LAM 2001;12(1):49-50.

SZERKESZTŐSÉGI KÖZLEMÉNYEK

Aktív eutanázia és orvos segítségével végrehajtott öngyilkosság: miért kell legalizálni?

Ha a halál a beteg javára szolgál, akkor erkölcsileg elfogadható

Diane Prettytől 2001 októberében megtagadták törvényben előírt jogát, hogy megválassza halála körülményeit¹. Motoneuron-betegségben szenved, és megéli szervezetének széthullását. Olyan halál vár rá, amiről azt gondolja, hogy megaláztatást, szenvedést tartogat számára, és fizikailag képtelen arra, hogy saját magával végezzen. A bíróság visszautasította azt a kérését, hogy férjének engedélyezzék, segíthessen neki. A döntés jogi precedensnek megfelelhet, de erkölcsi szempontból helytelen. Ezért kellene megváltoztatni a törvényt.

Tegyük fel, hogy Diane Pretty agykárosodása miatt véglegesen és súlyosan önellátásra képtelenné válik, és csak egészségügyi technikával lehet életben tartani. Ha az orvosai úgy gondolnák, hogy kezelése semmi haszonnal nem jár, mivel már soha nem lesz képes semmiféle önálló tevékenységre, akkor a törvény szerint abbahagyhatnák az életben tartó kezeléseket, beleértve a folyadékpótlást és a táplálást². Ilyen körülmények között előre látnák, hogy a beteg meg fog halni, mert elmulasztják azt, ami rendeltetés szerinti kötelességük lenne, hogy az életet és az egészséget oltalmazzák. Egyébként más körülmények között nincs az orvos belátására bízva, hogy tétlenségével meggyorsíthassa az előre látható halált.

Ha a gyógyítás kötelesség, akkor erkölcsi és jogi szempontból az, hogy a kezelés elmulasztása miatt egy életet nem mentünk meg, ugyanolyannak tekinthető, mint ha aktívan elvesszük azt az életet^{3, 4}. Például, ha az orvos tudatosan hagyja, hogy a sürgősségi ellátásban egy megmenthető beteg elvérezzen, gyilkossággal vádolható. Morális és legális szempontból nem az a lényeges, hogy érzelmi alapon mi a tetszetős különbség a mulasztás és az elkövetés között, hanem, hogy igazolható-e vagy sem a klinikai következmény. A mulasztás és az elkövetés elkülönítésének tulajdonképpen csekély az értéke bizonyos egészségügyi ellátási körülmények között. Amikor az orvos lekapcsolja a lélegeztetőgépet előre látva, hogy beáll a halál, nincs értelme arra hivatkozni, hogy passzívan cselekedett.

Néha az orvos számára elfogadható, hogy leállítsa az életfenntartó kezelést, ha okkal feltételezhető, hogy ez a teljesen cselekvőképtelen beteg érdekét szolgája. A beavatkozás és a tétlenség morális és legális szempontból azonos elbírálás alá esik, ha szándékosan nem tesznek eleget az életmentési kötelezettségnek olyan esetben, amelyben az orvosok szerint az életet meg kellett volna menteni. Most a parlamentnek és a bíróságnak azt kellene elismernie, hogy ugyanilyen egyenlő elbírálás érvényesüljön akkor is, ha az orvosok egyetértenek abban, hogy néhány teljesen cselekvőképtelen betegnek érdeke, hogy véget érjen az élete⁵.

Akik legjobban ellenzik a nem szándékos, passzív és az aktív eutanáziát, elfogadják, hogy az életfenntartó kezelés orvosi megvonásakor erkölcsi szempontból nincs különbség a mulasztás és az elkövetés között. Elvileg nem utasítják el, ha a beteg nem részesül életfenntartó kezelésben. Érvelésük szerint azonban ez csak akkor fogadható el, ha az életfenntartó kezelés megvonásakor két feltétel teljesül, amely kizárja a nem szándékos eutanáziát a gyakorlatban^{6, 7}.

Az első feltétel, hogy a teljesen cselekvőképtelen beteg esetében a kezelés folytatását egészségi szempontból „haszontalannak” vagy túlságosan „megterhelőnek” kell nyilvánítani. Az eutanázia ellenzői számára azonban a haszon és a megterhelés ilyen megítélése nem kötődhet semmiféle olyan állításhoz, hogy a beteg számára már nincs értelme élni. Ha elfogadnák, hogy az orvosok ilyen kijelentés alapján klinikai döntést hozhassanak az élet passzív befejezéséről, a következő logikus lépés az ilyen beteg érdekeit legjobban szolgáló aktív eutanázia lenne. Az ellenzők másik érve, hogy a teljesen cselekvőképtelen betegektől a kezelést sosem szabad azzal a szándékkal megvonni, hogy halálát okozzuk – még akkor sem, ha a halál előre látható következmény. Csak annak érdekében tehetjük, hogy enyhítsük a szenvedést. Ha másképpen cselekszünk – érvelnek –, az egyenértékű lenne az aktív eutanáziával, és ezt erkölcsileg rossznak tekintik. Ezek az érvek két ok miatt elfogadhatatlanok^{8, 9}.

Egyrészt kérdés, hogy mitől válik az életfenntartó kezelés haszontalanná vagy túlságosan megterhelővé, ha segítségével elérhető a kitűzött cél: az élet megmentése. A teljesen cselekvőképtelen betegről csak akkor lehet kimondani, hogy számára már nem lehet hasznos a további életfenntartó kezelés, vagy hogy az számára túlságosan megterhelő, ha megítélésünk szerint további életéből nem származhat már haszna. Következésképpen, ha a klinikus az életfenntartó kezelés folytatását haszontalannak vagy túlságosan megterhelőnek minősíti, előzőleg már el kellett döntenie, hogy a szóban forgó cselekvőképtelen betegnek az életét élni már nem érdemes, így meghosszabbításának sincs értelme. Ezért tekinthető a kezelés megvonása a beteg legjobb érdekeit szolgáló beavatkozásnak, ami megfelel ezen érdek védelmét szolgáló kötelezettségnek is.

Másrészt, ha egyes betegek legjobb érdeke a halál – ha ilyen esetben az életfenntartó kezelés megvonása hasznosnak mondható –, akkor a halál erkölcsileg jó az ilyen beteg számára. Ha pedig ez így van, miért helytelen szándék ezt a morálisan jó dolgot előidézni? Tegyük fel például, hogy az orvos visszautasítja az életfenntartó kezelés megvonását egy olyan cselekvőképtelen betegtől, akinél a klinikuscsoport ezt helyénvalónak találta. Az orvos nem egyébért teszi, minthogy felfogása szerint ezzel részben az a szándéka, hogy a beteg gyorsan és fájdalom nélkül haljon meg. Morálisan egyáltalán nem helyeselhető, visszautasítása nem egyeztethető össze az igazán fontos erkölcsi szemponttal – a beteg legjobb érdekével.

Amennyiben a klinikai körülmények adottak, az orvos számára lehetővé kellene tenni, hogy megszüntethesse az életfenntartó kezelést, ha szeretné meggyorsítani a halált, vagy enyhíteni a szenvedést. Ilyen sajátos helyzetben nincs szükség morális különbségtételre. Ha a teljesen cselekvőképtelen beteg passzív eutanáziája legálisan és szakmailag elfogadható, akkor a nem szándékos aktív eutanáziának is ugyanez a státus jár.

Visszatérve Diane Pretty esetéhez, miért ne legalizálhatnánk az önkéntes aktív eutanáziát is ezen érvek tükrében? Ha véglegesen és teljesen cselekvőképtelen lenne, már láttuk azokat a körülményeket, amelyek között az orvosok passzív módon véget vethetnének életének, és engedélyezni kellene, hogy ezt aktívan is megtehessék. Következésképpen, miért nem kérhetné meg ő maga az orvosokat, hogy vessenek véget életének úgy, ahogyan ő szeretné? Senki sem kérdőjelezi meg beszámíthatóságát vagy bátorságát. Ennek ellenére jogilag felülbírálták legjobb érdekéről alkotott saját elképzelését, és azok megítélését, akik ismerik és szeretik őt.

Erkölcsileg egyre inkább megkérdőjelezhetővé válik a döntés, ha tudjuk azt, hogy Diane Pretty bármikor visszautasíthatja az életfenntartó kezelést, és orvosai jogilag kötelesek betartani kívánságát¹⁰. Egyes orvosok valószínűleg szívesen segítenének Diane Prettynek, hogy véget vessen életének. Az ilyen támogatást morális szempontból helyesnek kell tekinteni, ugyanis az ő érdekét szolgálja és kérésére történik. Törvényi jóváhagyásra lenne szükség – vagy úgy, hogy egy bátrabb bírói testület értelmezi a meglévő törvényeket, vagy új törvényhozás révén.

Végül, ha erkölcsileg helyesnek tartjuk, hogy a beszámítható betegtől saját kérésére elvegyük az életet, akkor morálisan megalapozottnak kell lennie, hogy a szükséges orvosi eszközöket biztosítsuk számára, hogy végezhessen magával. Lehet vitatkozni azon, hogy Diane Pretty kérését aktív eutanáziának vagy asszisztált öngyilkosságnak minősítsük. Ha ezek bármelyikét biztosítjuk bizonyos betegeknek, akik beszámítható állapotban kérik ezt, azzal tiszteletben tartjuk önrendelkezésüket és azt a kívánságukat, hogy úgy haljanak meg, ahogy azt méltónak tartják.

Természetesen az aktív eutanázia és az orvos segítségével végrehajtott öngyilkosság józan gondolkodású támogatóinak komolyan kell venniük a kérdés kritikus részét – annak eldöntését, hogy mikor helyénvaló a halálba segítést kérő felhívás. Bár ez nem könnyű, semmiképpen nem lehetetlen. A leglényegesebb kérdés továbbra is az: ennyi morálisan helyes dolog dacára mi az, ami helytelen?

Len Doyal professor of medical ethics
St. Bartholomew’s and Royal London School of Medicine and Dentistry, Queen Mary, University of London, London E1 2AD

Lesley Doyal professor of health and social care
University of Bristol, School for Policy Studies, Bristol BS8 1T2

A szerzők köszönik Julie Stone tanácsait a közlemény megírásához.

BMJ 2001;323:1079-80.