LAM 2001;11(10):619-20.

TÖPRENGŐ

Kételyek

Több mint egy évtizedes tapasztalat birtokában – ami a LAM szerkesztését, kiadását, az ebből adódó tényeket illeti –, ha őszinték vagyunk, elsősorban kételyeinkről adhatunk számot, ezeket oszthatjuk meg az olvasóval.

És mégis: navigare necesse est, bizonyosan szükség van továbbra is orvosi szakirodalomra, szükség van arra, hogy az anyanyelvünkön publikálhassunk, valamint a nemzetközi tudományos élet eredményeinek megismerésére is. Ezt jelzi, hogy a nehezen kiszámítható, becsülhető piac ellenére az orvosi szaklapok száma folyamatosan növekszik, az interneten új formák jelennek meg. De a különböző felmérések ellenére igen keveset tudunk a felhasználókról. Annyi talán sejthető, hogy az idősebb korosztályok érdeklődése általánosabb – talán, mert megszokták ezt, talán, mert megengedhetik maguknak –, a fiatalabbak érdeklődése inkább szűkebb, szakterületükhöz kötött.

Az is leszűrhető, hogy minél inkább megfelel egy lap elképzelése, filozófiája választott olvasótábora igényeinek, annál sikeresebb lehet a találkozás. Erőteljesebben fogalmazva: csak a jól megválasztott olvasótábor garantálja a sikert. Nem kétséges, hogy a kilencvenes évek sokat vitatott hazai egészségügyi trendjei között az egyik leginkább pozitív folyamat az volt, hogy emelkedett az alapellátás, a háziorvosi munka színvonala, meghatározóbbá vált a belgyógyász klinikusok aránya ezen a területen, ami középtávon a rendszer talpra állását, az alapellátás és a fekvőbeteg-ellátás egészségesebb arányát ígéri.

Ezért is kísérli meg ez a folyóirat: a megújult LAM, benne a BMJ Magyar Kiadás oldalaival elsősorban őket elérni, tájékoztatni, munícióval ellátni, a szakmaiság teljes értelmében. Nem egyszerű.

Mert mit is jelent az egészségügy vonatkozásában a szakmaiság, mit jelent az egészségügyi újságírás, ami nyilván valamennyire, valahol érintkezik a tudományos irodalommal, mégis egészen más.

Nemcsak arról van szó, hogy a XIX. században, illetve azóta a szó mai értelmében tudománnyá vált a medicina, hanem arról is, hogy az egészségügy időközben a társadalom egyik mennyiségileg is jelentős, minőségileg pedig folyamatosan növekvő fontosságú alrendszerévé vált.

Egészségpolitika, egészségpszichológia, egészségszociológia, egészségügyi jog, egészség-gazdaságtan, egészségmenedzsment... Már rég szétfeszítették a hagyományos kereteket. Kérdés, mennyit kell mindebből egy orvosnak tudnia, mennyiben bízható ez érdeklődésére, műveltségére, illetve mennyiben jelentenek e területek nehezen nélkülözhető szakmai ismereteket a számára.

A mi oldalunkról feltéve a kérdést, szükséges-e kísérletet tenni arra, hogy az eredeti közlemények és az összefoglalók mellett az orvostudomány társadalmi megjelenésével, szerepével kapcsolatos problémákat, mozgásokat – ezek összefüggéseit a szűken vett szakmai kérdésekkel – visszaadjuk a lapban? Van-e erre igény? Úgy véljük, reméljük, hogy igen a válasz. Persze nehéz megtalálni az egészséges arányokat, másrészt garantálni a megfelelő szerzőket és a színvonalat. Kísérletet teszünk mindkettőre.

Nem kell messzire menni a példáért. Az ebben a számban felvetett téma a következő: engedélyezhető-e az otthoni szülés vagy elvetendő ennek a lehetősége, illetve hogyan értékelhető a konkrét eset, az intézkedések, a kollégák megrendszabályozásának módja stb.

Kell-e, szabad-e ezzel foglalkozni? Megkérdőjelezhető-e orvosi szaklapban egy szakmai kollégiumi állásfoglalás? Valójában e kérdésfelvetés szükségessége is jellemzi helyzetünket. Hiszen a jó döntések kiállják a próbát. Nem a tekintélynek, a tartalomnak kell adnia a döntés súlyát. Lehet, hogy könnyebb a helyzetem és gondolkodásomat is befolyásolja, hogy a Sportegészségügyi Szakmai Kollégiumban, ahol évtizedek óta dolgozom, állandó a civil kontroll. Legutóbb is módosítottuk korábbi – nézetem szerint szakmailag kifogástalan – álláspontunkat. Eszerint 18 éves korban határoztuk meg azt az életkort, ameddig a küzdősportokban – ökölvívás, birkózás, karate – a fiatalok idősebb korcsoportban nem versenyezhetnek. Kiderült azonban, hogy több sportágban az életkori beosztás – a tapasztalatok alapján – ettől eltér, ezekben tehát indokolt a sportági gyakorlatot akceptálni. Főleg, mert ez a nemzetközileg is elfogadott. Persze ez tovább fokozza az orvosi felelősséget a versenyzők egészségvédelmében.

Tudomásul kell vennünk, hogy az orvosi munka sokféle társadalmi kontextusban zajlik, és ezek kihatnak – nem feladva a betegek üdvének alapelvét – az állásfoglalásokra.

Visszatérve az otthoni szülés kérdéséhez: egyszerűen arról van szó, hogy van-e kompetenciája a szakmai testületnek az intézeti szülés biztonságosabb volta alapján erre kötelezni a szülőnőket. De hát nem is ezt teszi, hanem az orvosnak tiltja meg az otthoni szülés levezetését! Jó kis csapda. Magyarországon, vélem-remélem, az egészségügyben különösen ellenezzük az abortuszt. Talán az egészségügy törekvései, munkája is szerepet játszik az abortuszok számának a csökkenésében, de az évi 60 000 eset riasztó adat. Mégis, a józan többség, beleértve a parlamenti többséget, nem a törvényi tiltásban látja a követendő utat. Ennek tükrében még inkább furcsállható az otthoni szülés szinte törvényi erejű tiltása. Hogy is van ez?

És hogy alakulnak a pénzmozgások az otthoni, illetve az intézeti szülés esetén? Mibe kerül az egyik vagy a másik a családnak, a biztosítónak, a társadalomnak? A szakmai szempontokat mennyiben befolyásolják, befolyásolhatják a pénzügyi megfontolások, netán a meztelen érdekek?

Persze jó érv lehet, hogy amint, ha mégis sorra kerül az abortusz, akkor az a legjobb, ha ez szakintézetben történik (ezért is elvetendő a törvényi tiltás, mert ez további számos károsodást okozna testben és lélekben), úgy a szülés is a szakintézetben a legbiztonságosabb, annak a kilencven százaléknak, aki otthon is zavartalanul hozná világra magzatát.

Magam most a legkevésbé sem kívántam állást foglalni, bár nyilván a vájt fülűek számára a legárnyaltabb fogalmazásból is áthallatszik az üzenet. Azt talán sikerült érzékeltetni, hogy a szűken vett orvosi tudományos ismeretek közlése mellett annak tárgyalása is feladatunk lehet, hogy hogyan valósul meg prevenció, terápia, rehabilitáció egy adott társadalomban. Nincs nálunk a bölcsek köve. Erősek a kételyeink. De talán ezek visznek előre. És ezeket is szeretnénk megosztani az olvasóval.

dr. Frenkl Róbert