KÉPZŐMŰVÉSZETI ROVAT Egzotikus képek, egzotikus betegségek Németh István

LAM 2000;10 (9): 736-739. 

Hága híres képtára, a Mauritshuis, ha méreteit tekintve nem is vetekedhet mondjuk az amszterdami Rijksmuseummal, feltehetően legalább annyira ismert a holland festészet szerelmesei körében. Mindez nem csoda, hiszen a válogatott műalkotásokból álló gyűjtemény többek között olyan remekművekkel büszkélkedhet, mint például Rembrandt 1632-ben festett Dr. Tulp anatómiai leckéje, vagy Vermeer felejthetetlen alkotása, a Delft látképe. A világhírű kollekció talán nem is kaphatott volna méltóbb helyet a Jacob van Campen tervei alapján 1634-1644 között épült kis városi palotánál, amely a klasszicizáló barokk egyik legszebb emléke Hollandiában. Míg azonban a rangos gyűjtemény legjavát kitevő XVII. századi festmények alkotóit valószínűleg senkinek nem kell már külön bemutatni, talán még a hollandok közül sem tudja mindenki pontosan, ki is volt valójában a múzeum névadója, a Mauritshuis, azaz a Móricház építtetője és első tulajdonosa.

Johan Maurits van Nassau Siegen (1604-1679) jelentős arisztokrata családból származott, amelynek egyes tagjai fontos szerepet játszottak Hollandia történelmében. Nagyapja a németalföldi szabadságharc vezetőjének, Orániai Vilmosnak a testvére volt, a nassau-siegeni birtokot öröklő apja, János gróf ugyanakkor egy Holstein-Sonderburg hercegnőt vett feleségül, s így Johan Maurits, anyja révén közvetve még a dán királyi házzal is rokoni kapcsolatba került. Az ifjú gróf természetesen származásához méltó neveltetésben részesült. Először Bázelben, majd a kasseli Collegium Mauritianumban tanult, ahol hasonló körökből származó tanulótársaival együtt igen sokoldalú humanista képzésben részesült. Anyja egyik ekkoriban írt leveléből kiderül azonban, hogy a fiatalembernek valójában nem sok kedve volt a tanuláshoz, így Johan Maurits 17 évesen Hágába ment, hogy katonai pályán próbáljon karriert csinálni. Folytatta ezzel a családi tradíciót, hiszen a spanyolok ellen fegyvert ragadó nagyapja bizonyos értelemben szintén katonaembernek számított, apja pedig a holland haderőreform egyik végrehajtója, s több hadászati kézikönyv szerzője volt. Frederik Hendrik helytartó seregében mindenesetre Johan Mauritsnak is hamarosan alkalma nyílt, hogy bebizonyítsa rátermettségét. Úgy tűnik, hamar felhívta magára a figyelmet, mivel néhány éven belül kapitányi rangra emelkedett, sőt az 1630-as évek közepén, egy heves összecsapás során szerzett kisebb fülsérülésének - és a kalapján éktelenkedő golyóütötte lyukaknak - köszönhetően rettenthetetlen hősként kezdték tisztelni.

Ekkor jött el az ő ideje. A Nyugat-indiai Társaság vezetői ugyanis úgy döntöttek, hogy egy jól felszerelt expedíciós hadtestet küldenek Brazíliába, hogy a portugálokkal szemben meg tudják védeni ottani gyarmati pozícióikat. A feladat végrehajtására Johan Maurits látszott a legalkalmasabb személynek. Az ambiciózus férfi, immár mint a brazíliai holland gyarmatok kinevezett kormányzója, 1636-ban kelt útnak, s mintegy nyolc évig maradt a távoli kontinensen. Bár csapatainak nem sikerült igazán átütő katonai sikereket elérnie, a brazíliai holland "gyarmatbirodalom" mégis az ő idején érte el legnagyobb kiterjedését. Az általa kiharcolt eredmények azonban nem bizonyultak hosszú életűnek, a portugálok ugyanis néhány éven belül újra átvették a hatalmat az érintett területeken. Érthető ezek után, hogy ha Johan Maurits neve manapság szóba kerül, a hollandok nem annyira hadvezéri vagy kormányzói erényeit igyekeznek kidomborítani, hanem sokkal inkább a férfi jelentős mecénási tevékenységére, a tudományok és a művészetek iránti megkülönböztetett érdeklődésére helyezik a hangsúlyt, s hozzátehetjük, nem alaptalanul.

Brazíliai útja során Johan Maurits nem csupán hazája katonai, illetve a Nyugat-indiai Társaság gazdasági érdekeit igyekezett hathatósan képviselni, hanem kihasználva a lehetőséget, az európaiak által még jórészt ismeretlen kontinens minél teljesebb feltérképezését is céljául tűzte ki. Ennek érdekében fegyveres csapatok mellett számos művészt és több kiváló természettudóst is magával vitt Dél-Amerikába, akik közül néhányat név szerint is ismerünk. Ezen vállalkozó kedvű, jeles tudósok sorába tartozott a kormányzó háziorvosa, Willem Piso (1611-1678) is, aki 1638-ban szintén kutatói ambíciókkal érkezett a távoli országba. Piso Leidenben, illetve Caenban tanult, majd Amszterdamban kezdett praktizálni, mielőtt csatlakozott volna a brazíliai expedícióhoz.

Bár a XVI. századi portugál útleírások Brazília lakosságát még alapvetően egészséges populációként említik, a helyzet néhány évtized alatt sokat romlott. Részben éppen az európai bevándorlók, illetve az Afrikából idehurcolt néger rabszolgák révén számos olyan betegség ütötte fel a fejét, amely korábban szinte teljesen ismeretlennek számított ezen a kontinensen. A hollandok ráadásul - a portugálokkal ellentétben - nemigen vették át a helyi étkezési szokásokat, s Brazíliában is ragaszkodtak az otthon megszokott, európai konyhához. Az utánpótlás persze gyakran akadozott, így az egyoldalú és elégtelen táplálkozás, a mértéktelen italozás és a nem megfelelő higiénia következtében könnyen áldozatul estek a különféle járványoknak és trópusi betegségeknek. Jellemző, hogy a holland katonák és telepesek körében jóval nagyobb pusztítást végzett például a skorbut, a malária vagy az amőbadizentéria, mint az ellenség csapatainak sorában. A különféle mérges kígyók és mérgező növények ugyancsak nem elhanyagolható veszélyforrást jelentettek az őket nem ismerő európaiaknak. Az elmondottakat figyelembe véve, talán nem kell külön hangsúlyozni, milyen kiváló terepnek bizonyultak a dél-amerikai gyarmatok Piso számára, a trópusi betegségek, illetve a helyi gyógymódok és gyógynövények tanulmányozására. A holland orvos kétségtelen érdeme, hogy igen alapos megfigyeléseket végzett a benszülött lakosság körében, az egyes betegségek leírásakor kizárólag saját, empirikus tapasztalataira támaszkodott, s észrevételeit igyekezett mindig pontosan rögzíteni. Komoly felfedezéseket tett egyes szembetegségekkel és nemi betegségekkel kapcsolatban, s többek között az ipecacuana gyökér gyógyászati célú használatát is ő leste el az indiánoktól. Itt végzett kutatásainak az eredményeit tartalmazza a De Medicina Brasiliensi, amely néhány évvel hazatérése után, 1648-ban jelent meg Leidenben, a Historia Naturalis Brasiliae című kötetben, a vele együtt kutató jeles természettudós, Georg Margraf, Brazília növény- és állatvilágát ismertető publikációjával együtt. A Dél-Amerikában végzett kutatások nyilván jelentős mértékben hozzájárultak Willem Piso szakmai elismertségéhez. Talán ezeknek az eredményeknek is köszönhető, hogy - a számunkra elsősorban Rembrandt "anatómiai leckéje" révén ismert - dr. Nicolaes Tulp utódaként, 1657-ben őt választották meg három évre az amszterdami Collegium Medicum dékánjává.
 

Frans Post: A Sao Francisco folyó háttérben a Maurits erőddel. Musée de Louvre, Párizs

Frans Post: Brazíliai táj. L.A. Carter gyűjtemény, Los Angeles

Az említett tudósokon kívül, mint már utaltunk rá, néhány tehetséges művész is részese volt a brazíliai expedíciónak. Rájuk elsősorban az a feladat hárult, hogy dokumentumértékű rajzokat és festményeket készítsenek a távoli ország lakosságáról, illetve egzotikus állat- és növényvilágáról. A kormányzó kíséretében utazó holland művészek közül mindenekelőtt azt a két festőt kell feltétlenül megemlítenünk, akiknek az alkotásai mindmáig a leghívebben őrzik ennek a kalandos vállalkozásnak az emlékét. Frans Post (1612k.-1680), a Johann Maurits számára is dolgozó jeles építész, Pieter Post testvére, elsősorban a jellegzetes brazíliai táj festője volt. Képeinek meseszerű hangulata, naiv bája talán leginkább a XIX. századi francia festő, Henri Rousseau egyes alkotásaihoz hasonlítható, amelyekre Post művei egyébként hatással is lehettek. A másik holland mester, Albert Eckhout (1610-1666) elsősorban nem tájképeket festett, hanem Dél-Amerika flóráját és faunáját, illetve a helyi lakosság egzotikus figuráit örökítette meg alkotásain. Eckhout egész sorozat ilyen képet készített, köztük a címlapon látható festményt, amely egy néger asszonyt ábrázol gyermeke társaságában.
 

Albert Eckhout: Tarairiu indián nő. National Museum, Koppenhága

Albert Eckhout: Albínó néger. Jagello-könyvtár, Krakkó

Bár a hollandok által Brazíliába hurcolt afrikai négerek többsége rabszolga volt, Eckhout említett képén látható fiatalasszony arany karperecet és gyöngy nyakéket visel. Az ékszereket leszámítva a nő öltözete mellesleg mindössze egy rövid szoknyából, illetve egy dekoratív, pávatollakkal ékesített kalapból áll. A néger asszony egy gyümölcsökkel teli hatalmas kosarat emel a magasba, míg pucér kisfia egyik kezében egy apró papagájt tart, a másikban pedig egy cső kukoricát szorongat. Ha jól megnézzük, a néger nő övébe tűzve még egy apró goudai pipát is felfedezhetünk. A két alakot különféle pálmákból, kaktuszokból és folyondárokból álló buja növényzet veszi körül, amely csak fokozza a kép egzotikus hangulatát. A festmény párdarabján egy csupán ágyékkötőt viselő - békés tekintetű, ámde a legkülönfélébb gyilkos szerszámokkal felfegyverzett - néger harcost láthatunk egy pálmafa tövében. Feltehetően még inkább megmozgathatta az európai közönség fantáziáját Eckhout képsorozatának az a darabja, amely az egyik helyi indiántörzs tagját, egy tarairiu asszonyt örökít meg, hasonlóan egzotikus környezetben. Ezen a festményen a fiatal nő már szinte teljesen meztelen, ágyékát mindössze egy összekötözött levélcsomó takarja. A korabeli nézőt azonban nem is annyira ez, mintsem a kép egyéb borzongató részletei hozhatták izgalomba. A jámbornak tűnő teremtés ugyanis egy félig lerágott kézcsonkot hurcol magával, míg fonott kosarából egy emberi lábfej kandikál elő. A holland telepesekkel egyébként jó kapcsolatokat ápoló tarairiu indiánok a korabeli források szerint valóban emberevők voltak, bár mentségükre legyen mondva, hogy kannibalizmusukat rendszerint a megölt ellenség elfogyasztására korlátozták. Hasonló, szintén életnagyságú festményeket készített egyébként Eckhout az ország többi jellegzetes népcsoportjának a képviselőiről, így a tupi indiánokról, a meszticekről vagy a mulattokról is. Érdemes itt megjegyezni, hogy a brazíliai holland gyarmatok lakossága ekkoriban jelentős részben portugálokból, illetve más európaiakból állt, ők azonban nyilván nem számítottak eléggé egzotikus figuráknak, így talán ezért nem kaptak helyet a festő említett sorozatában. Brazíliai korszakát megelőzően mellesleg sem Frans Posttól, sem Eckhouttól nem ismerünk egyetlen festményt sem, hazatérésük után ugyanakkor mindketten életük végéig Dél-Amerika jellegzetes motívumvilágát használták fel képeiken.

1644-ben Johan Maurits a maga nemében egyedülálló, hatalmas műgyűjteménnyel érkezett haza Brazíliából, amelyet alig tudott bezsúfolni frissen elkészült hágai palotájába. A kormányzó közszemlére tett egzotikus kincsei éveken keresztül a város fő látványosságai közé tartoztak. A híres brazíliai gyűjteménynek azonban ma már csak kis töredékét találjuk meg Hollandiában, mivel ennek jó részét Johan Maurits még életében elkótyavetyélte. 1652-ben például a Dél-Amerikában gyűjtött fegyvereket, különféle használati tárgyakat és bútorokat, számos Eckhout által készített műalkotással együtt barátjának, a brandenburgi választófejedelemnek ajándékozta. Ennek az ajándékegyüttesnek a részét képezte az a mintegy nyolcszáz tanulmányrajzból álló, Theatrum Rerum naturalium Brasiliae címen ismertté vált sorozat is, amelynek a második világháború után rejtélyes módon nyoma veszett, s csak a közelmúltban bukkantak rá újra, a krakkói Jagelló-könyvtárban. Orvostörténeti szempontból különösen érdekes Eckhout sorozatának az a lapja, amely egy albínó négert ábrázol. A művész itt talán ugyanazt az albínót örökítette meg, akiről Markgraf is megemlékezett a már említett Historia Naturalis-ban: "Láttam egy 18 éves fiút, világos hajjal és teljesen fehér bőrrel, akinek ugyanakkor olyan orra volt, mint egy négernek. Itt született Brazíliában egy néger apától és néger anyától."

A volt kormányzó azonban korántsem csupán a választófejedelemmel szemben bizonyult ilyen nagyvonalúnak. 1654-ben III. Frigyes dán királyt nem kevesebb mint 26 festménnyel, köztük Eckhout Brazília őslakosait megörökítő híres sorozatával lepte meg, s ez a ritka kollekció ma is a Koppenhágai Nemzeti Múzeum etnográfiai gyűjteményét gazdagítja. 1678-ban, halála előtt egy évvel Johan Maurits még maradék gyűjteményének jelentősebb darabjain is túladott, amikor Frans Post több festményét, s Albert Eckhout nyolc falikárpittervét - a műkincsekben egyébként nyilván nem szűkölködő - XIV. Lajos francia királynak ajándékozta. A Mauritshuisben ma látható páratlan műremekek tehát valójában nem Johan Maurits egykori gyűjteményéből származnak. A múzeum lelkes látogatóit azonban mindez feltehetően a legkevésbé sem zavarja.

Jegyzetek

1. Boogaart, E.van den (szerk.). Johan Maurits van Nassau-Siegen, Hága 1979.
2. Zo wijd de wereld strekt. Kiállításkatalógus (Mauritshuis). Hága 1979-80.
3. Broos B. Meesterwerken in het Mauritshuis. Hága, 1987.
4. Regt E. de, Mauritshuis. De geschiedenis van een Haags stadspaleis. Hága, 1987.
5. Vandenbroeck P. Over wilden en narren, boeren en bedelaars. Kiállításkatalógus (Koninklijk Museum voor Schone Kunsten). Antwerpen, 1987.