LAM 2002;12(3):198-9.

SZELLEM ÉS KULTÚRA

Szépség és rettenet

Az angyalok mind iszonyúak – mondaná megint Rilke. Hát persze! A szépség és a rettenet egymástól elválaszthatatlanok.

Kisebb botránytól övezve nyílt meg februárban Andres Serrano, a híres-hírhedt amerikai fotóművész budapesti kiállítása Az Idő és a Gonosz helye címmel.

Plakátjai egy napig sem maradtak az utcán; egy részüket letépték, a többit hivatalos felszólítás után a szervezők maguk távolították el a falakról. A tiltás valószínűleg ezúttal is jó reklám volt, és talán sokakat gondolkodóba ejtett Serrano művészete.

Az előzményeket ismerve a látogató nem lepődött meg az előcsarnokban elhelyezett figyelmeztetésen: a látvány megzavarja nyugalmát. Ez igaz. De már most elárulom, tévedtek azok, akik egy rakás gyomorforgató gusztustalanságra számítottak: a képek az esztétikum tökéletességét, a formák megkomponált harmóniáját árasztják. Szépek, legalábbis első látásra. Az iszonyat akkor jön, amikor az ember közelebbről is megvizsgálja őket és elolvassa feliratukat.

Az első sorozat a Hullaház címet viseli. A messziről koraszülöttnek tetsző apró emberről kiderül, hogy elvetélt magzat, a csodás szépségű, lepedőbe burkolt, hét-nyolc éves kislány pedig nem alszik, halott. Egy fiatal, AIDS-ben meghalt nő összekulcsolva megpihenő keze, egy égett asszony élettelen teste, és egy férfié, aki rendőri kínzás áldozata lett. Vajon gyötörni akarja nézőit Serrano? Vagy épp ellenkezőleg, láttatni szeretné, ahogy a szenvedő test nyugalmat lel a halálban? Tulajdonítsunk esetleg morális tartalmat a halott magzatot ábrázoló képeknek, mintegy elementáris érvként felfogva őket az abortusz ellen; és politikai mondanivalót a másiknak, amely a rendőri erőszaktól elborzadva a humánumot hirdeti, és így sarkall állásfoglalásra? Mi a szándéka?

AIDS-halál, 1992.

Hátborzongató asszociációkat keltenek azok a képek, amelyeket – nem tudni, a művész vagy a rendező akarata szerint – egyazon falfelületen helyeztek el: a Ku Klux Klan félelmetes, arcukat nem mutató csuklyás lovagjai, s mellettük három egyházi ember portréja. A társításban az a megdöbbentő, hogy a csuhát viselő férfi és a két szerzetes nővér szorosan keretezett arcáról mintha ugyanúgy hiányozna az irgalom, tekintetük részvétlen, vonásaik kemények. Mindannyiuk viselete jelkép, amely – bár tartalmuk merőben ellentétes – így, egymás mellé téve egyképpen a félelem érzését kelti.

Az egyház, Bozema III, 1991.

A következő sorozatról a fényképészetben járatlanok is megállapíthatják, hogy a felvételek technikailag a legmagasabb színvonalat képviselik; a fröccsenő, csorduló, tócsákban összegyűlő folyadékok szinte mikroszkopikus részecskéi óriásira nagyítva is hibátlan formát adnak, és színkavalkádjukkal szemet gyönyörködtető absztrakt képekké állnak össze. Az elvont szépség csodálata közepette ismét a felirat csapja arcul a nézőt: testnedveket, vért, vizeletet, spermát és anyatejet látunk. A zúduló vér mint a legszebb forrás, a vizeletbe merített feszület mint transzcendens ragyogás, a megfagyott sperma mint jégbe zárt titok, mint sötét kozmoszban az élet jelenik meg.

Vér és sperma, 1990.

Két szív, 1985.

Nem kevésbé felkavaróak A szex történetének képei. Az elsőn egy hetvenéves, kibomlott hajú asszony csupasz testtel térdel egy vélhetően fiatal férfi ágyékát gyengéden átölelve, és félig szigorú, félig szomorú tekintettel, mégis beletörődve néz ki a képből, ránk. Megzavartuk a csókban. A másikon egy fiatal, szép izomzatú férfi artista pózban közelít önmagához. A harmadikon egy idilli, tündérkés szőke pár mosolyog, ám lejjebb tekintve kitűnik a furcsaság: a lányka egy oda nem illő testrészt csatolt bőrszíjakkal a csípőjére. A legkülönösebb talán a mellettük lévő képen ábrázolt pár. Egy reneszánsz festményre emlékeztető arc, egy szikár öreg férfi nyugszik egy szép, erőt és keménységet sugárzó fiatal nő keblén. Ők is meztelenek. A férfi gyerek módjára, esdve tekint fel a nőre, aki viszont a távolba révedve magasodik fölé. A háttérben csak felhők látszanak. A helyzet – fiatal nő, öreg, tehetetlen férfi – kétségtelenül groteszk lehetne, de a szándékoltan festői komponálás kiragadja őket a szánalmas valóságból, és időtlen távlatot ad a képnek. Így nevetségesség helyett pátosszá nemesül a férfi örök esendősége, míg a nő alakja a mitologikus anya őstípusává válik.

Antonio és Ulrike, 1995.

Három képet láthatunk itt a művész Budapesten készített sorozatából. Közülük az egyik a médiából már ismert, leszaggatott plakát, amelyen egy mezítelen, agg nő modellt áll egy műteremben. Nem vesz tudomást az elsuhant időről: testtartása kihívó, mint egy tetszeni vágyó fiatal nőé; fejét magasra emeli, egyik kezében hanyagul tartja cigarettáját, a másikkal botjára támaszkodik. Az ő teste is, mint a többi öregé, csak első pillantásra viszolyogtató. Ha valaki képes arra, hogy elfogulatlanul nézze, már természetessé – félek leírni – , széppé válik.

Azt hiszem, épp ezt akarja Serrano. Nézzünk szembe azzal, amit mesterségesen ránk kényszerített, álideákkal meghamisított világunkban inkább rejtegetni szeretnénk! Ne lássuk ijesztőnek és taszítónak azt, ami az élet velejárója! Dobjuk félre a szépség és tökéletesség megvalósíthatatlan eszményét, és számoljunk vele, hogy van öregség, van szenvedés és halál. Hogy az öregség és betegség közepette is vannak vágyak, és ez mélyen emberi és természetes. Serrano, úgy vélem, nem sokkolni akar, vagy legalábbis nem öncélúan teszi ezt. A szörnyűnek vélt árnyakat vonja a napvilágra, hogy félelmünket lecsendesítse, szorongásunkat szelídebbé tegye, lefényképezze a kimondhatatlant.

dr. Németh Éva