| LEVELEZÉS |
|
|
Érdeklődéssel olvastam Boda Domokos professzor gondolatgazdag szerkesztői levelét a Lege Artis Medicinae elmúlt évi, 9. számában (1). Az ilyen - testületi vagy személyes vélemény formájában közzétett - állásfoglalásokra, a kutatás- és közlésetikai elveket sértő magatartás térnyerése miatt, nagy szükség van (2). A természettudományokban alkalmazható kutatás és közlés módszertanával, valamint a tudományos és publikációs tevékenység objektív/kvantitatív felmérését célként maga elé kitűző szcientometria kérdéseivel foglalkozó hazai publikációk száma örvendetes módon növekszik (3-5), s a közelmúltban már egy átfogó jellegű - fiatal doktoranduszok és gyakorló orvosok számára is iránymutató - monográfia is napvilágot látott ebben a témakörben (6). A magyar orvostudomány iskolateremtő klinikusai, Boda Domokos, Rák Kálmán és Varró Vince professzorok évek óta legelől haladnak a kutatás és közlés közben felmerülő elméleti, gyakorlati és bioetikai kérdések felvetésében és megválaszolásában, s nagyrészt nekik (3), valamint az Orvosi Hetilap szerkesztőbizottságának köszönhető, hogy a Magyar Tudományos Akadémia Orvosi Tudományok Osztálya a közelmúltban hivatalosan is állást foglalt a hazai orvosi szakirodalmi tevékenységet szolgáló mutató (HSZM) bevezetésének és minél szélesebb körű használatának szükségességéről (7). Nyilván nem véletlen, hogy a jelen levél hazai szakfolyóiratokban szívesen publikáló, az előbb említett belgyógyászati iskolák egyikében felnőtt szerzője már in statu nascendi üdvözölte a HSZM bevezetésének gondolatát (8).
A világ, amelyben élünk, egyre kompetitívabb, s ez a megállapítás ma már a kutatói és tudományos tevékenységre is messzemenően érvényes. Következésképpen a különböző ösztöndíjak, tudományos minősítések, külföldi tanulmányutak és egyéb pályázatok elbírálása során egyre nagyobb jelentősége van a jelölt(ek) ma már hazai körülmények között is pontosan, numerikusan meghatározható nemzetközi és hazai publikációs aktivitásának, citációjának s ezek összehasonlításának. Ennek tükrében említésre és közzétételre méltónak tartom a kifogyhatatlan emberi lelemény azon újabb megnyilvánulási formáját, amellyel az utóbbi időben volt alkalmam néhány hazai szakmai-tudományos önéletrajz és pályázati anyag tanulmányozása során megismerkedni. A tudatosan félrevezető módszer lényege az, hogy a jelölt olyan publikáció szerzőjeként tünteti fel magát, amelynek valójában nem szerzője, s mindössze arról van szó, hogy az illető kolléga/kollegina részt vett egy nemzetközi/multicentrikus randomizált, kontrollált klinikai vizsgálatban (RCT). Az ilyen RCT-kből nyerhető eredményeken és bizonyítékokon alapuló orvoslás korában egyre gyakrabban olvashatunk olyan, nemritkán magas impaktfaktorszámú angolszász szakfolyóiratokban (New England Journal of Medicine, Lancet) közzétett dolgozatot, amelyet a rendszerint valamilyen akronímmal jelölt multicentrikus RCT (például INJECT, ISIS-4, SWORD) úgynevezett szerző-író bizottságának ("writing committee") tagjai írtak. Az ilyen publikációk végén, úgynevezett appendixben rendszerint feltüntetik azon intézetek nevét és azon orvosok nemritkán több száz főből álló apró betűs névsorát ("study participants"), akik részt vettek a betegtoborzásban, a randomizációban és az adatszolgáltatásban, s ilyen módon járultak hozzá az RCT sikeres elvégzéséhez. Teljesen nyilvánvaló azonban, hogy az ilyen - egyébként nélkülözhetetlen és kétségtelenül fáradságos, de mégiscsak nagyrészt betegadat-szolgáltató - tevékenység nem jelent társszerzőséget, s csupán azok tekinthetők a dolgozat szerzőinek, akiknek a neve a publikáció elején, annak fejlécében szerepel. Az ilyen multicentrikus RCT önálló, saját publikációként történő feltüntetése, az ilyen cikk impaktfaktorának az összesített (kumulatív) impaktfaktorszámhoz történő hozzáadása, és az így meghamisított adat(ok) bármilyen hivatalos fórumhoz történő benyújtása joggal nevezhető tudatos megtévesztésnek és "szcientometriás csalásnak".
IRODALOM