BESZÁMOLÓ Orvosképzési reform Ausztráliában Benedek György

LAM 2000;10 (2): 180-181.

Ausztrália igen messze esik Magyarországtól, nyersanyagokban bővelkedő, nagyon gazdag ország. Egészségügyi rendszere, egyetemi képzési rendje szorosan követi az angol hagyományokat. Ezen az alapon nem sok közös vonás képzelhető el az ausztrál és a magyar orvosképzés problémái és azok megoldási módozatai között. Mégis megfontolandó lehet - a magyar orvosképzésben érdekeltek számára is - az ausztrál kísérlet az orvosképzés reformjára.

A reform gondolata a nyolcvanas évek közepére vezethető vissza. Az orvosegyetemek sorozatosan  arról kaptak visszajelzést, hogy sem a szakképzésben részt vevő kórházak, sem az orvosokat foglalkoztató települések nincsenek megelégedve a végzett szakemberekkel.

Világossá vált, hogy a növekvő tudáshalmaz és egyre intenzívebb szakosodás miatt a hagyományos képzés annyira túlterhelt lett, hogy a medikus nem képes végzésekor az orvosi tudás egész spektrumát átlátni. Ugyanakkor az orvostudomány állandó fejlődése megköveteli a folyamatos, egész életen át tartó, önállóan szervezett tanulást, továbbképzést, amire szintúgy nem voltak felkészítve és felkészülve az ausztrál orvosok.

A kilencvenes évek elejéig az ausztrál orvosképzés a magyarhoz hasonló alapokon állt. Szigorú felvételi kritériumok alapján választották ki a középiskolákban végzettek legjobbjait (esetenként az érettségizettek legjobb egy százalékából válogattak). A felvételt nyertek a következő hat év alatt elsajátították azt a tudásanyagot, amely -  a magyarországi viszonyokhoz mérten - egyes tárgyakból a jelenlegi szakorvosi vizsga elméleti anyagának felelt meg. A hangsúlyt, csakúgy mint Magyarországon, a didaktikus oktatásra és a passzív tanulásra helyezték. Mivel a felvételi vizsga során felvett hallgatók különlegesen okosak és memorizálásban kifejezetten jók voltak, a még mindig tízszeres létszámban lévő jelentkezők sorsát szóbeli beszélgetés döntötte el, ahol az egyetem oktatói a beszélgetés alapján állapították meg a felvételiző alkalmasságát. Az ausztrálok ezt objektív, strukturált interview-nak nevezték, és magyar fülnek fantasztikusan hangzik, hogy nem hallottak még a protekcióról. Habár abban azért van valami igazság, hogy a jelenlegi magyar orvosegyetemi felvételi vizsga olyan követelményeket állít, amelynek például e sorok írója, többéves orvosi gyakorlat alapján sem felelne meg, és nem nyerne felvételt az első évre (nem beszélve arról, hogy az így felvett hallgatók sorra buknak az első évfolyam alapozótárgyainak vizsgáin). Az ausztrálok úgy gondolják, hogy nem ártana, ha az orvosegyetemi kutatók, oktatók azt kérdeznék meg a potenciális hallgatótól, amire később is emlékeznie kell. Nagy hangsúlyt fektetnek például a kifejezési készségre, a problémafelismerésre, az emberi kapcsolatfelvétel képességére.

A hallgató következő négy évét az aktív tanulás jellemzi. Az úgynevezett problémaalapú tanulás (problem based learning, PBL) lényege az, hogy az oktató csak a problémákat veti fel, azok megoldása az első héttől kezdve a hallgatók kezében van, a könyvtár és a számítógépes adatbázisok használatával maga találja meg a felvetett kérdésre a választ. A PBL-t az Egyesült Államok és Európa számos egyetemén bevezették már. További alapvonásai a hallgatócentrikus megközelítés, az integráció, a korai klinikai gyakorlatok és az evidenciák kritikus kezelése és használata. Az ausztrál egyetemeken "hibrid" modellt alkalmaztak, a problémaalapú tanuláson nyugvó oktatást hagyományos tanórák egészítették ki. A heti óraszám viszont nem haladja meg a tizenhatot. Más kérdés, hogy minden osztályon éjjel-nappal lehetett találni a munkában aktívan részt vevő orvostanhallgatót.

Lényeges momentum, hogy az új oktatási rendszer bevezetésével megjelent a professzionális oktatók rétege, akik nem foglalkoznak sem aktív kutatással, sem klinikai munkával, csak az oktatás szervezésével, a hallgatók képzésével. Nagyon jól fizetett, kiváltságos réteget alkotnak (ők azok, akik - az egyetem költségén - csak első osztályú repülőjeggyel utaznak, míg a köznapi kutató vagy orvos ott is turistaosztályon repül). Viszont tényleg a szívükön viselik a hallgatók sorsát, minden hallgatót személyesen ismernek, és rendszeresen elbeszélgetnek vele.

A rendszer másik lényeges eleme a vizsgarendszer megváltoztatása. A négyéves tanulmányok első éve végén írásbeli tesztvizsga van. Ezt a hallgató maga javítja ki, és eredményét, ilyen módon, csak ő ismeri. A második év végén már van rendes tesztvizsga, ezt egyszer meg lehet ismételni. Hasonlóan a negyedik év végén is van most már központi, állami minősítő vizsga. Az egyes vizsgákon a bukás aránya minimális. Végeredményben a hallgatók (akik éretten, már egy egyetemi fokozat birtokában kezdték orvosi tanulmányaikat) és az oktatók közös érdeke az eredményes tanulás.

Alkalmam volt elbeszélgetni több orvostanhallgatóval. Valamennyien elégedettek voltak tanulmányaikkal, oktatóikkal, ismerték céljaikat, nyíltak és magabiztosak voltak. Pedig abban a társadalomban sem tartozik az orvos a legjobban kereső réteghez.

Az új rendszer bevezetése ugyanakkor nem volt zökkenőmentes. Számos ellenérv merült fel az oktatók köréből, amelyeket meg kellett fontolniuk a szervezőknek. Először is hangot kapott az a nézet, hogy ha az egyetemnek nagyon jó nemzetközi hírneve van, miért kellene a stratégián változtatnia. Feltették a kételkedők azt a kérdést, hogy négy év alatt el lehet-e sajátítani az orvostudományt, és felmerült az a kérdés is, hogy azok a kivételes képességű hallgatók, akik a középiskola elvégzése után hat év alatt kiváló orvosok lettek, most plusz egy év tanulásra és anyagi megterhelésre lesznek kényszerítve. Természetesen féltették  az oktatókat a túlterheléstől és az egyetemet az extra kiadásoktól. Azóta elvégezték az egyetemet az első orvosok, akik már ebben a rendszerben tanultak és a kétkedők egyre kevesebbszer hallatják érveiket. Felnőtt egy orvosgeneráció, aki problémái megoldására nem átall könyvtárt látogatni és talán képes lesz megfelelni a 21. évszázad kihívásának.

A magyar orvosprofesszor kérdése már csak az lehet, hogy hogyan fog ennek az az orvos megfelelni, aki heti 46 órás terheléssel, többkilós kötetek, jegyzetek többé-kevésbé sikeres bebiflázásával és évente kétszer, esetenként két hónapos vizsgaidőszakkal készül fel ugyanerre, csak nem ugyanott?