LAM 2001;12(1):67.

SZELLEM ÉS KULTÚRA

Festmények párbeszéde: új könyv a régi képtárról

Egy kedves, idős barátom szerint Lyka Károly abban különbözött korunk művészettörténészeitől, hogy az ő írásait még élvezettel lehetett olvasni. Tény, hogy jól írni önmagában is művészet, s ezzel az adottsággal csak kevesen rendelkeznek. A manapság publikáló művészettörténészek többségét kétségtelenül néhány jól körülhatárolható csoportba sorolhatjuk. Vannak a tárgyilagos adatközlésre szorítkozó, szárazan unalmas modorban fogalmazó kutatók, akiknek a cikkeit legfeljebb az adott szakterület specialistái hajlandók végigolvasni, de feltehetően ők is csak kényszerűségből. Vannak aztán az elvontan tudálékoskodók, akik széles körű műveltségüket, illetve nyelvtudásukat fitogtatva olyan mértékben halmozzák írásaikban az idegen kifejezéseket, hogy legfeljebb a kötőszavakból derül ki, hogy valójában magyar szöveget olvasunk. Külön kategóriát alkotnak továbbá azok, akik mondandójukat a témához illő fennkölt, ámde többnyire semmitmondó szóvirágokba csomagolják. Szerencsére akadnak azért kivételek! Tátrai Vilmos is, a Szépművészeti Múzeum munkatársának a közelmúltban megjelent Festmények párbeszéde című kötete kiválóan bizonyítja, hogy a közérthetőség és az olvasmányos modor nem szükségszerűen megy a tudományosság rovására.

Ilyen részletes ismertető évtizedek óta nem jelent meg a Szépművészeti Múzeum világhírű Régi Képtáráról. Tátrai Vilmos könyve nem hagyományos értelemben vett képtári vezető. Több és kevesebb is ennél. Nem ad teljes és részletes áttekintést a múzeum állandó kiállításán szereplő műalkotásokról, százegynéhány, a szerző által látszólag önkényesen, sajátos szempontok szerint kiválasztott festmény összehasonlító elemzését nyújtja, egyfajta szabálytalan tárlatvezetés formájában. A szerző a szakértő biztonságával kezeli anyagát, s szinte észrevétlenül vezeti be az olvasót a reneszánsz, a manierista és barokk festészet rejtelmeibe. Tátrai Vilmos különös érzékkel bánik a jelzőkkel, mindig megleli a legtalálóbb kifejezéseket az egyes művek, illetve művészek jellemzésére. Személyes hangvételű, olykor kifejezetten szellemes megjegyzései képelemzéseit még élvezetesebbé teszik. Egyes angolszász szerzőknél, így például Kenneth Clarknál vagy Michael Leveynél találkozhatunk ehhez hasonló, könnyeden elegáns fogalmazásmóddal.

A gazdagon illusztrált, s tipográfiájában is újszerű Festmények párbeszéde – amely a Szépművészeti Múzeum saját kiadásában jelent meg – nyilvánvalóan nem a szűk szakma, hanem a művészet iránt érdeklődő nagyközönség számára készült, vagyis a legjobb értelemben vett tudományos ismeretterjesztés kategóriájába tartozik. Tátrai könyvének nem titkolt célja, hogy olyan támpontokat adjon, illetve olyan önálló megfigyelésekre ösztönözzön, amelyek később is kiválóan hasznosíthatók a hazai vagy külföldi múzeumlátogatások során. Ízelítőként, illetve az érdeklődés felkeltésére álljon itt néhány kiragadott fejezetcím a kötetből: Angyali üdvözletek, Egy szent és egy hősnő, Rítus és dráma, A mester és a virtuóz, Firenzei reneszánsz – bolognai barokk, A hagyomány ereje délen és északon, Rokokó eksztázis igaziból és játékból, Salome, a „végzet asszonya”, Eszményi tájak, A tökéletes és ami fölötte van, Családi képmások. A Festmények párbeszéde olyan művészeti kiadvány, amit nem csupán nézegetni, de olvasni is élvezet!

Németh István

Tátrai Vilmos: Festmények párbeszéde
Szabálytalan tárlatvezetés a Szépművészeti Múzeum Régi Képtárában
Szépművészeti Múzeum, Budapest
202 oldal, ISBN 963 85911 2 9