LAM 2001;11(10):680-1.

LAM-INTERJÚ

„Amit tehettem, az volt a jutalom”

Dr. Boda Domokos 1921-ben született a csehszlovákiai Alistál községben. Orvosi diplomát 1944-ben szerzett a Budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen. Gyermekgyógyászatból 1955-ben, gyermekkardiológiából 1979-ben tett szakvizsgát. 1963–91-ig a SZOTE Gyermekklinika tanszékvezető egyetemi tanára. 1991-ben oktatási rektorhelyettes, professor emeritius. 250 szakcikk, két monográfia, több könyvfejezet és a Gyermekgyógyászat című tankönyv szerzője. Számos hazai és nemzetközi tudományos társaság vezetője, tudományos folyóiratok szerkesztőbizottsági tagja. Széchenyi-díjas. Három gyermeke és hat unokája van. A professzor urat Ferenczi Andrea kérdezte pályájáról, életéről.

– Elképesztően sok találatra akadtam az interneten a professzor úrral való beszélgetésre készülve.

– Valószínűleg annak köszönhetően, hogy az utóbbi időben ismét az érdeklődés homlokterébe kerültek az úgynevezett tonometriás vizsgálatok, amelyekkel én már az ötvenes években foglalkoztam itthon, és eredményeimet 1958-ban közöltem. Akkoriban a gyermekparalízis következtében kialakult légzésbénulás kezelésében az egyik legfontosabb feladat a szabályozott lélegeztetés megoldása volt. A lélegeztetőberendezés beállításához csak a légzésszám és a nyomás paramétereire támaszkodhattunk. Később felismertük, hogy ha egy ballonszondát bocsátunk le a gyomorba, akkor a páciens vérével equilibrumba került szén-dioxid-egyensúly segítségével a levegő adagolása pontosan beállítható. Sajnos ezeket az akkor még elméleti alapokkal sem rendelkező vérgázvizsgálatokat nem szabadalmaztattam, amit jóval később, a hetvenes években egy amerikai traumatológus megtett. Az említett cikkemre azonban meglepő módon még ma is sokan hivatkoznak a nemzetközi szakirodalomban.

– A pályakezdés egy fiatal orvos számára abban a korban, amelyről Illyés Gyula azt írja: „olyanokat éltünk meg, amire ma nincs ige... amit nem érthet, aki nem érte meg”, feltételezem nem volt könnyű.

– Mindjárt a diplomám megszerzése után egy katonai szállítmánnyal Németországba kerültem. Azt szoktam mondani, hogy antimilitarizmusomra jellemzően nem voltam katona, csak hadifogoly. Miután hazajöttem, 1946-ban a Pestszenterzsébeti Gyermekkórházban helyezkedtem el. Roppant szegényes és nehéz körülmények között dolgoztunk. Ám szerencsés véletlen folytán valaki behozott a kórházba egy háborúból visszamaradt műszert. Csakhamar kiderült, hogy egy igen magas technikai színvonalú fotométer került a birtokunkba. Mivel egyetemi éveim alatt élettankutatónak indultam, majd az Élettani Intézetben teljes kutatói képzésben részesültem, az ajándékba kapott műszerrel nemzetközi szintű vizsgálatokba tudtam kezdeni.

A gyermekgyógyászat tragikus szakma volt a II. világháború után. A fertőző betegségek mellett a legtöbb csecsemő magas vízvesztéssel járó bélhurut következtében halt meg. Amikor megpróbáltam utánanézni a nemzetközi szakirodalomban, hogy mit tehetnénk ez utóbbi gyógyítása érdekében, a kezembe került legelső folyóirat egyik közleménye az akkori legmodernebb kezelési módszert ismertette, amit aztán megpróbáltam megvalósítani hazai körülmények között.

– Ennek elismeréseként vehette át augusztusban a Köztársasági Érdemrend középkeresztjét.

– A kitüntetést a heveny anyagcsere- és légzési zavarok folyadék- és elektrolitterápiájának terén elért kutatásaimért és eredményeimért kaptam. Hangsúlyozni szeretném azonban, hogy magát a terápiát nem én dolgoztam ki, csupán bevezettem azt az itthoni klinikai gyakorlatba. Már az első kezelések drámai hatásúak voltak. Emlékszem egy kisfiúra: a súlyos vízvesztés következtében megráncosodott szemeit jó ideje nem tudta kinyitni. Ám a reggeli infúziós kezelés után délután már azt „kérdezte” élettel megtelt tekintete, hogy mikor kap enni. Valósággal feltámadt.

– Miért választotta éppen ezt a hivatást?

– Szerettem volna valamit felfedezni. Egész életemben a tudományos kíváncsiság vezérelt, a rejtélyek megfejtése. Minden betegség egy izgalmas feladat, aminek megoldásában további motivációt jelent, ha gyerekekről van szó. Rendszerint a legbonyolultabb, látszólag megoldhatatlan esetek kerülnek elém.

– Amelyek közül néhányat Gyermekgyógyászat című tankönyvében is olvashatunk, ami tizenöt év után is népszerű mind a medikusok, mind kollégái körében.

– A tankönyvírást nem szokás sokra tartani. Semmiféle elismerés nem jár érte. A napokban azonban egy nem orvos munkatársam azzal a kéréssel fordult hozzám, hogy nézzem meg a gyermekét, mert újszülöttkori sárgaságra gyanakszik. Nagyon meg volt ijedve. Néhány óra múlva, amikor lementem megnézni a babát, az asszony mosolyogva fogadott: – Fellapoztam a professzor úr könyvét, és már tudom, hogy szoptatásból eredő ártalmatlan sárgaságról van szó.

Ebbe a tankönyvbe beleírtam minden titkomat. Miközben dolgoztam rajta, magam elé képzeltem a medikust, akinek ebből kell megértenie és megtanulnia a szakmát, hogy aztán képes legyen a problémák önálló megoldására. Az eszembe se jutott, hogy a többi professzor milyen véleménnyel lesz majd a munkámról.

– Amikor Szeged díszpolgárává választották, úgy fogalmazott: „A családban látom a kritikus társadalmi szituációk túlélésének esélyét.” Professzor úr szerint mi az oka annak, hogy egyre kevesebben vállalkoznak gyereknevelésre, holott a tudomány nemcsak a gyermekvállalás lehetőségeit szélesíti folyamatosan (például humán reprodukciós módszerek), hanem az új diagnosztikai eljárások egészséges utód születését is növekvő valószínűséggel garantálják?

– Ha tíz embert megkérdeznénk, tízen anyagi okokra hivatkoznának. Pedig ennek pont az ellenkezője igaz. A legjobb egzisztenciális körülmények között élő családokban születik a legkevesebb gyerek.

Egyébként van egy hipotézisem, ami a szülő és a gyermek közötti kapcsolat oldaláról közelíti meg a kérdést. Az újszülött kapcsolata az anyával óriási jelentőségű. A világrajövetel első pillanataiban érvényesülő, a gyermek egész személyiségét meghatározó imprintáló élmény nagyon lényeges. Ahogy megpillantja egymást az újszülött és az anya, majd kapcsolatot alakítanak ki egymással. Az édesanya hangja megnyugvást, biztonságot jelent a baba számára, hiszen ismeri azt a hangot, kilenc hónapig hallgatta. Abban a pillanatban megkötődik az örök szövetség közöttük. Ez az a pillanat, ami egy könnyelmű fruskát csodálatos édesanyává formál. A mostani, reprodukciós korban lévő generáció ebből kimaradt. Régebben ugyanis az volt a szokás, hogy az újszülöttet elkülönítettük az anyától. Csak másnap láthatta a babát, ha szoptatni vitték. Aztán a piciket már hathetes korban bölcsődébe adták. Nem alakulhatott ki az a szülő-gyermek közötti kötődés és érzelmi kapcsolat, amely mindent felülmúló, nagyszerű élménnyé teszi azt, ami más esetben nyűg és borzalmas kötelesség. Ezt ma tudatosan kell segíteni. A tudomány tálcán kínálja az emberibb emberséghez vezető utat. Ehhez még hozzávenném a művészeteket, amelyek kiválóan alkalmasak arra, hogy a legnemesebb érzéseket felébresszék.

– Az idén a Magyar Gyermekgyógyász Társaság legkiemelkedőbb elismerésében részesült. Joggal lehet rá büszke.

– A Kerpel-Fronius Ödön nevével fémjelzett díj azért különösen megtisztelő, mert szakmabeliektől és közeli ismerősöktől kaptam. Egyébként Kerpel-Fronius Ödön a folyadék- és elektrolitterápiában világszínvonalú vizsgálatokat végzett, amellett, hogy klinikáján a hatvanas években nemzetközi viszonylatban is kiemelkedő szerepe volt a genetikai vizsgálatoknak. Már egészen fiatalon fantasztikus reprezentánsa volt a tudománynak és a magyar gyermekgyógyászatnak. Nobel-díjat érdemelt volna. A gyermekgyógyász-kongresszuson, ahol a díjat átvehettem, a közel hatszáz résztvevő többsége a tanítványom volt. Valamennyi tevékenységem mellett a legtöbb örömöt oktatói munkám jelentette. Huszonnyolc évig voltam tanszékvezető. Ez alatt az idő alatt közel ötezer hallgatót tanítottam, és csaknem ötven főorvos munkatársam van, akik egykor szintén a tanítványaim voltak. Hihetetlen élmény volt velük találkozni.

– 1991-ben, a Széchenyi-díj átvételekor azt mondta: „Amit tehettem, az volt az igazi jutalom.”

– Ezt úgy értettem, hogy tanszékvezetői pozíciómmal járó hivatali teendőimért és a különféle bizottságokban való, olykor felesleges szócséplésért kaptam a fizetésemet. Minden egyebet a magam kedvteléséből tettem. Nagyon szerencsésnek mondhatom magam, hogy ilyen gazdag életben lehetett részem. Gyerekkoromtól kezdve értelmes, hasznos életet akartam élni. Voltak kritikus szakaszai az életemnek, dilemmák, amiket sorsfordulóknak is nevezhetnék. Fiatal orvos koromban könnyen meg tudtam nyerni az emberek bizalmát. Ez egyben veszélyt is jelentett, és eredményezhetett volna egy jól jövedelmező praxist. Döntenem kellett, hogy mit választok. Most nincs balatoni villám, és nem élek luxus körülmények között. Három lányom közül egy lett orvos, annak ellenére, hogy gyerekkorában ő sem akarta ezt a hivatást választani. Amikor megkérdeztük tőle, miért nem, azt válaszolta, nem akarok szegény ember lenni. Ezzel jellemezhetnénk akkori helyzetünket.

Amit ma érzek, az egyfajta belső megelégedettség. Ha rövid távon olykor kérdéses is becsületesnek lenni, hosszú távon mindenképpen megéri.

– Nem gondolt professzor úr arra, hogy közel öt évtizednyi szakmai tapasztalatait, azok tanulságait, a „szerencsés véletleneket” egy könyvben összegezze?

– Maga mindenre ráérez? Most készültem el a negyvenedik fejezettel. A címe Sorsfordulók. Életem eseményeinek alakulásáról szól, azokról a válaszutakról, ahol döntenem kellett, és hogy mikor miként döntöttem vagy dönthettem volna... Talán érdekes lesz. Egyelőre csak saját célra, a szigorúan bizalmas részek miatt... Nem volt végig sikertörténet.

– Beszélgetésünk előtt az interneten talált cikkek mellett elolvastam a 139. zsoltárt is, amelyben azt mondja Dávid: „Te alkottad veséimet, te formáltál anyám méhében... Csontjaim nem voltak rejtve előtted, amikor titkon formálódtam.”

– Ez az életrajzom, illetve az enyém is. A 71. zsoltár alapján, szinte űrlapszerűen alkalmazható rám. Olvassa el azt is!

Mert te vagy, Uram, reménységem, te vagy, Uram, bizodalmam ifjúkorom óta. Te voltál támaszom születésem óta, te hoztál ki anyám méhéből, téged dicsérlek szüntelen... Istenem, te tanítottál ifjúkorom óta, Mindmáig hirdetem csodáidat. Istenem, ne hagyj el késő vénségemben sem, míg csak hirdethetem hatalmadat, nagy tetteidet a jövő nemzedéknek. Istenem, igazságod a magas égig ér, mert hatalmas dolgokat vittél véghez. Van-e hozzád hasonló, Istenem? (Részlet a 71. zsoltárból)