TÖPRENGŐ Muzsikáljatok, orvosok! dr. Boda Domokos

Nem szorul bizonyításra, hogy az orvosok a lakosság átlagához képest jóval nagyobb arányban zenekedvelők, sőt ezen belül sokan aktívan valamilyen hangszeres zenét művelnek, kórusban énekelnek stb. Úgy látszik, hogy a pályaválasztás valamilyen módon együtt jár a zene iránti vonzódással, illetve talán a pálya jellege ösztönösen teszi kívánatossá az elmélyültebb kapcsolatot a zene világával. Hogy milyen nagy az aktív zenét művelők tábora, arra nyilvánvaló bizonyíték az évenként megrendezett "muzsikáló orvosok" találkozója és az azon megjelenők igen nagy száma. Ezenkívül mindenki több nagynevű orvost tudna említeni, akik szinte mesteri fokon, rendszeresen művelték a hangszeres zenét, szűk családi körben vagy klubszerű keretek között igényes kamarazene-darabokat játszottak. Azokra is több példát lehetne említeni - a most megnevezendő kettőn, Lukács Ervinen és Kovács Koloson kívül -, akik az orvosi diploma megszerzése után cseréltek pályát és hivatásos zeneművészek lettek, méghozzá igen magas elismertséggel. Ugyancsak sokan vannak olyanok, akik tanulmányaik során végig kitartottak a zenetanulás mellett, olyannyira, hogy választhattak: zenetanárként vagy orvosként kívánják-e életpályájukat folytatni. Sajnos, ezek többsége azután szinte babonás averzióval többé sohasem veszi elő hangszerét. De miért nem? Miért kell az évenként több tízezer zenetanulásra beíratkozó, több éven át zeneiskolába járó gyermeknek teljesen elkallódnia a zene számára? Szép-szép, hogy ezekből lesznek a későbbi koncertlátogatók, de ez egy kicsit olyan, mintha a fiatalokat csak azért buzdítanánk a sportolásra, hogy később ők töltsék meg a stadionok lelátóit.

Az a sejtésem, a rejtély magyarázata a zeneoktatás módjában van. Sajnos, a zeneoktatás fő célja túlzottan a tehetségkutatás (ami megint olyan, mint amikor az egyszeri nebulót megkérdezték: Miért tanulunk latint? - már amikor még volt ilyen tantárgy. - Azt felelte: Hátha valaki közülünk latintanár lesz...), másrészt a hangszeres zeneképzés szinte kizárólag szólisztikus játékra, vagyis végeredményben szereplésre készít(ene) fel. A zeneoktatásnak a későbbi életre megfelelő programot kellene nyújtania, ami aligha lehet más, mint a rendszeres együttmuzsikálás, mindenkinek olyan fokon, mint amit képzése és további önképzése megenged számára. Ehhez persze megfelelő háttérre, szervezett és felkínált feltételekre, sőt a zeneoktatók némi gondozó közreműködésére is szükség volna.

Írásom arra kívánja az orvos- és az egészségügybeli kollégákat buzdítani, hogy az említett kedvező arányszám ellenére még többen legyenek aktív koncertlátogatók, illetve még inkább többen lehetnének közülük aktív muzsikusok. Aligha kétséges, hogy a különböző egyetemi diplomát igénylő munkaterületek közül az orvosi pálya jár a legnagyobb stresszhatással, megrázó élményekkel, rendkívüli igénybevétellel, a nehéz esetek feletti örlődéssel, a túlzott lelkiismeretességből adódó önemésztődéssel. Az úgynevezett kikapcsolódási, szórakozási lehetőségek közül, de akár felemelő érzéseket indukáló művészi élményszerzési alkalmak közül aligha van még egy, amely olyan fokú önfeledt állapot előidézésére lenne alkalmas, mint a zene, és ezen belül is kiemelten az aktívan művelt zene, és még inkább a közös muzsikálás. A figyelem a zenedarab megformálására, a többiekkel való összhang elérése, a ritmuskövetés, és nem utolsósorban maga a zenedarab az embert olyan lelkiállapotba hozza, amely szinte csak a súlytalansággal érzékeltethető. Az együttes muzsikálás ezenfelül természetesen emberi kapcsolatot is jelent, mondhatni egészen kivételes barátságfajtát tud létrehozni, amelyre a mai elidegenedett világban különösen nagy szükség van. Ráadásul e kapcsolat révén az ember a szó szoros értelmében egy húron pendül a többiekkel, és ez minden sanda hátsó szemponttól mentes.

Az akadályok jól ismertek, mindenekelőtt az időhiány. Egyrészt, amit igazán akarunk, ahhoz az időt ki is tudjuk sakkozni, másrészt győzzük meg magunkat, hogy ennyivel tartozunk önmagunknak! Különben is, ehhez heti egy alkalommal másfél-két óra elegendő. Hogy időközben teljesen kijöttünk a gyakorlatból, sőt egyszerűen elfelejtettünk régi hangszerünkön játszani? Állíthatom, hogy akárcsak a kerékpározást, ezt sem, lehet elfelejteni. Három hét alatt hetente két-háromszori gyakorlással vissza lehet szerezni a régi hangszeres jártasságot. Nincs hangszer? Nézzük meg, hogy a szekrény hátuljában vagy a fiók mélyén nem lapul-e ilyen szerszám. (Nálam 15 éven keresztül állt a szekrénysarokban egy hangszer, amihez nem nyúltam hozzá, majd kiderült, hogy igen értékes mesterhegedű.) Hogy zavarjuk a szomszédokat? Ez ritkán okoz valóban problémát. Társak hiánya? Csak tájékozódás kérdése. Hogy nincs megfelelő helyiség a zavartalan együttléthez? Kis együttes számára a lakás is alkalmas. De a különböző klubok és egyesületek is elébe mehetnének az ilyen kívánságoknak, felkutathatnák az igényeket, hangszereket kölcsönözhetnének szívesség alapján stb.

A leglényegesebb akadályozó tényező mi magunk vagyunk. Ilyen a szégyenérzés egymás előtt, amin azonban hamar túl lehet jutni. (Sajnos az amatőr vagy még inkább a dilettáns kifejezésnek pejoratív értelme van, pedig ezek eredeti jelentése: kedvelő, gyönyörködő.) További lényeges szempont, hogy az eljátszandó darabot a meglévő technikai tudásunkhoz mérten válasszuk meg! A zeneirodalomban számos komolyabb technikai felkészültséget nem igénylő, ugyanakkor zeneileg tökéletes remekmű található, ezek a zenetárak bő választékából kölcsönözhetők. Ráadásul ezeket a rádióban, televízióban szinte soha nem halljuk, mert ott főleg  a népszerű repertoárt közvetítik, olyan darabokat, amelyek virtuóz előadási technikát igényelnek.

Van még egy lényeges veszélyt jelentő momentum ezen a téren. Néhány heti, havi együttlét után a társaság összecsiszolódik, technikailag és zeneileg fejlődik, a műveket egyre igényesebben tudja előadni. Ilyenkor szokott felmerülni a gondolat, hogy szereplésre vigyék a dolgot. Ez érthető és természetes igény, el is fogadható, ha egészen szűk körben történik, vagy hasonló együttesek egymás között ismertetik és mutatják be kedvenc darabjaikat. De a szereplés nagy hallgatóság előtt, nem lehet cél. Bármennyire is érdekes valamely közönség számára, hogy ilyen-olyan zenei darabot orvosegyüttesektől hall, ez egyenesen tévútnak tekinthető. A zenei profizmus egészen különleges előadásmódot, felkészültséget igényel. Nem vitatva, hogy erre adott esetben még a foglalkozásában megmaradt és kivételes tehetségű orvos is képes lehet, mégis általában ez az a pont, amikor a helyes mértéket túllépve egyszerre szánalmassá válhatunk, legalábbis megmosolyognak bennünket. Nem beszélve arról, hogy az előadás izgalma, a felkészülés éppen olyan stresszt okoz, mint amitől egyébként a zene által szeretnénk megszabadulni. Végeredményben az óriási mesterművek, a világklasszis előadók meghallgatása, a koncertek látogatása mellett a zeneélvezetnek egészen külön útja az, ha valamilyen értékes zeneművet magunk játszunk, s további fokozat, ha társakkal közösen végezzük.

Muzsikáljatok, orvosok!