|
|
|
LAM 2001;12(1):65-6.
SZELLEM ÉS KULTÚRA
Szellemi irányzatok, gyógyító kultuszok
Orvoslás Rómában
Magyar László András
A metodizmus
Ami az orvosi tudományt illeti, ez Rómában csak a Kr. e. I. század elején eresztett gyökeret, szerencsés módon a kitűnő, retorikus-filozofikus képzettségű bithüniai Aszklépiadésznek köszönhetően – a hagyomány legalábbis így tartja (1). Aszklépiadész alkotta meg az első római eredetű orvosi elméletet. E szerint a szervezet állandóan áramló atomokból áll. Az atomok áramlása hol sűrűséget, hol ritkulást eredményez. Az egészség az áramlás helyének, a pórusoknak és az áramló atomoknak az állapotán múlik. A terápia célja az, hogy főként dietetikus és kellemesen mechanikus eszközökkel normális, zavartalan atomáramlást biztosítson (2).
Aszklépiadész követője, a laodikéi Themiszón (Kr. e. 50 körül) mesterének tanaira terápiás rendszert épített. Három pórusállapotot – statust – különböztetett meg (laxus, strictus, mixtus): segítségükkel communitasokat – közös betegségjellemzőket – határozott meg, amelyek azután a kezelést, a statusoknak megfelelően, három eljárásra egyszerűsítették.
A tralleiszi Thesszalosz (I. század) még ezt a módszert sem tartotta elég egyszerűnek, ezért az elméletet teljesen elvetette és mesterének csak terápiás gyakorlatát vette át. Az egyszerű elméletek többnyire népszerűek, így Aszklépiadész és követőinek tanításai – összefoglaló néven metodizmusnak (methodosz = középút vagy módszer) nevezték ezt az irányzatot – sokáig tovább éltek – Szóránosz vagy Caelius Aurelianus is híveinek tarthatók. A teória újdonsága az volt, hogy szemben a hippokratikus nedvelméletekkel ez a tan a szervezetet szilárd testek mechanizmusának tekintette (úgynevezett szolidáris patológia).
A pneumatikusok
A metodizmussal vitatkozó, ám nála ősibb iskola a pneumatikusoké. A sztoikus Zénón (Kr. e. 336–264) tanításait az orvostudományba átültető pneumatikusok a pneumát, a szellemet tekintették kulcsfogalomnak. A pneuma szerintük légnemű, részben anyagi jellegű szubsztancia, amely egyben az életfolyamatok legfőbb mozgatója is. Ezt az elméletet később Galénosz is beépítette tanaiba. Az orvosi iskola alapítója az attaliai Athénaiosz volt (Kr. e. 50 körül). Szemben a metodizmussal, Athénaiosz a minőségeket és ezek egyensúlyát tekintette a legfontosabbnak. A pneumatikusok jelentősége abban állt, hogy a metodizmus túlságos gyakorlatiasságával szemben elméletet próbáltak alkotni, s ennek eredményeképpen kauzális alapon gyógyították a betegségeket.
A racionalizmus és empirizmus
A hagyományos, hippokratikus – Alexandriában továbbfejlesztett – nedvelméletek (3) mellett ezek a nézetek befolyásolták tehát a kor orvosi gondolkodását. A fő kérdés azonban ekkoriban sem az elmélet, hanem a gyakorlat, a terápia megválasztása volt. Celsus tanúsága szerint már igen korán megjelent tehát az orvoslás két, mindmáig alapvető terápiás irányzata: az empirizmus, illetve a racionalizmus (4).
A racionális felfogás szerint a betegségeknek előbb az okát kell földeríteni és csak ezután kezelhető a baj (kauzális, etiologikus, patogenetikus kezelés). Az empirikus irány viszont az okok megismerését részint lehetetlennek, részint pedig az esetek egyedisége miatt értelmetlennek tartotta és úgynevezett szimptomatikus (tüneti) kezelést alkalmazott előszeretettel. A metodizmus – Celsus leírása szerint – a két irányzat közti középutat jelentette, hiszen elméletet alkotott ugyan, de ez csak a terápiára szorítkozott. A galénoszi szintézisig (II. század) a római orvostudomány a jelek szerint e két terápiás irányzat, elvrendszer vitájával volt elfoglalva.
A római orvostudomány másik jellegzetessége szintén a terápiával kapcsolatos. A három lehetséges gyógyítási módozat – tudniillik a kézzel (kirurgia), gyógyszerekkel (farmakeutika) vagy élettevékenységek szabályozásával (dietetika) való gyógyítás – egyenlőtlenül jutott szerephez benne. A sebészet és a gyógyszerészet ugyan fejletlennek semmiképp sem volt nevezhető, de az étkezés, alvás, ürítkezés, szerelmi élet, mozgás szabályozásával, fürdőkkel, hashajtással, gimnasztikával, diétával gyógyító dietetika uralma az ókor, sőt egészen a középkor végéig egyértelmű maradt. Az ókori dietetikus terápia és fogalomrendszer – arab közvetítéssel és rendszerezéssel – a XVIII. század végéig eleven életet élt Európában. Ráadásul az ókorban képzett orvost csak a jobb módúak alkalmazhattak. Többnyire a hagyományos népi gyógyítók kezelték tehát az embereket, gyógyszerekkel, terápiával az egészségüzletágban dolgozó kereskedők – unguentarii, rhidzotomoi, müropolai, pharmakopolai, pantapolai, aromatarii – látták el őket. A népi gyógyászati eljárások a „komoly” tudományos munkákban is jelentős szerepet játszottak (2, 5).
A római orvostudomány harmadik jellemzője az elmélet szoros kapcsolódása a filozófiához, pontosabban a görög természetfilozófiához. Sajátos módon a keresztény világban továbbélő antik orvosi hagyománynak – a humorális patológia középkorban már egyeduralkodó rendszerén keresztül – mindvégig sikerült fenntartania kapcsolatát a pogány természetfilozófiával. Az orvostudomány speciális, szinte kivételezett helyzete a középkori oktatásban és gondolkodásban részint éppen ennek a kapcsolatnak köszönhető. A klasszikus – valójában az ókorban soha egyértelműen meg nem fogalmazott, de gyakorlatilag minden orvosi szövegben legalább elemeiben jelen lévő – nedvelmélet (négy nedv, négy minőség, négy elem kapcsolódásai és variációi s az ezek alapján kombinált terápia) szintén e természetfilozófia terméke volt (3).
|
|
A negyedik s általában figyelmen kívül hagyott jellemző – noha ez voltaképpen a tudományra nem, csupán a gyógyításra vonatkozik – a gyógyító kultuszok, a különféle vallások és hiedelmek kiemelkedően fontos szerepe. Itt nem csupán az aszklépeionokra, gyógyforrásokra vagy az Aelius Aristides (6) által leírt templomikúra-turizmusra gondolunk, hanem arra az általánosnak nevezhető felfogásra, amely szerint a betegségek különféle ártó numenek tevékenysége folytán érik az embert, s e numenek kiengesztelésével, illetve egyéb numenek, esetleg mágikus módszerek segítségével küzdhetők le. (Lásd például Ammianus Macellinus elbeszélését a Valens császár idején, vagyis a keresztény időkben hasgörcsét ráolvasással gyógyító, s ezért kivégzett ifjúról – Amm. Marc. 29.2.28.) Annak, hogy a ránk maradt orvosi tárgyú irodalomban ennek a szemléletnek aránytalanul kevés nyomát lelhetjük, egyfelől nyilván e hagyományt elnyomó, illetve saját kultuszaiba építő kereszténység, illetve iszlám térhódítása az oka. Az ókori görög-római gyógyítás kultikus rétegének jelentőségét másfelől a reneszánsz, majd a felvilágosodás is (előbbi kereszténysége, utóbbi racionalizmusa miatt) természetszerűen kisebbíteni igyekezett, noha a vallásokhoz, hiedelmekhez kapcsolódó gyógyító kultuszok a mindennapi gyógyítótevékenységben az ókorban mindvégig fontos szerepet játszottak, bizonyára sokkal fontosabbat is, mint a teljes hippokratikus-galénikus tudomány, valamennyi nagyságával együtt. (Gondoljunk csupán arra, hogy a racionalitásáról és empirizmusáról nevezetes görög orvoslás, két szülőhazájában, Knidoszon és Kószon egyaránt templomokban, kegyhelyeken jött létre.)
Elmondhatjuk, hogy bár az orvosi tudomány magában a Városban soha nem vált igazán honossá, az egészség ügye és az orvostársadalom a birodalom fönnállása alatt mélyreható szerkezeti átalakuláson ment át: Róma számos olyan intézményt hozott létre, amely utóbb az orvosi oktatás, az orvosi rend és az egészségügyi szervezetek kialakulása szempontjából igen fontosnak bizonyult, a görög orvostudománynak pedig lehetőséget adott a fejlődésre, a szintézisre és a továbbélésre egyaránt.
Irodalom
