ZENETÖRTÉNETI ROVAT A világfi hirtelen halála Malina János

LAM 2000;10 (2): 182-184.

George Gershwin (1898-1937) élete hamisítatlan amerikai történet. A 20. század talán legamerikaibb fehér populáris zenésze frissen bevándorolt orosz zsidó szülők gyermekeként látta meg a napvilágot Brooklynban, Jacob Gershvin néven. Manhattan egyik szegény zsidónegyedében nőtt fel, s 12 éves koráig, amikor a család beszerzett egy pianínót, nem részesült semmiféle zenei képzésben; addig inkább a sportolás iránt mutatott érdeklődést és tehetséget. Annyi biztos, hogy különösen életvidám és energiától duzzadó, erős akaraterejű ifjú volt. Családja is meglepetéssel figyelte azonban, hogy milyen hamar, úgyszólván hónapok alatt vált otthonossá játéka a zongorán - hamarosan a komponálással is megpróbálkozott, s tizenhat évesen már állást is vállalt a helyi kórusnál mint zongorakísérő. A környékbeli zongoratanárokat azután neves oktatók váltották fel, akik a fiatal zenei tehetséget megismertették Chopin, Liszt, Debussy művészetével, s akiktől, ha nem is kellő módszerességgel, de zeneelméletet, összhangzattant, ellenponttant és hangszerelést is tanult. Ennek révén azonban nem tett szert rendszeres tudásra - olyannyira nem, hogy még a puszta kottaolvasás is élete végéig problémát jelentett számára.

A fiatal Gershwint továbbra is érdekelte a sport és mindenfajta mozgás. Lovagolt, úszott és teniszezett, ráadásul nagyszerűen táncolt: remekül tudta utánozni Fred Astaire-t, és zenés darabokban a szereplőknek gyakran adott koreográfiai tanácsokat. Remek alakja és mozgása, eleganciája révén mindenkori társaságának, valamint a  gyengébb nem érdeklődésének középpontjába került.

Mint dalszerző, első jelentős sikerét 1919-ben aratta Swanee című dalával, amelyet hanglemezen és kotta formájában is kiadtak; az előbbi több százezer példányban kelt el, s ettől a pillanattól fogva Gershwin befutott szerzőnek számított. Lakása valósággal átjáróház volt: a New York-i társaság krémje egymásnak adta a kilincset.
 

Gershwin, a festő, a Porgy és Bess idején, 1935

Érdeklődése igen hamar a színpadi műfajok és a dzsessz felé fordult. 1922-ben egyfelvonásos "dzsesszoperát" komponált (Blue Monday Blues), 1924-ben pedig megszületett első, halála után is széles körben ismert műve, a Rhapsody in Blue (Kék rapszódia). S bár ezután is aratott sikereket tisztán hangszeres kompozíciókkal - F-dúr zongoraverseny, Egy amerikai Párizsban -, emellett pedig saját műveinek előadójaként és hihetetlenül szuggesztív improvizációival továbbra is rendszeresen fellépett mint zongorista, a húszas-harmincas években a színpadi és a filmmusical került érdeklődésének középpontjába. 1932-ben Pulitzer-díjat kapott az általa megzenésített Of Thee I Sing című Broadway-produkció, 1935-ben pedig megvalósította régen dédelgetett tervét: New Yorkban bemutatták déli fekete környezetben játszódó operáját, a Porgy és Besst. Ekkor azonban Gershwin már Hollywoodban élt, energiáját egyre növekvő mértékben filmzenék írásába fektetve. Az irigylésre méltó sikerek, a hatalmasra duzzadó vagyon és a legnagyobb hírességek társasága azonban nem tették boldoggá az alapjában félénk, zárkózott természetű komponistát. Magányosság és depresszió gyötörte; s a harmincas évek közepén már idejének egyre nagyobb részét töltötte festéssel és rajzolással, tehát magányos tevékenységgel. Abban reménykedett, hogy a házassággal  visszanyerheti lelki egyensúlyát, de - váratlan módon - több ízben is visszautasításban részesült. A legfájdalmasabb kudarc 1936-ban érte, amikor megismerte Paulette Goddardot, Chaplin feleségét, és szenvedélyesen beleszeretett - az asszony viszont nem volt hajlandó elválni a kedvéért. Gershwin depressziója ettől kezdve fokozatosan súlyosbodott, és hangoztatta, hogy fizikailag is betegnek érzi magát; ám a kivizsgálások ezt akkor nem igazolták.
 

George Gershwin egy évvel a mélyrepülés előtt, Seattle 1936

A kézzelfogható fizikai tünetek azonban nem sokáig várattak magukra. 1937. február 11-én, mialatt F-dúr zongoraversenyét játszotta a Los Angeles-i szimfonikusokkal, rövid időre elvesztette öntudatát. Nem esett össze, de a zenei folyamatból teljesen kizökkent. Utóbb arról számolt be, hogy a mindössze tíz-tizenkét másodpercig tartó roham előtt közvetlenül intenzív égettgumi szagot érzett. Ugyanezekben a hetekben fejfájásokról is panaszkodni kezdett, amelyek különösen reggelenként voltak hevesek. Ennek ellenére panaszait sem környezete, sem pedig orvosai nem vették komolyan; utóbbiak pszichés eredetűnek tekintették őket, jóllehet a februári roham - gyakorlatilag változatlan formában - áprilisban megismétlődött.
 

Ginger Rogersszel Hollywoodban, 1937

Időközben egyre gyakrabban tört rá fásultság és teljes passzivitás, legendás vitalitása semmivé foszlott. Egy ízben az ágyában ülve találtak rá úgy, hogy kifejezéstelen tekintettel a levegőbe meredt. Lassan kialakultak nála a cerebrális érintettség és a megnövekedett intracranialis nyomás szimptómái, az egyre egyértelműbb bradyphrenia. Ennek ellenére az orvosok még az említett ismételt eszméletvesztés után - ami egyébként a fodrász székében ülve következett be - sem feltételezték, hogy epilepsziáról vagy organikus betegségről van szó: úgy gondolták, hogy a panaszokat egyszerűen a hollywoodi életforma által kiváltott hisztéria okozza.

Gershwin állapotában a nyár eleje átmeneti javulást hozott. Június 20-án azonban, amikor egy Irving Berlin által adott fogadáson vett részt, hirtelen rosszul lett, elviselhetetlen fejfájásról panaszkodott, reakciói feltűnően lelassultak. Hazaútban maga vezette az autóját, de barátai rémületére rendkívül bizonytalanul. Környezete ettől a naptól fogva kezdte igazán komolyan venni betegségét. Eléggé elkésve, mert Gershwin már csak három hetet élt.

Másnap kórházba szállították, és megállapították, hogy szaglóképessége a jobb oldalon erősen korlátozott, de papillaoedemát nem regisztráltak. Miután Gershwin nem járult hozzá a gerinccsapolás elvégzéséhez, hazaküldték, megszervezve otthoni ellátását és pszichoanalitikai(!) kiegészítő kezelését. Néhány nap múlva azután tovább romlott az állapota: kialakult a papillaoedema, és egy teljesen új tünet: a fotofóbia. Folytatódtak a heves fejfájások is, és az égett gumi szagának intenzív érzete immár állandóvá vált. Mozgása is egyre bizonytalanabb lett: az étkezés egyre nehezebb feladatot jelentett, és zongorajátéka  is széteső volt, melléütések tarkították.

Július 9-én a nap nagy részét átaludta. Csak késő délután ébredt fel. Ahhoz még volt ereje, hogy hívja az ápolónőjét, majd összeesett. Mire kórházba szállították, kómás állapotba került, bal oldala megbénult. Orvosai csupán ebben a stádiumban ismerték fel, hogy betegsége organikus természetű, és valószínű oka rosszindulatú agydaganat.

Ebben a helyzetben természetesen az ország legjobb szakembereit próbálták mozgósítani, mégpedig a lehető legrövidebb idő alatt. A kor legendás amerikai idegsebésze a Baltimore-ban működő Harvey Cushing volt. Dr. Cushing nem csupán elsőrangú klinikai sebészként dolgozott, hanem társszerzője volt egy 1926-ban megjelent alapvető könyvnek, amely a központi idegrendszer daganatainak alapvonalaiban máig érvényes osztályozását végezte el, s amelyben a különböző daganattípusok sugárterápiás kezelésének tapasztalatait írja le. Emellett a kortizolt termelő tumorok vizsgálatának, a daganatok és a hipofízis, illetve a mellékvese között fennálló összefüggések kutatásának úttörőjeként tekinthetünk rá. Az 1937-ben hetvenedik évében járó Harvey Cushing nem vállalta az operációt, mert kevéssel korábban visszavonult a sebészi tevékenységtől. Maga helyett kiváló tanítványát, Walter E. Dandyt ajánlotta. Dr. Dandy a  különböző pneumoenkefalográfiai eljárások kezdeményezője, illetve megújítója gyanánt sokat kísérletezett a levegő gerinccsatornába juttatásának módszerével, az agykamrák láthatóbbá tételével; ezzel a módszerrel jelentősen sikerült javítania az agyi tumorok lokalizálhatóságának arányán.

Dr. Dandy július 7-én éppen jachtján időzött a tengeren, Baltimore közelében. Kalandfilmbe illő módon a parti őrség hadihajóit mozgósították, hogy felvegyék vele a kapcsolatot. Miután hajlandónak mutatkozott a műtét elvégzésére, egy közeli repülőtérre szállították, s onnan légi úton vitték Los Angelesbe. Miután konzultált egy tekintélyes kaliforniai idegsebésszel, Howard Nafzigerrel, a saját légbefúvásos ventrikulográfiai eljárásával vizsgálta meg a beteget, és megállapította, hogy mindkét lateralis ventriculus eltolódott jobb oldali irányba. Az intracranialis nyomás rendkívül magas volt. Minden jel jobb oldali halántéki daganatra mutatott.

A feltételezést a műtét megerősítette. Az operációra 10-én este, közvetlenül a vizsgálat elvégzése után került sor. A koponya megnyitása után a kemény agyhártya is a rendkívüli nyomás jeleit mutatta. A jobb halántéklebenyben feltárták a daganatot, egy rosszindulatú cisztát, amely megcsapolva sötét, sárgás folyadékot bocsátott ki magából. A tumort, amely mélyen bele volt nőve az agy állományába, részben eltávolították, majd újból bezárták a koponyát. A  szövettani vizsgálat tanúsága szerint rendkívül rosszindulatú astrocytomáról volt szó.

Gershwin mindössze néhány órával élte túl a beavatkozást: másnap délelőtt 11-kor halt meg anélkül, hogy eszméletét visszanyerte volna. A halál közvetlen oka az agyban a daganat által okozott deformáció, illetve annak hirtelen visszarendeződése lehetett.

Gershwin gyors lefolyású halálos betegsége kapcsán óhatatlanul felmerül a helytelen diagnózis kérdése, amennyiben orvosai az enyhébb személyiségváltozással kezdődő, de gyorsan súlyosbodó és pszichomotorikus rohamokat is magukban foglaló tüneteket szinte már az ésszerűség határán is túlmenően, makacsul neurotikus-paranoid eredetűnek tekintették. Így mire műtétre kerülhetett sor, a tumor már helyrehozhatatlan agykárosodást okozott.

Felmerül természetesen - másfelől - az a kérdés is, hogy milyenek lettek volna Gershwin túlélési esélyei, ha a rendkívül agresszív tumort egy korábbi fázisban operálják. Dr. Dandy mindenesetre szkeptikus volt e tekintetben, jóllehet őt semmiféle felelősség nem terhelte a korábban született diagnózisokért. Gershwin halála után egy hónappal, miután áttekintette az esettel kapcsolatban keletkezett korábbi szakvéleményeket, egy levelében megértően így írt: "Nem tudom, hogy mi mást lehetett volna tenni Mr. Gershwinért. Robbanásszerűen jelentkező daganatról lévén szó, ...az a benyomásom, hogy jóllehet a tumor (idejekorán végzett műtéttel) nagyrészt kiirtható lett volna, és ő egy időre felgyógyult volna, a panasz igen gyorsan visszatér, miután az egész elejétől fogva annyira robbanásszerű volt. Azt hiszem, végeredményben úgy volt a legjobb az ő számára is, ahogy történt; egy ilyen briliáns embernek rettenetes lett volna egy kiújuló daganattal élni. Ez lassú halállal lett volna egyenlő."

A teljes igazsághoz tartozik, hogy a zeneszerző ismételten elutasította a gerinccsapolás elvégzését, tartva a vizsgálat fájdalmasságától. Ha nem így történik, hamarabb tudomást szerezhettek volna többek között az intracranialis nyomás emelkedéséről. Meglehet azonban, hogy e kivételesen energikus egyéniség kivételesen agresszív és gyors lefolyású betegsége nagy vonalakban mindenfajta orvosi beavatkozás mellett ugyanúgy zajlott volna le. A tanulságok pedig már csak a túlélők számára fontosak.