|
|
|
ORVOSLÁS ÉS TÁRSADALOM
Egyenlő esélyek?
A nőkérdés Magyarországon
„A székemben hátradőltem, és figyeltem a férjemet és a fiaimat.
Akármit tettek, én mindig így kiáltottam fel: Bravó, bravó!”
(egy francia bárónő a XIX. század végén)
|
Még ma is nők milliói szenvednek attól a több évezredes hagyománytól, amelynek az alapja az, hogy az asszony a férje tulajdona, s mint ilyen, ha úgy tetszik, alacsonyabb rendű élőlény, aki nem dönthet szabadon saját életéről, sorsáról. Még korunkban is, a fejlett gazdaságokban, a nyugati társadalmakban számos hátrányos megkülönböztetést kell elszenvedniük a nőknek, annak ellenére, hogy a hatvanas évek végére kiteljesedett feminizmus sokat lefaragott a férfiak és nők közötti különbségekből. A mi régiónkban még rosszabb a helyzet. Hazánkban vajmi keveset lehet tudni arról, milyen jelentőséggel bírtak a nyugat-európai és amerikai feminista mozgalmak az emberi kapcsolatok, az életmód, a viszonyok liberalizálása, a modern humánus szellemiség kialakulása terén. Kelet-Európában a patriarchális viszonyrendszer megingathatatlan, felbontása terén a lemaradásunk több évtizedes. A hiányos ismeretek miatt a feminizmust csupán lekicsinylő kritika éri, és a kép róla általánosan ellenséges: afféle komikus, férfigyűlölő, frusztrált nők gyülekezetének handabandázásaként él a köztudatban. A feminizmus alatt annak egyik szélsőségét, vadhajtását értik, s a nők óvatos elutasítással, a férfiak megvető gúnnyal szólnak róla. A sok egyéb jelenség mellett, amely a nőkérdés tárgyköréhez tartozik, nem igazán kap társadalmi nyilvánosságot az a probléma sem, hogy a feleségbántalmazás, a családon belüli terror hazánkban még napjainkban is mindennapos jelenség, és ezzel sem a jog, sem a rendőrség, sem a szociális szféra nem tud érdemben mit kezdeni.
Az ENSZ 1975 óta rendszeresen foglalkozik a nőkérdéssel, tízévenként nagy konferenciákat, ötévenként pedig ellenőrző konferenciát rendez e témában. 1995-ben, a Nők IV. Világkonferenciáján, Pekingben határozták meg azt a 12 kritikus területet (például a szegénység, az egészségügyi problémák, az erőszak, a fegyveres konfliktusok), amelyekről úgy tartják, hogy leginkább akadályozzák a nők egyenjogúságának előrehaladását, és ahol a legtöbbet kell tenni az egyenlőség, a fejlődés eléréséért.
Mindezt az indokolja, hogy a nőkkel szembeni hátrányos megkülönböztetés széles körű. A nőkkel szembeni erőszak világszerte fennálló jelenség. A nők korlátozott mértékben férnek hozzá a javak forrásaihoz, és csak szűk területen vesznek részt a magasabb szintű oktatásban és képzésben. „Az odafigyelésre és alkalmazkodásra nevelt nőket az úgynevezett »puha szférában« jobban elfogadják, és természetesen kevésbé fizetik meg.” (Lévai Katalin: A nő szerint a világ)
 |
Az üzleti világban, a kormányzásban és a politikában még mindig egy rejtett korlát akadályozza a nők előrejutását. „A rejtett diszkriminációval szemben még nehezebb fellépni. Az »üvegplafon-elmélet« a világ valamennyi országában jól ismert jelenség, vagyis mindenütt igaz, hogy a nők láthatatlan akadályokba ütköznek, ha a gazdasági élet csúcspozícióira törekednek.” (Tóth, 1995)
Világszerte nagy változások köszöntöttek be a munkaerőpiacon. Nem olyan kiszámítható már a verseny, mint korábban. Megváltozott a férfiak hagyományos társadalmi szerepe, egyre fenyegetőbb jelenségek mutatják, hogy az információs társadalomban a férfiidentitást és önbecsülést már nem elsősorban a fizetett munka révén tudják megtartani. (Hunter, 1990)
Változni látszanak a férfiakkal szemben támasztott társadalmi követelmények: az egyenletesen magas munkateljesítmény, az ön- és mások felett gyakorolt kontroll, a visszafogottan kifejezhető érzelemvilág, morális és egzisztenciális garanciák biztosítása a család és a köz számára. Gyakran kialakul a félelem, az egzisztenciális bizonytalanság, hiszen foglalkozások tűnnek el, születnek, és egyre gyakoribb a két-három foglalkozásváltás egy életút során. A nőknek is a korábbiakhoz képest minden tekintetben szélesedett a mozgásterük, újabb öntudatuk új érzelmi igényeket szült, széles körű foglalkoztatásuk pedig változásokat hozott a párkapcsolatokban. A férfi tekintélyelvű családfői szerepe és erre épített identitása csappanóban van. Mindez alapjaiban rendíti meg a hagyományos férfiképet-önképet. A gyermeknevelésben teljes személyiséggel részt vevő férfi, a gyengéd és érzelmeit kifejezni képes társ, aki nem akar alá- és fölérendeltségi versenyben élni, aki inkább cinkos és barát, semmint a ház ura – ez testesíti meg az új elvárást a férfiakkal szemben.
Magyarországon a kilencvenes évek gazdasági történései alaposan átrajzolták a nők foglalkoztatásának képét. A magánszektorban 30% fölé nőtt a női vállalkozók aránya, a nyugat-európai országokkal szemben tartósan alacsonyabb a női munkanélküliség, mint a férfi. A különböző felmérések azonban azt mutatják, hogy egy nő csak akkor érhet el társadalmi sikereket, ha erős védvára van, tehát olyan család, amely erkölcsi, szellemi és anyagi téren igen erősen támogatja, bátorítja őt. A hagyományos női szerep szerint ugyanis a nő alapvetően a biztonságra törekszik s nem szívesen vállal kockázatokat, a határozott, célratörő magatartás sem tartozik a női sztereotip viselkedéstár elemei közé.
Az ősi, tradicionális piramis formájú, patriarchális, tekintélyelvű férfi vezetési forma ma még Magyarországon a legelterjedtebb vezetési mód. A nők viszont, ha vezetővé lesznek, inkább konszenzusra épülő csapatmunkára törekednek. (Nagy, 1997; Lévai, 1999)
A felső vezetésben hazánkban 10-15 százalékos a női jelenlét. Bár a magyar alkotmány szigorúan tiltja a diszkriminációt, a felvételi interjún – a nyugati országoktól eltérően – a kérdések zöme a családi háttérrel foglalkozik (kisgyermekes anyák kizárva...), s nem a szakmai szempontokkal, a várható teljesítménnyel.
Azok a foglalkoztatási formák, amelyek jobban megfelelnének egy családot ellátó nő időbeosztásának, ma még hazánkban csak kialakulóban vannak. A rész- és távmunkák, a rugalmas munkaidő családbarát intézménye még nem honosodott meg a hazai gyakorlatban.
A gyes és a gyed támogatja ugyan a nőket abban, hogy otthon maradhassanak, ám ez erősen rontja munkaerőpiaci helyzetüket, s a jelenlegi foglalkoztatási viszonyok közepette ez jelentős kockázatot jelent, ugyanis nehéz és egyre nehezebb lesz erre a piacra visszakerülni. A családi terhek megoszlására is kedvezőtlenül hat az, hogy nincsenek képző, továbbképző társadalmi programok. Hazánkban alapvetően a férfi a családfenntartó, s a nő a gyes és gyed alatt jelentősen veszít egzisztenciális függetlenségéből, emberileg és anyagilag kiszolgáltatottá válik.
 |
A magyar hagyományos családmodell, mint a harmónia és a biztonság megteremtésének alapja, noha általános értékként szerepel a közvélekedésben, mégis változóban van. Annak ellenére, hogy az előítéletek nehezen bonthatók és a sztereotípiák erősen bevésődtek. A házasság még mindig nagyobb társadalmi elismertséget kölcsönöz egy nőnek, mint az önálló életmód. De a valóságban, mint tudjuk, nagyon sok a válás és szép számban léteznek igen bonyolult családi kapcsolatok is. A társadalom elvileg mégsem fogadja el a sokféle, személyre szabott életvitel közötti egyenlőséget.
Érdemes megnézni az 1992-es parlamenti viták felszólalásait az abortuszkérdésben. Közel kétszáz felszólalás történt, s ebből mindössze huszonöt alkalommal szólaltak fel nők.
A legnagyobb gondot hazánkban az okozza, hogy annak ellenére, hogy az alapjogok adottak, az önrendelkezés és autonómia jogai elvben biztosítottak, mégis hiányzik az a szemlélet és küzdeni vágyás, felháborodás a nőkből, amely nap mint nap megtenné azt a kis lépést, amely elengedhetetlenül szükséges a hagyományos patriarchális férfi-nő kapcsolat, szemlélet feloldásához. A nők tisztában vannak alárendelt helyzetükkel, és igen gyakran belenyugszanak. A nők kiszolgáltatottak és jelentős korlátok között élik életüket, és azok a túlélési stratégiák, az a sokféle fortély és stratégia, amelyeket kidolgoznak, mind-mind konzerválja a hagyományos női szerepet és státust, s legfeljebb megengedik, hogy a nő küzdjön annak javításáért. Ezt igazolja egy 1997-ben meghirdetett rádiós pályázat, amely a sikerről kért írásokat, és közel háromszáz női önvallomást, életút-beszámolót eredményezett. Általában véve a nők elfogadták, hogy ők a társadalom vesztesei, s a női túlélést, mint afféle női tulajdonságot említik, heroizálják a gyengébb szemszögéből.
(Az összeállítás Lévai Katalin: A nő szerint a világ című könyve alapján készült)
|
A nők helyzetéről
Amikor a nők jogairól esik szó, a nemi diszkrimináció kérdése óhatatlanul előkerül. Vajon mit jelent ez a fogalom valójában? – kérdezte a LAM Sándor Juditot, a Közép-Európa Egyetem tanárát.
– A magyar jog számos helyen utal a hátrányos megkülönböztetés tilalmára, a legkézenfekvőbb talán az Alkotmány megfogalmazását idézni. E szerint „A Magyar Köztársaság biztosítja a területén tartózkodó minden személy számára az emberi, illetve az állampolgári jogokat, bármely megkülönböztetés, nevezetesen faj, szín, nem, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül.”
A diszkrimináció tilalma immáron az Európai Alapjogi Chartában is szerepel. Bár a közelmúltban a nemzetközi jogban megjelentek a diszkriminációmentesség újabb megfogalmazásai, mint például genetikai tulajdonságokon alapuló hátrányos megkülönböztetés tilalma, vagy a szexuális irányultság szerinti megkülönböztetés, a nemi diszkrimináció tilalma a második világháború óta szinte változatlan formában szerepel minden emberi jogi dokumentumban. A fél évszázados jogi hagyomány ellenére azonban még ma is sok gondot okoz a nemi diszkriminációs helyzetek felismerése, és akkor még nem beszéltünk a bizonyítás és megelőzés igen összetett kérdéseiről.
|
A diszkrimináció tilalma immáron az Európai Alapjogi Chartában is szerepel. |
Az államszocialista rendszert maguk mögött hagyó, piacgazdaságot építő országokban különösen problematikus a változatlan alkotmányos keret új életviszonyok között való értelmezése. Az egyenlőség felfogása jogi szempontból nem sokat változott, mégis nyilvánvaló, hogy az értelmezés idomult az új gazdasági környezethez, s talán épp ezért nehéz helyesen megállapítani azt a jogi tartományt, ahol a diszkriminációmentesség a gyakorlatban is érvényesíthető.
A korrupciós helyzetek sokasága miatt viszonylag kevesen érzékelik a finomabb jogi eszközöket igénylő diszkrimináció tilalmában rejlő jogi lehetőségeket. Az is gyakori, hogy a károsultak olyannyira kiszolgáltatokká váltak, hogy egy per megnyerése sem jelentené helyzetük javulását.
 |
– Más európai államokhoz képest, hogy állunk Magyarországon a nők jogainak elismerésével?
– Hugonnai Vilmát tartják az első magyar orvosnőnek, igaz, diplomáját ő még Svájcban szerezte meg 1897-ben. Hazánkban a nők 1918-tól szereztek jogot a teljes és korlátozás nélküli egyetemi felvételire, és csak 1945 októberében jutottak teljes választójoghoz. Az első miniszternő, Ratkó Anna tevékenysége nem tartozik történelmünk dicsőséges fejezetei közé. Viszonylag hamar, már 1982-ben ratifikáltuk „A nőkkel szembeni hátrányos megkülönböztetés minden formájának felszámolásáról” szóló New York-i Egyezményt. Vannak azonban elgondolkodtató lemaradások, a legmegdöbbentőbb adat, hogy az Alkotmánybíróság csak 1997-ben nyilvánította a házasságon belüli nemi erőszakot bűncselekménnyé, azaz, egészen a közelmúltig a házasságban élő nők alapjogaikban sem kaptak törvényes védelmet.
|
A nők lebecsülése éppenséggel közéleti bókok és becézés formájában is megvalósulhat. |
Az uniós országokéhoz viszonyítva a legnagyobb lemaradásunk a nemi reprezentáció területén volt, és ez jórészt még akkor is fennáll, ha a jelenlegi parlament és kormány nemi összetétele javult az előző ciklushoz képest. Az előző ciklusban a nők aránya a parlamenten belül mindössze 8,3% volt. Figyelemre méltó a nők magas vezető pozíciókhoz jutásának nehézsége is, mert a nők aránya magasabb a felsőfokú oktatási intézményekben, ez pedig arra utal, hogy nem az iskolai végzettség a gátja a szakmai előmenetelnek.
– Mondana a diszkriminációs helyzetekre példát az egészségügy területéről is?
– Elgondolkodtató, hogy az orvosi szakmákat közelebbről megvizsgálva, azokon a területeken jelennek meg a nők, ahol a hálapénz alacsonyabb. Ugyanakkor a jobb megélhetéssel kecsegtető sebész- és szülészszakmák túlnyomórészt a férfiak kezében vannak. (1243 szülész-nőgyógyász férfi működik az országban és 88 nő, 963 férfi sebész és 82 sebésznő.) A Hálapénz Bizottság két éve publikált jelentése szerint épp ezekben a nemi szegregációt mutató szakmákban a legmagasabb a hálapénz. Ez derül ki például Tóth Ildikó tanulmányából is. Ma már evidenciának számít, hogy a jó orvos-beteg kapcsolat lelke a jó kommunikáció. Ha viszont a nők sajátos egészségügyi szempontjai alulreprezentáltak, és éppen a szülészet-nőgyógyászat terén, ez zavarok forrása lehet. Számos példa igazolja, hogy a reprodukció társadalmi és orvosi fogalma eltérhet egymástól. Egy sikeres in vitro megtermékenyülés vagy az embrió visszaültetése lehet ugyan orvosi siker, de a pár számára az egészséges újszülött jelenti csak a megnyugvást.
Egyébként épp a szülész-nőgyógyász szakma produkálja a legtöbb orvosi műhibás esetet, ahol viszont a sértettek-károsultak nyilvánvalóan nők és gyermekek. Az igazság kedvéért megjegyzem, hogy világszerte vezet e szakma az orvosi műhibás esetek között, hiszen legalább két ember sorsa forog kockán, és viszonylag gyakran előforduló kórházi esetekről van szó.
Kevesen tudják, hogy az úgynevezett asszisztált humán reprodukciós eljárások, amelyek egy meddő pár számára életbevágóan fontosak, nálunk férfi nőgyógyászok által végzett viszonylag egyszerű beavatkozásokból állnak, ugyanakkor a „kulisszák mögött” legtöbbször egy alacsonyabb fizetésű biológusnő készíti elő az ivarsejteket, vizsgálja meg a beültetésre szánt embriót.
Nem tudjuk pontosan, hogy milyen tényezők játszanak szerepet az orvosi szakmán belüli nemi szegregációban. A nők előmenetelét pedig csak akkor vizsgálhatnánk és csak akkor vethetnénk össze a férfiakéval, ha a statisztikai adatok lekérdezésén finomítanánk. Egyébként az Európai Unió a diszkrimináció leküzdéséről szóló akciótervében is szorgalmazza több olyan statisztikai feldolgozás létrehozását, amelyből választ kaphatunk a nemek közötti különbségek egyes részkérdéseire is.
– Mit lehetne tenni e problémák feltárása és megoldása terén?
– A közszolgálati médiában szórakoztatás gyanánt még ma is gyakran durva, amúgy egyáltalán nem szellemes, de kirívóan szexista viccek hangzanak el. A csúnya feleség vagy az anyós „kegyes halálával” viccelődni, véleményem szerint, erősen elkoptatott. És ha behelyettesítjük az áldozatot mondjuk valamely etnikai kisebbséggel, akkor könnyebb belátni, hogy ezek a viccek alkalmasak az ellenséges társadalmi kontextus megteremtésére, ahol nem sok esélye van az antidiszkriminációs politikának.
A nőkkel szembeni ellenséges légkör persze nem jelent mindig olyan nyílt szembehelyezkedést, mint a kisebbségekkel, más bőrszínűekkel szemben megmutatkozó előítéletek. A kirekesztés éppenséggel bókokkal, becézéssel is megvalósulhat. Ha egy nőt komoly tudományos és orvosi teljesítményei ellenére sem vesznek igazán komolyan, vagy a kedveskedés a tudományos elismerés helyett történik, akkor ez inkább azt az érzést erősíti csak, hogy nőként talán sikereket érhet el, de szakemberként, tudósként soha.
Egy demokratikus társadalomban a diszkriminációellenes küzdelmek nem a másik nem ellenében, hátrányára történnek. Éppenséggel a férfiak számára is előnyösebb, ha nem kell egy kis fizetésű, megalázott, a szexuális zaklatások miatt otthon síró-rívó feleség panaszait hallgatni esténként. Ha viszont csak a nők részéről van belátás, és hiányzik az új környezethez alkalmazkodó partner, a munkahely, az iskola és a média érzékenysége a diszkrimináció iránt, akkor a változások furcsa társadalmi mellékhatásokkal járhatnak.
– Mit tehetnek a nők a munkahelyükön a diszkriminációs jogsértésekkel szemben?
– Szomorú, hogy éppen napjainkban, amikor a nők számára is van lehetőség a legtöbb foglalkozás gyakorlására, a munkavégzéssel szemben támasztott követelmények is ugrásszerűen megnövekedtek. Nemcsak a ténylegesen munkában töltött idő növekedett, de a legtöbb munkáltató teljes odaadást követel dolgozóitól. Mindezzel párhuzamosan a kikényszeríthető munkavállalói jogok csökkentek.
Talán e kedvezőtlen változást ellensúlyozza, hogy 2001-től a hátrányos megkülönböztetés tilalmát nyomatékosabban fogalmazza meg a Munka Törvénykönyve. A törvény szerint munkaviszonnyal kapcsolatosan tilos hátrányos megkülönböztetést alkalmazni a munkavállalók között nemük, koruk, családi vagy fogyatékos állapotuk, továbbá minden egyéb, a munkaviszonnyal össze nem függő körülmény miatt. A törvény szerint úgynevezett „közvetett hátrányos megkülönböztetés” valósulhat meg akkor is, ha valamely munkavállalói csoport, például a nők egy amúgy mindenkivel szemben azonos munkáltatói követelmény miatt mégis aránytalanul kedvezőtlen helyzetbe kerülnének. Az ilyen intézkedések csak nagyon kivételesen indokolhatóak.
A munkáltató hátrányos megkülönböztetés nélkül köteles biztosítani – különösen a szakmai képességek, a gyakorlat, a teljesítmény, illetve a betöltendő munkakör szempontjából lényeges körülmények alapján – a munkavállaló magasabb munkakörbe való előrelépésének lehetőségét.
Fontos tudni azt is, hogy a munkáltató eljárásával kapcsolatos vita esetén a munkáltatónak kell bizonyítania, hogy eljárása a hátrányos megkülönböztetés tilalmára vonatkozó rendelkezéseket nem sértette.
– Ön személy szerint hisz a nemi diszkrimináció közeli visszaszorításában?
– Ha visszatekintek arra, hogy pár évtized alatt mekkora szemléletbeli változás zajlott le, akkor igen. De hozzá kell tennem azt is, hogy ugyanakkor a diszkriminációs helyzetek újratermelődhetnek. Új jelenség a túlzott és egyenlőtlenül viselt terhek eszményítése. Gondoljunk csak a sajtóban megjelent és elszaporodó „szupernőkre”, akik 3-4 gyermekük „példás” nevelése mellett címlapképesek akár fürdőruhában is, és mindemellett egy nagyvállalatot vagy filmstúdiót is lazán elkormányoznak. A hétvégéket, a fényképek tanúsága szerint, a gyermekeik és férjük babusgatásával töltik, a vacsoravendégnek pedig egzotikus ételkülönlegességet szolgálnak fel. Ha a szupernőkről szóló történeteknek akár a fele is igaz, már az is rekordot érő teljesítmény.
|
Nem elég, ha az ügyesen egyensúlyozó, valójában a többes leterheltségtől halálosan kimerült nő közéleti és magánéleti bravúrjának tapsol a társadalom. |
Ezt a jelenséget egy francia szociológusnő „női zsonglőrségnek” nevezte, a társadalmat, amely most már nem ítéli el a nő közéleti szerepvállalását, igaz nem is segíti ebben, pedig a cirkusz tapsoló közönségéhez hasonlította. Nem elég tehát, ha az ügyesen egyensúlyozó, valójában a többes leterheltségtől halálosan kimerült nő közéleti és magánéleti bravúrjának tapsol a társadalom. Ennél azért többet kell tenni.
|
Egy szervezet a nőkért
Az 1989-ben alakult Magyar Nők Szövetsége a nők önkéntes, öntevékeny, politikai pártoktól független, az emberi egyenjogúság programját valló, jelenleg tízezer taggal rendelkező civil szervezet. Alapítóinak tapasztalata szerint a nyugat-európai országok gazdasági színvonala nem jelenti azt, hogy a nők élete jobb és könnyebb lenne, bár talán érvényesülésüknek szélesebb az útja.
„A nők érdekeinek védelmére és azoknak a feladatoknak az ellátására, amelyekre az állam nem vállalkozik, társadalmi szervezeteknek kell sort keríteniük. A nők döntéshozatali pozícióba kerülésének nincsenek intézményes keretei, a nőknek saját maguknak kellett feldolgozniuk azokat a hátrányokat, amelyekkel a társadalom sújtja őket. E hátrányok elhárítására vagy kezelésére semmiféle eszközzel, tanultsággal nem rendelkezett a magyar nőtársadalom. A Magyar Nők Szövetségének a kezdetektől fogva az a filozófiája, hogy a meglévő egyenlő jogokhoz egyenlő esélyeket kíván biztosítani a nők számára; mi minden olyasmivel foglalkozunk, ami ennek az útjában áll. Már a nevelési módszerektől elindulva próbáljuk nyomon kísérni azokat az akadályokat, amelyeket a szokások, a hagyományok, az életformák, a lehetőségek a leánygyermekek elé állítanak. Foglalkozunk életvezetési problémákkal, diszkriminatív jelenségekkel a társadalomban, és nagy gonddal figyeljük a törvényhozás azon elemeit, amelyek egy törvény előkészítése során a nőket érintő kérdésekben nem kielégítően gondosak” – tájékoztatott dr. Asbótné Thorma Judit, a szövetség elnöke.
„A nők már az első álláskeresés alkalmával szembesülnek a diszkriminációval. Az, hogy ez megszűnjön, hosszú, szervezett munkának lesz az eredménye, vagy az élet nagyon durva beavatkozásokkal teszi magától értetődővé, hogy a nők legalább olyan értékes, fontos tagjai a társadalomnak, mint a férfiak, és talán jobb a tűrőképességük is. A munkavállalásnál az egyenlő bér és az igazságos bánásmód kérdései égetőek, és nagyon nehéz tetten érni a megkülönböztetést, annak folyamatát. Erre a kérdésre például az Európai Unióban komoly társadalmi tanulmányok és megelőző intézkedések készültek, és hallatlanul nagyméretű felvilágosító munka alapozta meg a szemléletváltozásban bekövetkező kis eredményeket. A nőszövetség a saját működési körében alkalmazza azokat az uniós direktívákat, amelyek a csatlakozás esetében a magyar nőtársadalmat érinteni fogják” – folytatta az elnöknő az ismertetést.
Magyar Női Akadémia
Hogy az esélyegyenlőség természetes folyamatként működni tudjon, nagyon nagy mértékben szükség van arra, hogy jól képzett, a nőkérdéssel tisztában lévő, annak kezeléséhez értő nők kerüljenek döntéshozatali pozícióba. Erre sehol nem készítik fel őket, egyetlen egyetemen sem oktatják azokat a gyakorlati feladatokat, amelyekkel a nemi diszkriminációt kezelni lehet. A belső harmónia nagyon fontos ahhoz, hogy egy nő felül tudjon emelkedni azokon a gátlásokon, amelyeket beléneveltek, s amelyeknek voltaképpen évezredes hagyományai vannak. Nagy erőfeszítést kíván, hogy ugyanolyan természetesnek érezzék a nők a parlamentben, a társadalmi szervezetekben való közszereplésüket, mint a férfiak.
A Magyar Női Akadémia kétszemeszteres, posztgraduális képzés, itt az előadók Magyarországon a téma legjobb ismerői. A hallgatókat megtanítják folyékonyan beszélni, előre rendszerezni a gondolatokat, megfogalmazni a nyilvánosan elmondott beszéd utolsó mondatát, majd kigondolni az elsőt. Azt is tanulni kell, hogy hogyan öltözködjön az illető, az öltözet illeszkedjék az egyéniséghez és a mondanivaló lényegéhez is.
Nyitott Ajtó – szabad az átjárás
A Magyar Nők Szövetségének tanácsadó szolgálata a Nyitott Ajtó. A szolgálatnál egy szociológus, egy családterapeuta és szükség esetén jogász is foglalkozik a hozzájuk fordulókkal. „Megdöbbentő életsorsok jutnak be ezen az ajtón, és nemcsak szegény, elesett emberek, hanem olyanok is, akik családon belül élnek elhagyatottan, mélységes magány közepette. Az emberek a családon belül is képesek roppant kegyetlenül viselkedni. Azok, akik rövidebb-hosszabb ideig szerették egymást, gyakran gyűlölködve marakodnak a megszerzett javak elosztásánál. Ezekben a kérdésekben nem lehet tanácsot adni, nem lehet elegendő óvatossággal, körültekintéssel, szeretettel közeledni a problémákhoz” – mondja a szövetség elnöke.
|
Nők az egészségügyben
Az egészségügy hagyományosan hierarchikusan szerveződő szakma. Meglehetősen nehéz az előrejutás minden olyan szervezetben, amely piramisszerűen épül fel. Márpedig az egészségügyi rendszerek ilyenek. Ha azt nézem, hogy az egészségügybe bekerülő, egyetemet végzett orvosnak, akár férfinak, akár nőnek, milyen esélyei vannak az előrejutásra, akkor azt gondolom, hogy egyrészt a hagyományos konzervatív szemlélet miatt, másrészt a szervezeti felépítés miatt a nőknek kevesebb esélyük lesz arra, hogy karriert építsenek, főorvossá, vezetővé váljanak, mint a férfiaknak – mondja dr. Lévai Katalin szociológus, a Munkaügyi Minisztérium esélyegyenlőségi ügyekért felelős főigazgatója. – Ez igaz abban az esetben is, ha a nők rendkívül ambiciózusak, és nagyon jó eredménnyel végzik el az egyetemet. Ez a két tényező – vagyis hogy az orvosi szakma hagyományosan konzervatív szemléletű, másrészt, hogy az egészségügyi intézmények piramisszerűen felépülő, bürokratikus intézmények – nem kedvez az egészségügyben dolgozó nőknek. Ezért alakult ki az a helyzet az elmúlt évtizedekben, hogy a magas fizetéssel járó, nagy presztízsű, vezető beosztású orvosok túlnyomó többsége férfi. Szegregálódott az egészségügy a nemek szerint, és ebben a szakmában valóban kimutatható, hogy a nemi hovatartozás igen jelentős hátrányt okozott az elmúlt néhány évtizedben. Fontos tényező az is, hogy a nők számára az orvosi egyetem elvégzése csak sokkal később vált lehetővé, mint a férfiak számára.
 |
A férfiak előnyösebb helyzete a bérezésben is megmutatkozik. A férfi orvosok keresete meghaladja női kollégáik keresetét, például a nőgyógyászok – akik többnyire férfiak – többet visznek haza. Ezt pontosan azért nem lehet kimutatni, mert a paraszolvencia miatt a jövedelem nagyobbik része láthatatlan marad. A kiemelt kutatói területeken, ahol jó fizetések vannak, többségében szintén férfiak dolgoznak, és a kórházigazgatók is többnyire férfiak. A 2000. évi Egészségügyi Statisztikai Évkönyv 16.3 táblázata szerint az 1331 szülész-nőgyógyász szakorvos közül 1243 férfi, és csak 88 a nő. Az 1045 sebész szakorvosból 963 férfi, 82 nő, ezen belül a 48 szívsebész között 47 a férfi, és csak 1 nő van. A belgyógyászat, valamint a csecsemő- és gyermekgyógyászat terén már a női szakorvosok vezetnek, a 3015 belgyógyász közül 1695 nő és 1320 a férfi, a 2035 csecsemő- és gyermekgyógyász között pedig 1514 a nő és csak 521 a férfi.
A nőgyógyászat például hagyományosan férfi szakmának számít, holott a gyermek világra segítése mindig is női ügy volt, az egyik legősibb női szakma a bába. Miután azonban professzionálódott és egyre jobban fizető szakmává vált, és jelentős időbeli leterheltséggel jár, egyre kevesebb nő került be a nőgyógyászok közé. Ez is azt bizonyítja, hogy a szakmaválasztás nem annyira a képességekkel és az érdeklődéssel áll összefüggésben, hanem sokkal inkább azzal, hogy a férfiak számára egy karrierút az egészségügyben könnyebben bejárható, mint a nők számára, az intézményrendszer őket jobban segíti, és valószínűleg ők egymást is jobban segítik, és ez okozza ezt az erőteljes szegregációt. Nagyon erős érdekcsoportok és lobbik vannak, amelyeket a férfiak erősen összetartanak. Ugyanakkor létezik a Magyar Orvosnők Egyesülete, amely lobbizik a nők érdekében is, és nem lenne rossz, ha minél több olyan szövetség jönne létre, amely a nők érdekeit képviseli – mondja dr. Lévai Katalin.
A nyugat-európai országokban már egy kicsit más a helyzet, ott komolyabban veszik az egyenlő munkáért egyenlő bér elvét, több kényszerítő tényező, illetve több szankció létezik, de ott sincs teljes igazságosság és egyenlőség a nők és a férfiak között. Másik utat járnak be, mert míg nálunk a női foglalkoztatás aránya csökkent (a rendszerváltás óta sok nő elhagyta a munkaerőpiacot, egymillió nővel kevesebb dolgozik a hivatalosan mérhető foglalkozásokban, mint korábban), addig a nyugat-európai országokban emelkedik a női foglalkoztatás aránya, egyre több nő szeretne magasabb körökbe is bejutni. Ezzel összhangban az Európai Unió összes alapelve és direktívája is azt mondja ki, hogy ne legyen igazságtalanság a nők és a férfiak foglalkoztatása között. Nyugaton már kevésbé lepődnek meg azon, ha egy főorvos nő, mint Magyarországon. Nálunk a főorvos szóra 100 emberből 99 férfira asszociál.
Az egészségügyi dolgozók helyzetét a közeljövőben, kormányprogram alapján, rendezik valamelyest. A nővéri szakmának a presztízsét meg kellene becsülni, noha ez hagyományosan rosszul fizetett, alacsony presztízsű szakma. Lassan a szemlélet is változik, egyre inkább beengedik a nőket is az elit orvosi szakmák közé. A törvények is ebbe az irányba mutatnak, és néhány év alatt jó irányba fog elmozdulni az esélyegyenlőség kérdése – tette hozzá Lévai Katalin.
Az ápolói hivatás presztízsveszteségét mutatja, hogy néhány éve prostituáltakat kívántak közmunkásokként egészségügyi intézményekbe rendelni, büntetésként. Ez nagyon nagy felháborodást váltott ki az ápolónők között – mondja Muha Márkné, a Magyar Ápolási Egyesület elnöke. Hozzátette, hogy az ápolónők kétféle elnyomással találkoznak, az egyik a női társadalmat általánosan érő elnyomás, a másik pedig az orvosi hierarchiából fakad. A gyógyításban egyenrangú félként szeretnének fellépni, és a WHO-irányelvek is ezt tartalmazzák. Ez azonban a valóságban még korántsem érvényesül, noha az elmúlt évek során azért történt némi előrehaladás, és ma már talán jobban elfogadják az ápolói munka fontosságát az egészségügyi intézményekben és az orvostársadalomban.
|
Doktornők és anyák
A kettős teher: a hivatás és a család ellátásának nehézsége különösen érinti az olyan szakmákban dolgozó nőket, amelyeknek ellátása teljes odaadást, az egész személyiséget érintő lekötöttséget jelent. Dr. Klein Katalin belgyógyászt kérdezte a LAM arról, hogy véleménye szerint egy orvosnő hogyan tud helyt állni e kettős szerepben.
– Hátrányokkal vagy előnyökkel indult az orvosi pályán?
– Amikor az egyetemet elvégeztem, egy budapesti állás számunkra szinte elérhetetlennek tűnt, a pályázatokon egyenesen közölték, hogy nőket csak férfi jelentkezők hiányában vesznek fel, illetve ha egy és ugyanazon állásra egy fiú és egy lány jelentkezik, lehetőség szerint a fiúval fogják azt betölteni, még gyengébb eredmények esetén is. A felvételi beszélgetés, amelyen részt vettünk, egyrészt arról szólt, hogy kinek mi a további elképzelése, terve az adott állásban, de legalább ilyen fontos volt az is, hogy van-e férje, van-e gyermeke, ha van, kire fogja hagyni, ha például beteg, vagy ha nincs még gyermeke, akkor mikorra tervezi a megszületését, és akkor mennyi időt fog a pályájától távol tölteni. Én, sajnos, igen nagy hátránnyal indultam ezeken a beszélgetéseken, hisz éppen ekkor voltam állapotos, s így az én esetemben már annak is örülnöm kellett, ha egyáltalán szóba álltak velem.
– Hogyan tudta összeegyeztetni az orvospályát és a családanyai hivatását?
– Nehezen. Az egyetem elvégzését követően végül némi segítő összeköttetéssel egy belgyógyászállást kaptam, de már a pályakezdéskor szembesültem azzal a nehéz döntéssel, hogy választanom kell: az állást preferálom vagy a magánéletet. Ekkor még csak négy hónapos volt a kislányom, december elsején kellett belépnem a kórház kötelékébe, mert a megállapodás szerint, ha januárig vártam volna, már nem én kaptam volna meg az állást. Így mindig sóvárogva néztem hazafelé menet a gyermeküket tologató anyukákat, akiknek mindaz a gyönyörűség kijutott, amire nekem esetleg csak hétvégén volt lehetőségem. Később is, amikor már nagyobb lett a gyermekem, a hétvégi ügyeletek mentek a legnehezebben. Gyakran el kellett magyaráznom a kislányomnak, hogy most már indulnom kell, mert akit leváltok, azt egy kisgyerek már nagyon várja otthon. Egyszer egy anyák napi levélben ezt az üzenetet kaptam: „... és én azt szeretném, hogy az én anyukám is legyen esténként és hétvégén otthon, ahogy a többi mama.”
– Befolyásolta-e szakmai előmenetelét női mivolta?
– Mindenképpen. Nehezen tudtam volna állást, munkahelyet változtatni, mert eközben elváltam, és egyedül nem mertem újabb bizonytalanságot vállalni. Tapasztalataim szerint sok kolléganőm jár hasonló cipőben, megalkuszik egy csendesebb állással, ami lehetővé teszi a családban, a háztartásban való helytállást, vagy ha mindkét helyen megpróbál maximumot teljesíteni, az előbb-utóbb valahol töréshez vezet. Minden esetben sok múlik a családon, a megértésen és a tolerancián, hiszen itt a munkaidőt sem mérik percre, alkalmasint muszáj akár órákkal is tovább dolgozni, s míg ezt egy férfinél mindenki természetesnek veszi, addig egy nőnél ezt nem tolerálja könnyen a család. Mind többen hagyják el a pályát elsősorban az ügyeletek miatt, és keresnek gyógyszercégeknél vagy hasonló, az egészségügyet érintő vagy kiszolgáló pályán állást, néha átmeneti jelleggel, ami aztán évekig is tarthat, és ami után a gyakorlatba visszatérni szinte lehetetlen.
– Volt olyan tapasztalata, hogy nőként többet kellett teljesítenie, mint férfi kollégáinak?
– Így direkt módon nem, de a naprakész ismeretanyag megszerzéséhez, kongresszusi részvételhez egy férfinak sokkal egyszerűbb a felkészülés, hiszen számára nincs még egy műszak, ahol teljesítenie kell. Azt gondolom, ez hasonló minden más pályán is, de a tudományos munka végzése, cikkek publikálása, a szakmai folyóiratok rendszeres követése, a kongresszusi részvételek a szakmai előmenetelhez itt szükséges és elengedhetetlen, mindez teljes embert kíván. Kollégáim között ugyan van egy-egy „fanatikus” nő, aki szinte minden idejét és energiáját a munkájának szenteli, de nekik általában le kell mondani a családról, a gyermeknevelésről.
|
Bántalmazás
Hazánkban a lakosság gazdasági helyzete, életfeltételei nehezedtek az elmúlt években, nőttek a családok terhei, s mint tudjuk, a szigorodó feltételek visszahatnak az emberi kapcsolatokra, s nagy terhet rónak a nőkre is, akik hagyományosan rendszerint alárendelt szerepet kapnak a partnerkapcsolatban. A társas kapcsolatokban többnyire a gyengébb kapja az első ütést, ő az, akitől számon lehet kérni a külvilág okozta megaláztatást, akin le lehet vezetni a felgyülemlett agressziót, az egzisztenciális bizonytalanságból fakadó félelmeket. A nők, neveltetésüknél fogva, többnyire elfogadják alárendelt szerepüket. Elsajátítják annak technikáját, hogy hogyan kell kikerülni vagy „megúszni” a rájuk irányuló agressziót. De mindez mégiscsak személyiségromboló. Ha agresszív a partner, az engedmény egyre nagyobb lesz, a kihátrálás a jogokból fokozatosan történik.
 |
A bántalmazás többnyire zárt ajtók mögött zajlik, és hosszú időn át rejtett is maradhat. Mert a nők gyakran a gyerekeik elvesztésétől, állami gondozásba kerülésétől, a család széthullásától félve nem kérik a hatóság védelmét, nem fordulnak az intézményekhez, nyilvánossághoz. E nélkül pedig a külvilág igen ritka esetben avatkozik be.
A társadalom azonban akkor felnőtt és képviseli a XXI. századi európai erkölcsi normatívát, ha képes segítő kezet nyújtani, ha megalkotja azokat a védelmi lehetőségeket, intézményeket, amelyek a bántalmazott családtagokat valamilyen módon kimentik környezetükből.
„Az »asszonyverés« többnyire párosul folyamatos lelki kínzással és gyakran kiegészül a nemi erőszakkal is. Ezek általában nem egymástól elszigetelt események, hanem egy folyamat részei, amelynek kezdete legtöbbször szinte észrevehetetlen. ... A leggyakoribb első lépés az elszigetelés, elmagányosítás. Ehhez kapcsolódik a partner önbizalmának fokozatos gyengítése, aláásása, amely az egyre gyakoribbá váló gúnyolódástól a bíráló megjegyzések sűrűsödésétől és egyre durvábbá válásától a semmirekellőség éreztetése felé tart.” „A bántalmazási folyamat ugyanis lényegében nem más, mint az egyik ember uralkodása, hatalomgyakorlása a másik ember felett.”
 |
„Ahhoz, hogy a bántalmazó az uralmát gyakorolhassa, rendszeresen bizonyítania kell, hogy a hatalma alatt tartott személy rossz, elviselhetetlen, ezért nevelésre, fegyelmezésre szorul. Meggyőződése, hogy ez utóbbiakra neki joga van, s partnere »nevelése« érdekében az eszközökben sem kell válogatnia.” „Magyarországon az állam és annak szervei tudomást sem vesznek a családon belüli erőszak – mint rendkívül súlyos társadalmi probléma – létezéséről. A soha véget nem érőnek tűnő hallgatásból arra lehet következtetni, a magyar állam nem tekinti feladatának, hogy ezzel a kérdéssel foglalkozzon. Éppen ezért meglepő szembesülni azzal, hogy a legjelentősebb nemzetközi (illetve európai) szervezetek, egyebek mellett az ENSZ, az Európai Unió és az Európa Tanács, már több mint tíz éve rendszeresen és folyamatosan napirendjükön tartják a feleségbántalmazás problémáját. Több tucat ajánlás, egyezmény, deklaráció született ebben a kérdéskörben. Ami valamennyiben közös, többek között az, hogy a feleségbántalmazást az emberi jogok durva megsértésének tartják, ennélfogva megelőzését, kezelését, az elkövetők elleni fellépést és a sértettek támogatását az államok kötelezettségének tekintik.” (1)
Ha egy asszony odáig jut a döntésben, hogy elhatározza, elmenekül férje terrorja elől, nincs könnyű helyzetben. A bántalmazott családtagok ugyanis nem találnak menedéket sehol. Magyarországon nem léteznek olyan menedékek, ahol egy nő teljes körű segítséget kapna, hogy újra fel tudja építeni az életét, ahol kapna lakást, élelmet, ahol olyan körülményeket biztosítanának a számára, mint amiben addig élt, és ahol biztonságban élhetne addig, ameddig nem rendeződik az élete. Magyarországon részleges problémamegoldás van, bizonyos támogatásra azonban van esély. Ilyen teljes körű intézményeket karitatív módon nemigen lehet létrehozni, létesítésük és fenntartásuk rengeteg pénzbe kerül, és olyan szolgálatot kíván meg, amelynek mind a titoktartás, mind az empátia a velejárója.
Nyugaton létezik például olyan civil segítségnyújtási szisztéma, amely igen jól bevált, ez az úgynevezett „biztonságos házak” rendszere. Ennek lényege, hogy magánszemélyek ajánlanak fel lakhatási lehetőséget a bántalmazás elől menekülő nőknek és gyermekeiknek.
Irodalom
|
Nőszervezetek
Országgyűlés: Emberi Jogi, Kisebbségi és Vallásügyi Bizottság
Nők Jogaival Foglalkozó Albizottság
Kormány: Munkaügyi Minisztérium
Dr. Lévai Katalin, esélyegyenlőségi ügyekért felelős főigazgatója
Magyar Nők Szövetsége
1062 Budapest, Andrássy út 124.
Esélyegyenlőség Társaság
1258 Budapest, Pf. 9.
MSZOSZ Női Választmány
1064 Budapest, Dózsa György út 84/B.
Magyar Orvosnők Egyesülete
1062 Budapest, Andrássy út 124.
Magyar Nők Szövetsége Vállalkozói Tagozat
1062 Budapest, Andrássy út 124.
Diplomás Nők Szövetsége
1062 Budapest, Andrássy út 124.
Magyar Védőnők Egyesülete
1075 Budapest, Madách tér 2.
Feminista Hálózat
1093 Budapest, Vámház krt. 7.
NANE Egyesület – Nők a Nőkért az Erőszak Ellen
1093 Budapest, Vámház krt. 7.
Magyar Nőunió
1062 Budapest, Nagy Jenő u. 5.
Magyarországi Cigány Anyák Szövetsége
1077 Budapest, Király u. 75., I/2.
Közéleti Roma Nők Egyesülete
1055 Budapest, Falk Miksa u. 10.
Magyar Cserkészlány Szövetség
1136 Budapest, Balzac u. 21., II/2.
Soroptimist International Club Budapest
1053 Budapest, Kecskeméti u. 11.
Üzletasszonyok és Értelmiségi Nők Nemzetközi Szövetsége Magyarországi Klubja
1137 Budapest, Pozsonyi út 9.
MONA Magyarországi Női Alapítvány
1026 Budapest, Szilágyi Erzsébet fasor 79.
Nők Esélyegyenlőségéért Alapítvány
1062 Budapest, Andrássy út 124.
Az összeállítást Vajda Angéla és Nagy Zsuzsa készítette
