TÖPRENGŐ Mentálhigiéné dr. Frenkl Róbert

A fogalmaknak is van önálló élete. A mentálhigiéné lelki, netán szellemi egészségnek fordítható. Nálunk az elmúlt években, évtizedekben a WHO immár fél évszázados egészségdefiníciójának terjedése kapcsán került be a mentálhigiéné az orvosi-egészségügyi szemléletbe és valamennyire már a közgondolkodásba is. Az egészség testi-lelki-szociális jólét, vagy ahogy többen szeretik értelmezni: jóllét. Nem egyszerűen a betegség hiánya, tehát lényegesen többről van szó, mint arról, hogy az az egészséges, aki nem beteg.

Hasonló utat járt, jár be a mentálhigiéné fogalma, mint a később keletkezett, de karriert korábban befutott stressz kifejezés. A már a múlt században feltűnt mentálhigiéné fogalom 1905-ben nyert polgárjogot, amikor az Egyesült Államokban, a Yale Egyetem szervezésében megalakult az első mentálhigiénés egyesület, a Connecticut Society for Mentalhygiene. Már ekkor hangsúlyozták, hogy az eredményes működéshez iskola, egyetem, egyház, kórház, szociális intézmények közös gondolkodása, összehangolt tevékenysége szükséges.

A stressz fogalma, Selye János munkássága kapcsán, a harmincas években indult útjára, fénykorát a medicinában a hatvanas-hetvenes években élte. Selye egyik budapesti előadásának csúcspontja volt, amikor a stressz fogalom le nem fordítható voltáról anekdotázott. A feszültség kifejezés pontos, de szegényes, nem adja vissza a stressz fogalom teljes gazdagságát, a terhelést, terheléstűrést, ellenállást, a küzdelmet, az egyensúlyt, az alkalmazkodást és a kudarcot, a kimerülést. A francia akadémia által kiküldött nyelvészbizottság sem boldogult. Többórás vita után úgy döntöttek, hogy az angol eredetű stressz kifejezés francia megfelelője: la stress.

A mentálhigiéné is több, gazdagabb tartalmú, mint az egyébként szinonimaként is jogosan használt lelki egészség. A mentálhigiéné magatartásmódot, egészségkultúrát, viselkedéskultúrát is kifejez. Hangsúlyosan segítő attitűdöt, segítőkészséget jelent, amely azonban nyitottsággal, befogadókészséggel párosul. Nemcsak segíteni vagyok képes, hanem ha én kerülök válsághelyzetbe, képes vagyok kérni és el is fogadni a segítséget. Tehervállalást, konfliktustűrő és -kezelő képességet is jelent a mentálhigiénés kultúra.

Érdekes és párhuzamos a stressz és a mentálhigiéné fogalmának karrierjében az is, hogy mindkettő az orvostudományon belül jelentkezett, és megerősítve bizonyos medicinális karaktereket, fokozatosan átkerültek a súlypontok a társadalomtudományi területekre.

A mentálhigiéné így először a pszichiátriához soroltatott, lévén ez az egyetlen gyógyító orvosi tudományág, amelyben eleve - szükségszerűen - helyet kap a felismerés, hogy az ember netán nemcsak szomatikus lény. Később, ahogy több információval gazdagodtunk a mentálhigiénéről, a klinikai pszichológia részeként képzelték el ezt a mozgalmat, amely azonban szükségszerűen szétfeszítette még a medicinának a társadalomtudományokkal közös határterületeit is.

Nem az a lényeg ugyanis, hogy a mentálhigiéné új, önálló diszciplína-e, hanem az, hogy olyan sokféle területről, tudományból - akár többféle ideológia talaján született - származó ismeretek alkalmazása, amelyek révén hathatósan, akár életre szólóan segíthetünk a krízishelyzetbe jutott, de egyébként egészséges embernek.

A közérthetőség kedvéért természetesen sarkított a megfogalmazás, de talán kifejezi a lényeget. Azért sem a medicina része a mentálhigiéné, mert elsősorban nem a beteg emberre irányul. Medicinálisan fogalmazva tehát a prevencióhoz tartozik. Ezért is szokták - egyébként érthetően - a primer prevencióval rokonítani - akár szinonimaként is használva - a mentálhigiéné fogalmát. Nem baj. Mert valóban közös valamennyi rizikófaktorban a lelki egészség zavara. Látványos ez a szenvedélybetegségekben, de jelen van a hipertóniában, obesitasban, fizikai inaktivitásban stb. is. És természetesen attól, hogy valaki szomatikusan beteg, még lehet - betegségével összefüggésben vagy akár ettől függetlenül - krízisben, amelyben segítségre szorul. Nem kétséges, hogy a mentálhigiénés kultúra, műveltség, magatartás terjedése az egészségügyben jelentősen hozzájárulhatna mind az ágazat már-már összeomlással fenyegető gondjainak az enyhüléséhez, mind a tevékenység eredményességének növekedéséhez.

Mind a társadalmat, mind magát az egészségügyet tekintve szomorúnak, akár tragikusnak is minősíthető az egészségügy általános állapota, azon belül mostani töprengésünk tárgya, többek között az egészségügy mentálhigiénéje, lelki egészsége. Mert nemcsak az egyéneknek, de a közösségeknek, a különböző társadalmi csoportoknak, a családoknak, a településeknek, magának a nemzetnek is van egészsége, amelyben meghatározó a lelki-szellemi összetevő.

Az egész magyar történelmet, súllyal a XX. századot tekintve, akár egy heroikus társadalmi-politikai kísérlet alanyaként is szemlélhetjük a magyar népet, csodálva kifejlesztett túlélési stratégiáit, megmaradási képességét. A megpróbáltatások tükrében akár még rosszabbak is lehetnének közismerten kedvezőtlen morbiditási és mortalitási adataink, ezek következtében a tízmilliós lélektani határ alá csökkenő népességünk. Csak hát az a baj, hogy az egészségügyi állapot romlása az utóbbi negyedszázadban, az életszínvonal viszonylagos javulásának, valamelyes biztonságnak az időszakában következett be. Gazdasági fejlettségünknél rosszabbak - demográfusok megállapítása - egészségügyi adataink. Úgy látszik, túlélni tudunk, élni - a szó tartalmas, egészséges értelmében - kevésbé.

Valami hiányzik. Az a minimális értékrend, amit ideológiai felfogástól, politikai beállítottságtól függetlenül mindenki elfogad. Ami része a nemzeti kohéziónak hétköznapon és ünnepen egyaránt. A pénzzel nem megvásárolható értékek minimumáról, tiszteletéről, gyakorlatáról van szó. Erkölcsi és érzelmi értékek ezek. A tisztesség, a hűség, a barátság, a szerelem stb. értékei, amelyek meghatározhatják a társadalomnak és tagjainak a pénzhez és egymáshoz való viszonyát. Karácsony közeledtével különösen fájdalmas a szembesülés azzal a ténnyel, hogy egy magát nyíltan materialista ateistának valló társadalom vezetése nem tudott annyit rombolni az értékrenden, mint a pénz csaknem kizárólagos értékké válása egy, a hagyományos vallási értékeket elvben magasra emelő társadalomban.

Nem a pénzhiány az egészségügyi reform legfőbb akadálya, hanem a hazugságok, a féligazságok szövevénye, amelyek, többek között, a rendszert működtető, fenntartó paraszolvenciával függnek össze. De kapcsolatosak a hamisságra is ösztönző finanszírozással, valamint az egyre súlyosabb forráshiánnyal küzdő egészségügyből még hasznot húzni igyekvő, a szolidaritási elvvel szakítani készülő politikai törekvésekkel is. Az amoralitások sajátosan feltételezik, erősítik egymást, közben az ágazatban folyó heroikus, tisztességes munka egyre erőtlenebb a tornyosuló feladatokhoz képest, összeomlás fenyeget.

Meg kellene fordítani a kedvezőtlen trendeket, egészségügyben, társadalomban, politikában.

A mentálhigiénés kultúra, gondolkodásmód alkalmas lenne az ideológiáktól független társadalmi értékminimum szerepének a betöltésére. Amit nem akarsz, hogy az emberek veled cselekedjenek, te se tedd másokkal! Ne add el egy tál lencséért, többért sem, tisztességedet! Legyél kész segíteni tettekkel és szavakkal, vállalva terheket, vállalva az igazság akár kényelmetlen szolgálatát! Nem hősként, nem keresve a konfliktusokat, de az elvárható minimumszinten.

Nem az egészségügy konkrét tevékenysége határozza meg leginkább a nép egészségi helyzetét, mégis - elsősorban a leginkább meghatározó életmódkultúrát tekintve - döntő az egészségügyiek, kitüntetetten az orvosok mintaadó szerepe. Ezért is lenne szükség a reform, a tiszta viszonyok megteremtése. Nagy az írástudók, az elit felelőssége. Mindenütt a világon, a legfejlettebb országokban is, nagy gond az egészségügyi rendszer működtetése, nő az erre nehezedő nyomás. Jelentkeznek akár deviánsnak minősíthető, törvénnyel védett kitörési kísérletek, mint legutóbb a holland, az aktív eutanáziát engedélyező törvény. Elegáns kifejezése az orvos számára lehetővé tett, esküjével éppen ellentétes, a halált szolgáló tevékenységnek. Mutatja a lelki egészség társadalmi méretű zavarát, hogy a halálos ítéletet eltörlő társadalmakban tör előre az orvos által eszközölhető halálos ítélet gyakorlata. Mindez az emberi méltóság jegyében és védelmében. Lehet, hogy a hollandoknál - ne ítéljünk meg másokat! - működik az az értékminimum, a társadalom mentálhigiénés szövete, ami garanciát nyújt a visszaélések ellen. Nálunk - bántó szándék nélkül és nem a humor kedvéért - a közismerten elviselhetetlen fogfájós fájdalom is okot szolgáltathatna, főleg az örökösök oldaláról, az aktív eutanáziára. Mert hát hol a határ?! Főleg, ha nem szilárdak a normák?!

Nálunk, aktív eutanázia nélkül is évente negyvenezren halnak meg, olyanok, akik még éveket, évtizedeket élhetnének, ha lenne egészségkultúra, mentálhigiénés kultúra, mintaadó értelmiségi, közéleti, politikusi réteg.

Mondható, hogy a negyvenezerben benne vannak azok, akiknek értelmetlen szenvedését az aktív eutanázia enyhíthetné. Ha a holland egészségügyben - közismerten magas a színvonal - ez volt már a legfőbb probléma, akkor irigyeljük őket, ha nem is kell egyetérteni velük. De nálunk, ahol kényszerű gyakorlat a passzív eutanázia, társadalmi gond a középkorú férfiak magas halálozási aránya, az idős korosztályok ellátásának növekvő nehézségei, végre érdemben is tenni kellene valamit a nemzet egészségéért, a népességfogyás megállításáért, a lelki egészség, annak összetevői, értékké válásáért. Fontos természetesen a halál minősége, az emberhez méltó távozás Charon ladikján, de talán mégis az élet minősége kell prioritást élvezzen. Felelősségünk elsősorban erre terjed ki. Szép lenne, hozzám is ez áll közel, ha elég lenne az említett pozitív értékek közvetítése, de sajnos kevés. Vállalni kell a fellépést a negatív trendek, a gyűlölet, a kirekesztés, az erőszak ellen. És az ezek sajátos gonosz szövetét képező hazugság ellen. A karácsony a leginkább szekulárissá vált ünnep. A legkülönbözőbb világnézetű, politikai beállítottságú emberek ünneplik a názáreti kisded megszületését. Akárcsak a magyarok az ezeréves államiságot, a millenniumot. Ezer év kevés volt a pogány értékrend humánussá válásához. Talán a második évezred meghozza a valódi megújulást. Ma is a nemzet léte a tét.