LAM 2002;12(3):200-1.

SZELLEM ÉS KULTÚRA

Talált ikrek
Két német 1819-ben

Goethe és Beethoven viszonyáról sok – leginkább Bettina Brentano által terjesztett – legenda él. De ha komolyabban belegondolunk, látjuk, voltaképpen semmiféle kapcsolatban nem álltak, elmentek egymás mellett. Noha tudtak a másik zsenialitásáról, szellemi kapcsolat nem alakult ki közöttük. Goethe számára Beethoven túlságosan „zabolátlan” volt: „érthető, ha a világot utálatosnak találja, de ezáltal sem maga, sem mások számára nem teszi azt élvezhetőbbé”. Beethoven pedig udvaroncnak tekintette Goethét, „aki túlságosan is rajong az udvari levegőért, ami a legkevésbé sem illik egy költőhöz”.

A jelenkor ítéletében is erősen eltávolodtak. Beethoven, különösen kései műveivel „örök kortárs” (Sztravinszkij), miközben Goethe egyre inkább olvashatatlannak számít; poros klasszikus, élettelen – mondják. Magyarországon még kiélezettebb a helyzet. Petőfi adta meg az alaphangot, miszerint Goethe szíve helyén „békasó” van, a sort pedig Weöres költött alakja, Psyché zárta, aki a fiktív találkozásban a weimari költőfejedelemmel szemben az őrült Hölderlinnek nyújtotta a pálmát. Beethoven viszont alapélmény nemcsak Bartók, de Kurtág és Ligeti számára is.

Magam Goethét sosem tartottam elavultnak, még kevésbé olümposzian hidegnek. Meggyőződésem, ha jól odafülelünk, van oly izgalmasan modern, mint a manapság oly divatos kortársai, például Kleist vagy Hölderlin. A Vonzások és választások bizonyosan a világirodalom egyik legtitokzatosabb, sok tekintetben teljesen valószínűtlen regénye. A mese kafkaian sokértelmű és voltaképpen megfejthetetlen – „mindenre emlékeztet és semmire”, mint maga Goethe kommentálja; a Wilheim Meister második része pedig a posztmodern, mellérendelő narráció iskolája. Nem, Goethe a legelevenebb szerzők egyike, nekem „kortárs mindörökké”.

Most magyarul végre teljes terjedelmében megjelent verseskötete, a Nyugat-keleti díván, és remélem, ismét érdekessé teszi az „elavult” mestert. Németül 1819-ben jött ki a kötet, és noha Goethe azt remélte, egyfajta zsebkönyvvé válik, tökéletesen visszhangtalan maradt. A jeles irodalomtörténész, Hans Mayer nagy esszében mutatta ki, hogy Goethe minden látszat ellenére sikertelen szerző volt egész életén át. Bár korán elnyerte a költőfejedelem címet, a Werther kivételével alig olvasták műveit, egész egyszerűen nem értették, vagy – ami rosszabb – erkölcstelennek találták. A Díván megjelenésekor a kortársak föl nem foghatták, mit akar ez a tősgyökeres német a régi Kelettől, miért ölti magára a XIV. századi Háfiz és más perzsa költők maszkját, egyáltalán: túlságosan tudálékosnak, száraznak, kimódoltnak vélték a művet. A nyílt szerelmi vallomások pedig fölháborították őket. De, többek közt, éppen ebben áll modernsége. Ez a végletekig leegyszerűsödött, hihetetlenül gondolatgazdag, a nyúlós érzelmektől, sirámoktól, megszokott költői kitörésektől fényévekre lévő, inkognitós intonáció, maszkos szerelmi líra a XX. században lesz uralkodó. Goethe kései kötetét olvasgatva aligha kerülhető el T. S. Eliot vagy Konsztantinosz Kavafisz nevének említése, hogy szó se essék az olyan német utódokról, mint Gottfried Benn vagy Brecht. És persze véresen aktuális is a könyv. Ha valaki nem hiszi, idemásolom Goethének a kötet beharangozójaként írt sorait: „A költő utazónak tekinti magát. Már megérkezett Keletre. Örömét leli az itteni szokásokban, tárgyakban, gondolkodásmódokban, sőt, nem háríthatja el magától azt a gyanút sem, miszerint ő maga is muzulmán volna.” Manapság ez érdekes konklúzió...

A magyar változat mindenekelőtt Halasi Zoltán munkája, remek jegyzeteket írt, egy bámulatosan plasztikus utószót és persze számos verset is lefordított. Hoffmann- és Hebel-kötetei után ez eddigi koronája germanista munkálkodásának.

Az 1819-es év Beethoven számára is döntő volt. Ekkor kezd dolgozni a Missa Solemnisen, ekkor nyitja meg a süketségében nélkülözhetetlen beszélgetőfüzetei sorát, és ekkor érkezik Anton Diabelli, a neves bécsi zeneszerző és kiadó ajánlata. Diabelli azt szeretné, ha az általa írt valcerre egy-egy zongoravariációt komponálnának a kor nevesebb, keresettebb zeneszerzői. Amikor Beethoven kezébe kerül a valcer, ingerülten utasítja el a felkérést, mondván, nem alacsonyodik le az effajta kontártémához. Ám mégis foglalkoztatta a feladat, és még a felkérés évében – mintegy pihenésképpen – felskiccelt vagy húsz (!) változatot. A nagy mise befejezése után ismét elővette, és ettől kezdve megállíthatatlanul ömlöttek tollából a minden képzeletet fölülmúló változatok, szám szerint harminckettő. A művet (megjelent 1823-ban) a maga korában játszhatatlannak ítélték, a késő romantika fedezte fel.

Noha számtalan lemezfelvétele létezik (számomra különösen kedves Szolcsányi György valószínűtlenül metafizikus bejátszása), a Diabelli-variációk bizonyos fokig ma is játszhatatlanok. A nehézségek persze nem elsősorban technikaiak – bár tény, hogy Beethoven manuálisan is roppant követelményeket támaszt – , hanem szellemiek. Hogyan lehet egy teljes órán át fönntartani a figyelmet, hogyan lehet átfogni e hihetetlen terjedelmű és fajsúlyú darab teljes univerzumát, amely felöleli voltaképpen mindazt, amit a XIX. századi zeneművészet létrehozott; hogyan lehet egységet teremteni a megdöbbentő sokféleségben; hogyan lehet egymás után játszani a gyökeresen eltérő hangulatú, hangvételű, tempójú változatokat, hogyan lehet megmutatni a hajmeresztő ellentéteket, de felmutatni egyben, hogy minden egy tőről ered, hogyan lehet mértéket tartani és mértéket érzékeltetni ebben a látszólag minden mértéknek fittyet hányó műben, hogyan kell és lehet-e egyáltalán összekötni az egyes variációkat? Hevenyészve ezek és más tucatnyi más lehetnének egy pianista gyötrő kérdései, amikor kiteszi a kottaállványra a darabot. Éppen ezért koncerten ma is ritkán szólal meg a mű, a zongoristának voltaképpen az ördöggel kell cimborálnia, ha nem akar kudarcot vallani. De Goethe és Thomas Mann óta tudjuk, az ördög sem akárkinek jelenik meg, azt ki kell érdemelni.

Piotr Anderszewskinek, ha jól sejtem, ördöge volt. A magyar-lengyel származású, 1969-ben született pianista diabolikusan közelített a darabhoz. Sok olyasmi is megszólal most, ami eddig rejtve maradt, holott ott áll tisztán a kottában. Ha jól hallgattam a felvételt, Anderszewski nagyon tudatosan nyúlt a darabhoz, előadásának minden mozzanata átgondolt; hideg fejű, de nem jeges szívű művész. A téma bemutatása éppen olyan, amilyennek ebben a felfogásban lennie kell: a legkevésbé sem jelentéktelen, groteszk, de nem karikatúraszerű, és nagyon logikusan vezet át az első variáció alla marcia feliratú induló paródiájához, amely összes groteszkségével együtt persze roppant fenséges egyben. Anderszewski a beethoveni zenei sokarcúságára szavaz, előadásában Diabelli valcerének pitiánerségében is van valami nagyszabású vonása. Pokolian tud zongorázni, billentése acélos, de ha kell, elomló, krémesen puha, ritmikája roppantul plasztikus, minden hangot tökéletesen kijátszik, nála nincsenek elkent futamok, értelmezhetetlenül impresszionista átmenő hangok, minden szólam tisztán és elkülönítetten észlelhető, ami rendkívül fontos ebben a szó minden értelmében polifonikus darabban. Jelentős felvétel, egy eljövendő nagy pálya ígérete.

Bán Zoltán András

Johann Wolfgang Goethe: Nyugat-keleti díván
Magyar Könyvklub, 2001,
359 oldal

Beethoven: Diabelli-variációk.
Piotr Anderszewski zongorázik
(EMI – Virgin Classics, 2001. 7243 5 45468 2 2)