LAM 2001;11(10):650-1.

LEVELEZÉS

Konszenzust vagy káoszt? Konszenzust!

A Lege Artis Medicinae 2001. évi áprilisi számában olvashattuk Grétsy Zsombor figyelmet érdemlő, aktuális, s egyben provokatív írását az orvosi nyelv használatának szabályairól, közelebbről az idegen szavak toldalékos alakjainak írásáról, s az idegen és magyar szavak egybe- vagy különírásának a kérdéséről. A gyakorlat nem egységes, kérdés, hogy a vonatkozó szabályozás megfelelően eligazít-e?

Magam 1996 óta évi rendszerességgel felvetem ezeket és az orvosi szaknyelv használatával kapcsolatos más kérdéseket a Magyar Belorvosi Archívum „Nyelvőr” rovatában, utoljára a lap 2001. évi 3. számában. A két, megbeszélésre érdemesnek minősített „szabály” a rovatnak szinte állandó szereplője. Örülök, hogy Grétsy Zsombor éppen ezekkel foglalkozik.

„Gyakori tévedés, hogy a latin -icus végződést magyarnak vélik, s következetesen -ikus formában alkalmazzák. Igaz, az átvett és a magyarban meghonosodott jövevényszavakban átírjuk az -icus végződést, de természetesen már magát a szó egészét is magyarosan írjuk (például szangvinikus). Ellenben a latinosan-görögösen írt szavaknál (gastricus, lymphaticus, acusticus, splanchnicus stb.) marad az eredeti, az »igazi« latin végződés is: erythropoeticus és nem erythropoetikus – ez utóbbi bizarr és illogikus hibridírás lenne. Ennek mintájára más latin végződéseket is »magyaríthanánk«, mondjuk az amyloidosist amyloidózissá torzítva.”

Ha kissé naivul ugyan, de arra gondolnék, hogy marad a latin -icus az eredeti összetételben (status asthmaticus vagy ductus cysticus), akkor teljes az egyetértés. A kiejtés is – természetesen – latinos (asztmatikusz és cisztikusz). De, ha megfordul a sorrend, melléknévképzővé válik a -cus, magyar jelzőként használjuk az idegen szót, s ha (még) ragaszkodunk az idegen írásmódhoz, akkor asthmatikus állapotról, cystikus vezetékről írunk, s asztmatikusnak, cisztikusnak ejtjük a „magyarított” jelzőt. Az anaemia haemolytica lehet haemolyticus (mondva: hemolitikusz) anaemia? A latin egyeztet, a magyar nem. Az idegen szavakhoz csatlakozó ragok, végződések, jelek írásmódja legyen magyaros – írja másutt Grétsy Zsombor is, példái a sclerotizált, stenotizált stb. Hibrid szavak, de követnek egy elfogadható szabályt. Helyeselhető tendencia az, hogy a magyaros jelzőként használt idegen szavakat írjuk mindenestől magyarul (inkább eritropoetikus, mint erythropoeticus túlsúly, a példa kedvéért). De kerüljük a gastricus, aplasticus, chronicus (!) jelzők használatát, ahogy ma már azt sokan teszik is.

Ha egy konszenzuson alapuló szabály előírja az idegen és a magyar szavak egybeírását, akkor feladom eddigi nézetemet. Az akadémiai Orvosi helyesírási szótár a vitaminhiány, az atomsúly és a molekulamodell mintájára ajánlja a labirynthműtét, a pancreasmi-rigy, Grétsy Zsombor példája szerint a bypassműtét írásmód alkalmazását. Mert „nehéz meghúzni a határt a magyar és az idegen szavak között”. Ahol, és akinek nehéz, ám írja egybe. Magam – egyelőre endothel-sejtről és lymphocyta-számról írnék. Ebben a kérdésben is közös nevezőre kellene jutnunk.

Hálás vagyok Grétsy Zsombornak a gondolatébresztő írásért. A címben feltett kérdésre a válaszom: konszenzust!

dr. Rák Kálmán

Először is: hadd fejezzem ki afeletti nagy örömömet, hogy végre nemcsak szóban vagy telefonon kapok visszajelzést egy-egy szaknyelvvel foglalkozó írásomra, hanem az a megtiszteltetés ért, hogy Rák Kálmán professzor úr írásban is megfogalmazta nézeteit, ellenvéleményét. E rovatnak voltaképpen ez is lenne a célja: az együttgondolkodás, a vita, a véleménycsere.

Rák professzor úr így fejezte be írását: „... konszenzust!” Nos, ennek a konszenzuskeresésnek a szellemében folytassuk a polémiát!

Professzor úr levelének utolsó bekezdéséhez csupán anynyit fűznék hozzá, hogy az idegen és a magyar szavak közti különbségtétel nehézségeit csak azért említettem, mert „A magyar helyesírás szabályai” is utal erre a problémára, tehát nekem magamnak nem ez a fő érvem az idegen-magyar öszszetételek egybeírása mellett – szemben a Professzor Úr sugalmazásával –, hanem egyszerűen maga a szabályzat, amely ezt előírja. Ám hozzáteszem, vállalom, hogy nem vagyok oly magabiztos az idegenség eldöntésének kérdésében, mint Professzor Úr: sok esetben valóban elbizonytalanodom... Különösen a latinos szavak esetében van erre okom, holott – Rák Kálmán egy másik cikkében már utalt klasszikus nyelvi műveltségére, amely jogos alapot szolgáltat kritikus elemzéseihez – bencés tanáraim jóvoltából magam is belekóstolhattam a latin és az ógörög nyelv szépségeibe. Itt van példaként a latin, az orvosi nyelvben kizárólag latinosan írható „canalis” szó. De mi van akkor a köznyelvi „kanális”-sal? Hasonló helyzet: „corpus” – nyilván latin. De egy művészettörténész számára, aki ezen egy műformát ért, vagy egy zenésznek, aki a hangszekrényt nevezi így (szótárazott szó!), nem biztos, hogy az... Nem sorolom tovább a furcsaságokat, csak kérdem: vajon feltétlenül szellemi renyheségem jele, hogy úgy érzem, „nehéz meghúzni a határt a magyar és az idegen szavak között”? A „show” – hogy a köznyelvből is hozzak példát – magyar szó? Nem írjuk át „só” formában, mert zavaróan egybecseng a nátrium-klorid magyar nevével. Rák profeszszor ezeket a „magyar vagy nem magyar” kérdéseket is mind kapásból megoldaná?

De most térjünk a legizgalmasabb felvetésre, az „-icus” és „-ikus” problémára!

A fejtegetés logikája tiszta, világos és helyes (csak mellékes megjegyzésem, hogy „-cus” képzőről is szó esik, pedig emlékeim szerint ilyen nincs is a latinban, csak „-icus”...). Lényege – ha jól értem – az, hogy ha egy latin szó mintegy „átcsúszik” a magyarba (elveszti a nemekhez való igazodás képességét, jelzőként a jelzett szó előtt használjuk – tehát: „magyarított” a jelző), akkor ezt célszerű avval is kiemelni, hangsúlyozni, jelezni, hogy a latin „-icus” végződést az „-ikus” váltsa föl.

No de miért? Miért csak a szó végét akarja Rák professzor magyarosan írni: hiszen a hibridszavaktól egyformán irtózunk? Két lehetőségünk van. Vagy teljesen latinosan, vagy teljesen magyarosan írunk. (én ez utóbbit támogatnám vagy legalábbis javasolnám az orvosi helyesírás gazdáinak, egy esetleges új szótár készítésekor – s úgy vélem, ez elfogadható kompromisszum lenne.) „Az anaemia haemolytica lehet haemolyticus (mondva: hemolitikusz) anaemia?” – teszi föl a kérdést a Professzor. A válasz – az előzőek után –: írásban igen, persze semmiképpen nem ilyen kiejtéssel! (E kiejtés Professzor Úr magyaros javaslata lenne? A hemolitikus, a hemolítikus szerintem inkább szóba jöhet: hagyományosan „s” leírással és kiejtéssel vesszük át az efféle latin szavakat, már századok óta – politikus, optikus, intrikus; ráadásul mind használható hölgyekkel kapcsolatban is!)

„Az idegen szavakhoz csatlakozó ragok, végződések, jelek írásmódja legyen magyaros.” – idéz engem Rák professzor úr. Legyen is! Ezt sem én találtam ki, hanem „A magyar helyesírás szabályai” című könyvben olvasható. Természetesen itt az idegen szavak magyar toldalékolásáról van szó. Csakhogy egy biztos: a hibridírást nem tudom támogatni, márpedig az „-ikus” végződés használata ez lenne – ugyanis a magyar nyelvben ilyen képző egyszerűen nincs, és soha nem is volt! (Más a helyzet a magyarosodott „-izál” képzővel: ez már igazi magyar toldalékká vált, ahogy arról már egy korábbi cikkemben részletesebben írtam.) Az „-ikus” végű szavak nem magyar toldalékolás eredményei, hanem a már régen „-icus”-odott szavak magyar átírásai, szokás szerint „s” szóvégi ejtéssel, írással. Tehát előbb jött az „-icus”, s csak utána a magyarosodás: bizony, a sorrend se mindegy!

Még egy kis nyelvi érdekesség. Több esetben azért a magyar is megtartotta a szavak nemre utaló végződését. Van „medikus” és „medika”, „masszőr” és „masszőz”, „dublőr” és „dublőz”. Ami pedig nyelvünk csodálatos voltát még jobban bizonyítja, az az, hogy a magyarban felesleges, különböző nemre utaló formák azért megtalálják a helyüket, a nyelv nem hagyja kihasználatlanul a szóvariációkat, hanem felhasználja azokat, saját jelentést adva nekik: mást-mást jelent a „komikus” (’férfi színész’, ’humoros’), a „komika” (’színésznő’), „komikum” (’humor’); más a „praktikus”, a „praktika” meg a „praktikum” – és még sok-sok példát bemutathatnék.

Végül ismét nyomatékosítom: köszönöm Rák professzor úr figyelmét és visszajelzését. Kérem őt, fontolja meg gondolataimat és kívánom: minél aktívabban, lelkesebben dolgozzon (és írjon!) közös célunk érdekében, az egységes, csiszolt magyar orvosi szaknyelv kialakításáért!

dr. Grétsy Zsombor