LAM 2001;12(1):69.

SZELLEM ÉS KULTÚRA

„Ember-e még, mondd, a halott is?”

Félhomály. Boltíves pincefolyosó, falára a hámló vakolat és a penész térképet rajzolt. Vasajtó csapódik. Egy teremben vagyunk. Csend, hideg kő. Mint lepellel betakart szobrok feküsznek márványasztalon a holtak. Egy ember lép be, aki nem kutat titkokat. Metsz, kiemel, mér, sorakoztat, odatálal.
Itt nincs poézis. Ez boncterem.
Nincs poézis? Hiszen maga az élet..., na és a halál! Az ember van! Az ember az, aki önvédelemből megtölti poézissel a teret és az időt, az életet és a halált.

Bemutattak egy filmet. A címe KissJános. Nem mindennapi dokumentumfilm: Kiss János az Országos Igazságügyi Intézet vezető boncmestere, a Boncmesterek Országos Egyesületének elnöke. Középkorú, családos ember. Számára mindennapi munka az, amit mások igyekeznek elrekeszteni gondolataik legmélyebben rejtőző kamráiba, és még a kulcsot is eldobnák, ha tehetnék. Ő beszél életéről és munkájáról Csoma Zsolt rendező, Tollár Mónika producer és Bredár Zsolt operatőr alkotásában.

Polcz Alaine, a dokumentumfilm szellemi fővédnöke így ajánlja a félelem és az előítéletek eloszlatására szánt alkotást: „Ez a film egyfajta szembesülés lenyomata: egy olyan ember vallomását mutatja be, aki a halál kapujában él. A halál középpontja az életének... Ez a film lecke az életről... Ereje a tényekből és azok ábrázolásának egyszerűségéből fakad: megjelenítése annak, ami leginkább félelmet vált ki az emberekből. Úgy rejtegetjük a halált és a halálhoz kapcsolódó viselkedéssort, a temetési szertartást, a gyászt vagy éppen a boncolást, mintha valami szégyellni való és viszolyogtató dolog lenne... A film bátorságra tanít: a félelem világából erő és gyöngédség is fakad. Szenvedélyesség és erőfeszítés a legyőzendő fájdalom jegyében. Arra a tanulságra nevel, hogy a halál és a halottakkal való kapcsolat mindennapi rítus: az élet része.”

Polcz Alaine szavaival „a tények ábrázolásának egyszerűsége” az, ami ebben a filmben a leginkább megragadható. Az alkotók kerülték a pátoszt, a túlzásokat, a giccset. Nem szól aláfestő zene, nincsenek sokkoló felvételek. Mégis hat ez a mértéktartó, eszköztelen ábrázolás.

Kiss János életének helyszínein, az intézetben és az otthonában mesél. Észak-magyarországi faluban született, apját korán elvesztette. Édesanyja nagy erőfeszítések árán, példaadó szeretettel, odaadással nevelte fel őt és testvéreit. A vidám, természetkedvelő gyerekből esztergályos lett, Budapestre került. Egyszer-egyszer kíváncsiságból meglátogatta boncmester nagybátyját az intézetben, aztán valahogy, talán a jó fizetés miatt, ottmaradt. Ennek már huszonhat éve. Közben megházasodott, két fia született. Feleségével és gyermekeivel – akikről rajongva, meghatottan beszél – nyolc évig laktak az intézet területén lévő szolgálati lakásban. A fiúk focizás közben be-bekukucskáltak az udvarra nyíló pinceablakon, nem volt, ma sincs bennük félelem. Apjuk nagyon jó apa, szeretik és tisztelik őt, mondják.

Mi a halottal találkozunk, nem a halállal...

Olyan emberek, akik kezdetben hátuk mögé rejtették kezüket a kézfogás elől, később, amikor jobban megismerték, barátokká váltak. Sok barátja van, szereti a társaságot. Büszkén mutatja balatoni házát, ahol mindent saját kezűleg épített.

– Nem férfi az, akinek nincs egy fia, és nem épít fel egy házat – idézi gyerekkori tanítóját. Ő megszívlelte az útravalót.

A huszonhat év alatt huszonötezer holttestet boncolt. Sohasem cseréltek el egyetlenegyet sem – mondja. Minden halottal tisztelettel bánnak. Szépen megmosdatják, felöltöztetik, megfésülik, ha kérik, kifestik az arcukat. Mintha csak aludna, szokták mondani a hozzátartozók. Ez sikerélmény. A hozzáértést mutatja az is, amikor egy-egy ritka esetben, a hátramaradottak kérésére tartósított holttest hat-nyolc évvel később, az eljárás megismétlésekor, még mindig épnek tetszik.

Nem érez kiégést. Nem lett alkoholista. Mindennapi feszültségei nem különböznek másokéitól. Legjobban futballozni szeret. De az intézeten kívül nem beszél a halálról. Egyszer egy gyerekkori barátját látta viszont a boncasztalon, őt meggyászolta.

– Nem lettem okosabb, nem tudtam meg többet a halálról a huszonhat év alatt, mint amit annak előtte tudtam. Mi a halottal találkozunk, nem a halállal...

Egyszerű szavak, mély bölcsességgel. Kiss János hétköznapi ember. Hétköznapi, de nem átlagos: jókedve, emberszeretete, életteli, érzékeny személyisége emeli őt az átlag fölé.

A kilencvenperces portré-dokumentum filmet szűk körben vetítették, lehet, hogy soha nem is kerül a szélesebb közönség elé. No persze, jóstehetség nélkül is előre látható, hogy kasszasikerre nem számíthat. Azért mégis kár volna dobozban hagyni.

dr. Németh Éva