| KÖNYVEKRŐL |
|
|
LAM 2000;10 (5): 464-467.
A nemek közötti pszichés és biológiai eltérések vizsgálata talán sosem volt teljesen mentes bizonyos ideológiai megfontolásoktól, illetve prekoncepcióktól. Mindenesetre tény, hogy hosszú évszázadokon keresztül filozófusok és természettudósok, orvosok és teológusok lényegében azonos álláspontot képviseltek azzal kapcsolatban, hogy a nők fizikai és szellemi adottságaikat tekintve egyaránt alacsonyabb rendűek a férfiaknál. Míg például az erő és a kreativitás, a bölcsesség és az álhatatosság jellegzetes férfitulajdonságnak minősültek, a nőket több szempontból is tökéletlen teremtménynek tekintették. Jellemző, hogy sokáig még a fogantatás terén is csupán passzív, befogadó szerepet tulajdonítottak nekik, ugyanakkor az esetleges meddőségért kizárólag őket tették felelőssé. Ennek az alapvetően negatív, olykor kifejezetten antifeminista álláspontnak az alátámasztására hol az antikvitás nagy tekintélyű tudósaira, Arisztotelészre, Hippokratészre vagy Galénoszra, hol pedig a Bibliára vagy egyes egyházatyák kijelentéseire hivatkoztak. Nem nehéz kitalálni, hogy mindennek a hátterében kimondva vagy kimondatlanul a kialakult társadalmi normák fenntartásának, illetve szentesítésének a szándéka állt. Fontosnak tartották újra és újra hangsúlyozni, hogy a házasságon belül a férfit illeti meg a vezető szerep, hiszen ő a családfenntartó, ő rendelkezik a szükséges alkotói, szervezői és irányítói képességekkel, a nők ezzel szemben természetüknél fogva gyengék és esendőek, tehát feltétlenül támaszra, és útmutatásra szorulnak. A hagyományos felfogás szerint a nők feladata nem lehet más, mint hogy hűséges és engedelmes feleség, jó anya és gondos háziasszony váljék belőlük. Ezt sugallták azok a 16-17. századi traktátusok, illetve illemtankönyvek is, amelyekben jeles humanisták és morálfilozófusok egész pontosan megfogalmazták, milyen követelményeknek is kell eleget tennie egy ideális nőnek. A téma aktualitását jelzi, hogy például Juan Luis Vives 1523-ban írt, s számos nyelvre lefordított Institutio foeminae christianae című műve néhány évtized alatt szinte egész Európában ismertté vált, vagy hogy Jacob Cats 1625-ben kiadott Houwelijk-je a legolvasottabb könyvek közé számított a 17. századi Hollandiában. Maarten van Heemskerck 1555-ben készített, Az erényes nő dicsérete címet viselő metszetsorozata ugyanakkor azt bizonyítja, hogy a korabeli képzőművészet szintén jelentős szerepet vállalt ezeknek az eszméknek a népszerűsítésében.
Az ilyen jellegű propagandisztikus művekre
annál is inkább szükség lehetett, mivel a teremtés koronáinak igen gyakran
kellett tapasztalniuk, hogy a gyengébb nem képviselői valójában korántsem
mindig olyan jámborak és gyámoltalanok, mint ahogy ők azt elképzelték.
Számos közismert bibliai és antik forrásból származó történet is arra figyelmeztetett,
hogy a nők rendkívül csalafinta lények, akik a férfiak jóhiszeműségét kihasználva,
illetve vonzerejükkel visszaélve, olykor még a legerősebb vagy legbölcsebb
embereket is csapdába tudják csalni. Ez a tanulság olvasható ki többek
között azokból az irodalmi művekből és képzőművészeti alkotásokból, amelyek
Női cselek, A nők hatalma vagy A szerelem bolondjai címen
váltak ismertté az európai kultúrtörténetben. Bár a téma már a középkorban
is elég népszerűnek számított, legismertebb ábrázolásai - többnyire német
vagy németalföldi mesterek által készített grafikai sorozatok - a 16. századból
származnak. A kiváló holland festő és grafikus, Lucas van Leyden (1494-1533)
például az 1510-es években több ilyen metszetsorozatot is alkotott. Bár
a témát feldolgozó művészek korántsem mindig ugyanazokat a jeleneteket
örökítették meg, egyes híres vagy inkább hirhedtnek mondható bibliai nőalakok
szinte elmaradhatatlan szereplői voltak ezeknek a didaktikus célzatú sorozatoknak.
 Lucas van Leyden: Arisztotelész és Phyllis. Metszet |
 Lucas van Leyden: Vergilius a kosárban. Metszet |
A férfiakra romlást hozó, veszedelmes
asszonyok sorában épp úgy ott találjuk az Ádámot bűnre csábító Évát, mint
a Heródest érzéki táncával megbabonázó Salomét, vagy éppen a férje ellenségeivel
álnok módon összejátszó Delilát. Sámson és Delila esete annál is tanulságosabb
lehetett a kortársak számára, mivel itt egy legyőzhetetlennek tartott hős,
az erő, a férfiasság egyik legismertebb megtestesítője vált a női rafinéria
áldozatává. Mint közismert, Delila úgy hajtotta végre tervét, hogy leitatta
férjét, s megvárta, hogy az álomba merüljön, hiszen tudta, hogy alvás közben
még a legerősebb ember is olyan védtelenné és ártalmatlanná válik, mint
egy gyermek. Érdekes ebben az összefüggésben a téma egyik korai ábrázolása,
E. S. Mester 1460 tájára datált metszete, amelyen a művész Sámson teljes
kiszolgáltatottságát azzal is érzékeltetni kívánta, hogy a bibliai hőst
a megszokottól eltérően nem ereje teljében lévő izmos férfiként, hanem
törékeny ifjúként ábrázolta, aki gyermeki ártatlansággal szunnyadozik a
kezében ollót tartó, s kihívó pillantással a nézőre tekintő Delila ölében.
Ugyanez a borzongatóan hideg, érzelemmentes tekintet jellemzi Salomét is
az idősebb Lucas Cranach (1472-1553) manierisztikus aberráltsággal megfestett
művein, ahol a felcicomázott nőalak olyan szenvtelen arccal tartja a tálon
Keresztelő Szent János vértől csöpögő, levágott fejét, mintha csak egy
kosár ízletes gyümölcs lenne a kezében.
 Idősebb Lucas Cranach: Salome. Szépművészeti Múzeum, Budapest |
Míg azonban a szépséges Salome csupán
közvetett szerepet játszott a próféta halálában, s tulajdonképpen Delila
kezéhez sem tapadt vér (legfeljebb némi haj), más asszonyok már korántsem
bizonyultak ennyire finnyásnak, ha egy férfi ártalmatlanná tételéről volt
szó. A bibliai Judit például, akit egyes művészettörténészek egyszerűen
csak "fejvadásznak" tituláltak, előbb csalárd módon az ellenség vezérének
kegyeibe férkőzött, majd aztán az éjszaka közepén, brutális kegyetlenséggel
elvágta a békésen alvó Holofernész torkát. Lényegében ugyanilyen kétszínű
teremtés és hidegvérű gyilkos volt a másik ószövetségi hősnő, Jáhel is,
aki - a változatosság kedvéért - egy sátorcöveket vert a nála menedéket
kereső, s kimerülten ágynak dőlő Sisera fejébe. Bár Juditot és Jáhelt a
zsidó nép bátor megmentőiként szokták ünnepelni, nem csodálkozhatunk különösebben
azon, hogy olykor őket is ott találjuk az említett Női cselek sorozatok
negatív szereplői között.
 Artemisia Gentileschi: Jáhel és Sisera. Szépművészeti Múzeum, Budapest |
Már sokkal talányosabb, hogy a kiváló barokk festőnő, Artemisia Gentileschi (1593-1652) miért örökítette meg szintén olyan gyakran ezeket a tehetetlen férfiak meggyilkolását ábrázoló, vérgőzös jeleneteket. Megjegyezhetjük egyébként, hogy nem csupán Artemisia témaválasztása, hanem esetenként női főszereplőinek viselkedése is igen furcsának mondható. A nápolyi Capodimonte Múzeum képtárában található, 1612-13 táján készített híres festményén például a Holofernész nyakát nyiszáló Judit undorodva húzódik félre, no nem mintha maga is visszarettenne saját tettétől, hanem sokkal inkább azért, nehogy esetleg a haláltusájában fetrengő férfi fröcskölő vére bepiszkítsa a ruháját. A Szépművészeti Múzeum képén szereplő Jáhel érzéketlensége nem kevésbé zavarba ejtő, hiszen itt a nő olyan egykedvű természetességgel, s háziasszonyi alapossággal kalapálja Sisera fejébe a sátorcöveket, mintha mondjuk hússzeleteket klopfolna a vasárnapi ebédhez. Ennek a leplezetlen férfigyűlöletnek az okai talán világosabbá válhatnak számunkra, ha figyelembe vesszük, hogy Artemisiát fiatal korában egyik festőkollégája megerőszakolta, amely érthető módon komoly testi és lelki traumát okozott neki. Egyes kutatók feltételezése szerint a meggyalázott festőnő talán így, képein keresztül akart némi elégtételt szerezni magának vagy más szóval, sajátos bosszút állni az egész férfitársadalmon.
A nők persze olykor azzal is beérték, ha kellően megalázhatták vagy nevetségessé tehették a másik nem képviselőit. Ezt példázza az az anekdota, amely szerint Vergilius, a híres ókori költő szerelmes lett egy előkelő hölgybe, akit arra kért, hogy az éjszaka leple alatt húzza fel egy kosárban a szobája ablakáig, hogy néhány órát titokban együtt tölthessenek. A nő látszólag eleget tett udvarlója kérésének. Vergiliust elkezdte húzni felfelé, de aztán félúton ott hagyta lógni a kosárban, s másnap az egész város a pórul járt férfin kacagott. Állítólag egyszer még a bölcsek bölcseként tisztelt Arisztotelész is hasonló szituációba keveredett. A jeles filozófus ugyanis annyira belehabarodott Phyllisbe, Nagy Sándor szépséges kedvesébe, hogy még azt is megengedte a nőnek, hogy az zablát tegyen a szájába, s a hátán lovagoljon. Elképzelhetjük, milyen zavarban lehetett Arisztotelész, amikor többen is megpillantották ebben a pozitúrában. Talán mondanunk sem kell, hogy ennek a két említett történetnek az ábrázolásai szintén gyakran szerepeltek a nők hatalmát, illetve csalárdságát bemutató 16. századi metszetsorozatokban.
Hogy az asszonyok mennyire kétszínűek,
ugyanakkor hogy milyen hamar felszínre kerül igazi természetük, azt talán
egy ismeretlen művész által készített 17. századi metszet illusztrálja
a legjobban, amelynek előterében egy félig emberi, félig állati lény található.
A figura jobb oldali fele egy kedves arcú, teljesen szokványos nőalak,
baloldalt azonban szarvai és kecskepatái vannak, így tehát ez a fél nyilván
nem lehet más, mint maga az ördög, pontosabban a nőben rejtőző ördög. A
háttérben felfedezhető jelenetek szintén a nő természetének ezt a kettősségét
érzékeltetik. Jobboldalt egy szemeit az égre függesztő, ájtatoskodó nőszemély,
túloldalt ugyanakkor egy férjével veszekedő, házsártos feleség tűnik fel.
Komikus látványt nyújt, ahogy a bal szélen látható, megszeppent férfi térden
állva könyörög az asszonynak, mellesleg feltűnően hasonló pózban, mint
ahogy az oltár előtt imádkozó nőalak térdel a másik oldalon. A férjét szapuló,
csépelő vagy éppen alantas házimunkára kényszerítő feleség motívuma egyébként
már a 15. század végétől elég gyakran felbukkant az európai képzőművészetben,
hol a Feje tetejére fordult világ, hol pedig a Harc a nadrágért
címen ismertté vált témakörök keretében. Ezen utóbbi ábrázolástípus egyik
korai példája Israel van Meckenem metszete, ahol egy lobogó hajú, harcias
nő ütlegel egy térdre rogyó férfit, aki hasztalan próbálja visszaszerezni
a róla letépett, földön heverő nadrágot. Míg a háttérben lebegő kígyófarkú
ördögfajzat tovább hergeli az asszonyt, a jelenet előterében rémülten ugat
a házastársi hűséget megtestesítő kiskutya. A tét természetesen nem kisebb,
mint hogy ki fogja hordani a nadrágot, vagyis hogy kinek a szava, illetve
befolyása lesz a döntő a házasságon belül, ki is lesz valójában az úr a
házban. Adott esetben, az erőviszonyokat figyelembe véve, a választ nem
nehéz kitalálni. Israel van Meckenem szatirikus hangvételű metszete persze
egyfajta görbe tükörként funkcionált, a valóságot tehát torzított formában
ábrázolta, azt tudatosítva ezzel a nézőben, hogy amit maga előtt lát, annak
éppen az ellenkezője a normális, illetve a kívánatos.
 Israel van Meckenem: Harc a nadrágért. Metszet |
 Ismeretlen, 17. századi művész: A nő igazi arca. Metszet |
Irodalom