ZENETÖRTÉNET Erős lélek gyönge testben - Edvard Grieg Malina János

LAM 2000;10 (9): 741-743. 

Edvard Grieg egészséges életet élt. Edvard Grieg nem élt egészséges életet. E két állítás egyaránt igaznak tekinthető a maga módján, és a norvég zene múlt századi nagy megújítójának (1843-1907) egyénisége szolgáltatja a "kulcsot", a kapcsolatot a két ellentmondó kijelentés között. Grieg, akit egy vele kamaszként kapcsolatban lévő kortársa törékeny testalkatú és visszahúzódó ifjúként jellemzett (valószínűsíthető, hogy angolkóros volt), tizenhat éves korában drámai testi megrázkódtatáson esett át, amely egész hátralevő életére rányomta bélyegét. 1860-ban súlyos mellhártyagyulladást kapott, ami légmellhez, bal tüdejének összezsugorodásához vezetett. A normális állapot nem állt helyre többé, és idős korára jobb tüdejének egy része is működésképtelenné vált. Az elsődleges következmény a szapora lélegzetvétel és gyors kifulladás volt, amely állandóan - változó intenzitással - gyötörte. Grieg azonban, miközben leveleiben sokat panaszkodott egészségére, mindezt bizonyos értelemben nem volt hajlandó tudomásul venni. Egész életében nagy elszántsággal, rengeteget dolgozott, mégpedig nemcsak komponált, hanem - zongoristaként és karmesterként - hangversenyezett is. Ráadásul haláláig kitartóan szivarozott.

Ez található a mérleg egyik serpenyőjében. A másikban az, hogy Grieg hasonló makacssággal sportolt is, és szenvedélye - meglepő módon - a természetjárás, a hegymászás volt. Erről csak hatvanéves kora után mondott le kényszerűen, jóllehet állapotának fokozatos súlyosbodása már 1900-ra rendkívül megviselte, elgyötörtté tette. Megerőltető hangversenykörútjait azonban élete végéig folytatta. Mindenesetre a rendszeres mozgás, a sok idő, amit szabad levegőn töltött, már csak jótékony lelki hatása miatt is, jelentősen hozzájárulhatott ahhoz, hogy Grieg egyáltalán megérte a korai öregkort.

Makacs és erős akaraterejű ember volt tehát Edvard Grieg, de kemény inkább csak önmagával szemben - emberi kapcsolataira, zenéjére inkább a halkszavúság, a melegség jellemző. Bár stílusának egyik legerősebb oldala harmóniai eredetisége - e tekintetben Debussy előfutáraként is szokás őt emlegetni -, ez inkább újszerű, olykor egzotikus színek felfedezését jelenti, semmint a kemény disszonanciák keresését. Az emberi kapcsolatok terén pedig elsősorban hosszú és boldog házassága tanúskodik érzelmi életének harmóniájáról.

Térjünk vissza az 1860-as tüdő- és mellhártyatraumára. Felmerült a gondolat a szakértőkben, hogy a folyamat oka tuberkulózis lehetett. Ha ez így volt, akkor nem progrediált, hiszen Grieg az eset után még csaknem fél évszázadig élt. A boncolási jegyzőkönyv nem utal semmilyen kétségtelenül tbc-ből eredő elváltozásra. Másfelől a mellhártya adhaesióit, illetve a bal tüdőben a boncolás során kimutatott hegeket egy tuberkulotikus folyamat jól magyarázná. (A helyzetet tovább bonyolítja, hogy Grieg - már az 1860-as esetet megelőzően - asztmában is szenvedett.)

A pneumothorax Lipcsében alakult ki Griegnél, aki 1858-ban, tizenöt éves korában lett az ottani, Mendelssohn által alapított, akkorra már egész Európára szétsugárzó hatású konzervatórium növendéke. A külföldi tanulmányokra honfitársa, Ole Bull hegedűvirtuóz buzdította a magának való és szorgalmas ifjút, aki igen tehetséges zongorista volt ugyan, de játéka sokkal inkább tükrözött érzékenységet, semmint virtuozitást. A még nem nagykorú ifjú már ekkor is a maga feje után ment: noha a drámai következményekkel járó mellhártyagyulladás magas lázzal és heves fájdalommal járt, s olyan rosszul volt, hogy édesanyja elutazott hozzá Lipcsébe, majd magával vitte Bergenbe, az orvosi tanács ellenére hamarosan visszatért Németországba, és folytatta tanulmányait - pedig sokáig gyengélkedett.

Szülővárosát, Bergent sokáig nem látta viszont. (Apai ágon Grieg egyébként skót származású volt: dédapja vándorolt be a festői nyugat-norvégiai kikötővárosba. Édesanyja viszont a tősgyökeres bergeni Hagerup családból származott.) A tanulmányainak befejezését követő esztendőben, 1863-ban (még mindig csupán húszévesen) Koppenhágába, a Norvégia felett hagyományosan kulturális hegemóniát gyakorló Dánia fővárosába ment, s az őt ott érő élmények meghatározó befolyást gyakoroltak pályájának alakulására. Megismerkedett Niels Gadéval, a XIX. század legjelentősebb dán komponistájával; ám a legnagyobb lökést a nála mindössze egy évvel idősebb Rikard Nordraaktól kapta, aki "internacionális" romantikus stílusban komponált ugyan, Grieget mégis a norvég népzene tanulmányozására, egy sajátosan norvég zenei stílus kialakítására buzdította.

Nordraak egészen fiatalon, 1866-ban - Grieg dániai tartózkodásának utolsó évében - meghalt. A megrendült barát gyászindulót komponált emlékére. Grieg ekkor már egy éve nős volt: első unokatestvérét, Nina Hagerupot vette feleségül. 1866-ban a fővárosban, Christianiában - a mai Oslóban - telepedtek le. Csak három évbe telt, hogy a zeneszerzőt újabb, még súlyosabb csapás érje. Egyetlen gyermekét, a tizenhárom hónapos Alexandrát vesztette el, s a tragédia hosszú évekre beárnyékolta életét.

Ennek ellenére 1870-ben Rómába utazik, s itt megismerkedik Liszttel. A "hírhedett" idős pályatárs nagyon tehetségesnek és rokonszenvesnek találja, különösen az ifjú zeneszerző a-moll zongoraversenye bűvöli el. Liszt, szokásához híven, készségesen támogatja felfedezettjét: ajánlólevelet ír a norvég kormánynak, amelynek eredménye egy állami ösztöndíj (Grieg még mindig csupán huszonhét éves!). A következő évben - még mindig a dániai példán felbuzdulva - a fiatal zeneszerző zenekart alapított a norvég fővárosban, s ennek élén karmesterként is működni kezdett.

Nyitottsága, sokoldalúsága és a sokasodó elismerések ellenére Grieg egyáltalán nem volt elégedett önmagával. Leveleinek tanúsága szerint úgy érezte, hogy zenei képzettsége hiányos, és ez elsősorban a nagy zenei formák megfelelő kezelését nehezítette meg számára. Kétségtelen, hogy zongoraversenyétől és színpadi műveitől eltekintve elsősorban a kis formák - dalok, lírai zongoradarabok - mestere volt, de az is, hogy a probléma nem annyira Griegé, mint inkább az egész korszaké, a XIX. század második feléé. Brucknertől Brahmson át Mahlerig a jelentős alkotók egyaránt elsősorban a nagyforma problémáival viaskodnak. Mindenesetre Grieg megközelítése, önreflexiója nem csupán könyörtelen igényességre vall, hanem csüggedésre, depresszióra való hajlamáról is árulkodik már fiatal korában.

Korábban említettük zeneszerzőnk hűségét szülővárosához. Nos, miután a 70-es évek második felében sokat utazgatott külföldön, s Norvégián belül is váltogatta lakhelyét, Grieg 1880-ban végleg visszaköltözött Bergenbe, s most már itt vállalkozott a helyi szimfonikus zenekar fellendítésére, végigvezényelve az első két évadot. Harmincas éveinek második felében tevékenységének intenzitása tetőpontjára hág, ám krónikus tüdőbetegsége egyre erőteljesebben ad jeleket magáról. Telente bronchitis és légszomj gyötri, időnként hosszabb időszakokon át betegeskedik. A 90-es évekre a légszomj állandósul, ennek ellenére folytatja hegyi túráit és egyéb szabadtéri foglalatosságait. Orvosai nem győzik csodálni eltökéltségét és mozgékonyságát.

Egy egészen új panasz is felbukkan ezekben az időkben: az "átkozott reuma", amelyről annyit panaszkodik leveleiben. Főként csuklóját és kezét fájlalta Grieg. Élete vége felé készített fényképein jól megfigyelhető, hogy ujjai addigra jelentős mértékben deformálódtak. Ez az elváltozás összefügghetett tüdőbetegségével, de lehetett különálló betegség is. Ugyancsak megfigyelhető a fényképeken, hogy az ujjak bunkó alakúvá váltak: a körmök meggörbültek és az ujjhegy megvastagodott. Ezek a tünetek, amelyek a légzőszervi megbetegedések egyik jól ismert kísérőjelenségei, Grieg életének utolsó két-három esztendejében jelentkeztek.

1900-ban a zeneszerző egészsége igencsak gyenge lábakon állt. Arról panaszkodott, hogy a legkisebb megerőltetés bronchitises és asztmás rohamokat vált ki belőle. Ebben az évben egy időre szanatóriumba kellett vonulnia, s ez átmeneti javulást hozott. A következő évben azonban megint ledöntötte lábáról a betegsége, s légzésének elégtelensége mind szembetűnőbb lett. Éjszakai fulladásai következtében alig tudott aludni; ilyenkor sokszor zavarttá vált, és lidérces álmok kínozták. A nagy mennyiségű altató sem használt. 1905-ben írt leveleiben így ír: "A tollamat is alig bírom tartani, és kimondhatatlanul kimerült vagyok. A szobán is alig van erőm keresztülmenni." "A múlt hét a légszomj által kiváltott búskomorsággal, az éjszakai nyugalom hiányával, ideggyengeséggel telt. Vagy közel már a vég, vagy pedig olyan nehéz évek várnak rám, amelyeket nemigen leszek képes elviselni." "Ami szívem legmélyéig elér, az az életkedv hiánya, és az utolsó évek nyomorúságos létének gondolata."

A következő évben a helyzet tovább súlyosbodott: "reumája" és éjszakai hallucinációi is egyre elviselhetetlenebbekké váltak. És mégis, ebben az évben számos koncertet vezényelt. A depressziótól azonban a munka sem tudja megmenteni. Egy 1906-os keltezésű levélrészlet szerint "...csak egy kívánságom van: el, el ettől az egésztől. Senki sem tudja, mennyire nem érdemes ilyen szenvedések közepette élni. Senki sem érti, hogy nekem már csak egy barátom lehet - a halál."

Ebben az évben újabb aggasztó tünet is jelentkezett: a bokák dagadása, ami nyilvánvalóan a jobb oldali, kisvérköri szívfél elégtelen működésével (cor pulmonale) függött össze.

A tüdejével folytatott több évtizedes harc 1907 nyarának végén érkezett el utolsó állomásához. Grieg arra készült, hogy szeptember folyamán elvezényli a-moll zongoraversenyét a leedsi zenei fesztiválon, ahol Percy Grainger játszotta volna a zongoraszólamot. Ám augusztus 27-én kórházba került. Négy nappal később kiengedték, s még ekkor sem adta fel a néhány nappal későbbi indulás tervét; szeptember 2-ára ez már szóba sem jöhetett. Lába erősen megdagadt, szája és körmei elkékültek. Ennek ellenére ismét elhagyta a kórházat, de már csupán egy éjszakára. 3-án már maga is tisztában volt vele, hogy közel a vég. Éjjel háromkor halt meg, miután - amint azt felesége később megírta: "ő, aki annyit szenvedett az álmatlanságtól, édesen elaludt, mint egy kisgyerek".

A boncolás során megállapították, hogy "...az ifjúkori gyulladás elpusztította bal tüdejét, és olyan következményekkel járt, amelyek a jobb tüdő működőképességét is korlátozták. A légzőfelület így létrejövő csökkenését erőteljes szíve nagymértékben ellensúlyozni tudta. És Grieg szíve meglepően hosszú ideig erős maradt. A nehézségek akkor kezdődtek, amikor az egészséges tüdő emphysemásan megnagyobbodott, és a helyzet akkor vált veszélyessé, amikor elérte azt a kort, amikor a véredényekben rendszerint olyan változások történnek, amelyek megnehezítik a szív munkáját. Ezek a változások ... a tüdőben mentek végbe ... A tüdőben cirkuláló levegőáramlás csökkenése miatt leromlott a szív vérellátása, és végül szívbénulás lépett fel." A boncolás a szív erőteljes megnagyobbodására is rávilágított.

Egy francia orvosi szakfolyóirat, a Chronique médicale még a zeneszerző halálának évében cikkezett a boncolás eredményéről. A cikk szerint "...a bal tüdő teljesen összezsugorodott, és a jobb tüdőt is számottevően érintette a betegség. Szíve a jobb tüdő helyére tolódott (miután a bal mell összeesett). A mellkas annyira összenyomódott, hogy ... keresztirányban nem volt több öt centiméternél. Más groteszk elváltozásai is voltak, és az orvosok nem győztek csodálkozni azon, hogy Grieg ilyen sokáig élt." A mellkas öt centiméteres vastagsága mindenképpen túlzásnak tetszik; az angolkór, különösen tuberkulózissal súlyosbítva, viszont valóban okozhatott súlyos deformációkat.

A boncolási adatok mindenesetre csak megerősítik az élő zeneszerzőről kialakított képünket: egy olyan művészét, aki panaszai és búskomorsága ellenére kitartóan küzdött életéért, mert teljesíteni szerette volna kötelességét. Az utókor hálával emlékszik rá.