinszerűen találkozók alkalmasak legyenek a veszély észlelésére és a segítségnyújtásra. Azaz saját szakmai tevékenységük mellett, illetve annak gyakorlása közben legyenek a primer prevenciónak is munkatársai. Tágabb értelemben – és ebben a civil szerveződések, kitüntetetten az egyházi közösségek tehetnek a legtöbbet – minden családnak egyfajta mentálhigiénés, egymásra figyelő, egymást, de a baráti kört is segítő közösségnek kellene lennie. Nálunk a legutóbbi parlamenti választás azt mutatta, hogy az aktuálpolitika a családokat is képes szétzilálni, ahelyett, hogy a nézetkülönbségeket a demokratikus értékminimum jegyében jóízű derűvel lennének képesek feloldani, feldolgozni.

De jellemzőnek tekinthető az egyházi helyzet is. A vitathatatlanul pozitív törekvések, például az önsegítő ifjúsági csoportok, terápiás és rehabilitációs közösségek ellenére erős az előítéletesség az egyházakban. Fontosabb a drogos megbélyegzése, a drogfüggés bűn mivoltának hangsúlyozása, mint a segítség. Pedig az addiktológusok sokszorosan megerősített tapasztalata, hogy a megrázó hitbeli élmény, a megtérésen alapuló életújulás segíthet a tartós szabadulásban. Ilyen hatású lehet egy nagy szerelem, barátság, az áldozatos szülői szeretet: a segítő attitűd mindenképpen, háttérben a segítő társadalommal.

Alaptörténetem svájci lelkész barátomtól ered. Gyülekezete tagjai nyaranta befogadnak egy-egy drogfüggő közép-amerikai fiatalt, vállalva a rehabilitációs programot. A kérdésre, hogy a közismerten zárkózott, önzőnek tartott svájci polgárok miként hajlandók erre, csendesen hangzott a válasz: mert keresztények. Lehetnek humanisták is, vagy egyszerűen – bármely világnézet jegyében – segítőkész emberek. Akik muníciót is kapnak a segítséghez. Többek között az egészségügytől. De nekünk is szükségünk van a munícióra. Csak együtt megy a dolog.

dr. Frenkl Róbert