TÖPRENGŐ Integráció Frenkl Róbert

Az első demokratikusan megválasztott országgyűlés, illetve kormány időszakához fűződnek a kezdetek - az a gondolat, hogy a túlzottan differenciálódott, sok kis intézménnyel bíró hazai felsőoktatást szervezetileg is korszerűsíteni kellene, természetesen a tartalmi fejlődés érdekében. Ez azonban akkortájt csak ajánlat volt. A szaktárca ajánlotta az egyetemeknek, főiskoláknak, hogy különböző logikák alapján - szakmai hasonlóságok, kapcsolópontok, földrajzi közelség stb. - társuljanak, integrálódjanak, tömörüljenek egy szervezetbe.

A válasz erre sajátosan magyar. Elindult a folyamat, amelyet irónia nélkül úgy jellemezhetünk, hogy egy célja volt:  kivédeni, elkerülni a valódi integrációt. Kitalálták például az egyetemi szövetséget, amelynek tagjai különböző elvek és szerződések alapján együttműködnek, de mindegyik megőrzi teljes önállóságát. A dolog kezdettől fogva valamilyen módon a pénz körül forgott. Olykor határozott ígéretként, olykor lebegtetve hangzott el az illetékesektől, hogy jelentős pénzt csak az integráció után kaphat a felsőoktatás. A külföldi programok kívánalmainak eleget tenni, azokat fogadni csak egy integrált felsőoktatás képes.

Elég hamar kiderült, hogy az egyetemek, főiskolák elutasítják az integrációt, s szinte árulónak tekintik azt az egyetemi vezetőt, aki állást foglal valamilyen egyesülés mellett és erről érdemben tárgyalni kész a politikusokkal.

Az Eötvös Loránd Tudományegyetem és a Semmelweis Orvostudományi Egyetem konfliktusa is erre az időszakra esik. Logikusnak látszott a főváros esetében, ha már lesz integráció, akkor ez - a múltat, a gyökereket is figyelembe véve - az egykori Pázmány Péter Tudományegyetem helyreállításával kezdődjék, azaz az orvosi kar, természetesen immár kibővülve a fogorvosi és gyógyszerészkarral, térjen vissza az anyaegyetemhez. A másik kristályosodási pont a Budapesti Műszaki Egyetem lehetett volna, a többi intézmény a két nagy valamelyikénél találhatta volna meg a helyét. Csak az események akkori közvetlen szereplői mondhatnák meg, hogy mindez miért hiúsult meg, illetve nemcsak hogy meghiúsult, hanem kizárttá vált, olyannyira, hogy később, az események felgyorsulásakor, már szóba sem kerülhetett.

Lehet, hogy ősi, a távoli múltba visszanyúló ellentétek keltek életre, tény, hogy az ELTE-SOTE integráció egyszer s mindenkorra elhunyt. Lehet, nem tudták eldönteni, ki vezényelje a folyamatot, majd legyen az új, integrált egyetem meghatározó része. Lehet, a Pázmány nevet nem akarta senki, az Eötvös és a Semmelweis nem jöhetett szóba, mindenkinek megfelelőt nem leltek. Néha ezen múlik. Közben a Pázmány Péter nevet boldogan átvette az új katolikus egyetem, de ez semmit nem változtatott a dolgokon.

Ismeretes, hogy a magyar felsőoktatást, benne az egészségügyi felsőoktatást, több ellentmondás is feszíti. A nemzetközi összehasonlítást tekintve kevés a felsőoktatási intézményekben tanuló hallgatók száma. A kilencvenes években már sikerült ezen az arányon valamelyest javítani. Ez az ország európai felzárkóztatásának az egyik eleme. Ugyanakkor több területen jelentős a túlképzés. Éppenséggel ez a helyzet az orvosképzésben is. Ennek köszönhető, hogy negyvenezer fő körül van a működő orvosok száma, szerény szakértői becslés szerint harmincezer orvos is teljes mértékben kielégítené az igényeket. Ez a tény is bizonyos összefüggésben gátja a reformoknak. Tudós klinikus professzor barátom ugyanakkor őszintén állítja, hogy bár több mint duplájára emelkedett a klinikán dolgozó orvosok száma ahhoz az időhöz képest, amikor néhány évtizeddel ezelőtt mi jártunk egyetemre, mégis, a még dinamikusabban gyarapodó feladatokhoz képest kevés a munkaerő. Hát nem tudom...

Évekkel ezelőtt nagy vihar tört ki egy MOTESZ-rendezvényen  (bármennyire hangsúlyozta az előadó a felvetett gondolat teoretikus jellegét), amikor Forgács Iván professzor arról beszélt, hogy két orvosegyetem - jelesül Budapest és Szeged - kellő mértékben és színvonalon tudna képezni orvosokat, Pécs és Debrecen más feladatokra koncentrálhatna.

Az Országgyűlés 1999. június 1-jén fogadta el az 52. számú törvényt a felsőoktatási intézményhálózat átalakításáról, valamint az 1993-ban megalkotott felsőoktatási törvény módosításáról (53/1993). Hat évig tartott tehát az előkészítés folyamata, ennek a racionális elemeken túl, vélem, az is volt a célja, hogy a felsőoktatásban dolgozó munkatársak szocializálódjanak az integrációra. Valójában szinte paradoxon, hogy ez mennyire nem következett be. Nehéz lenne feltárni az okokat, kevésnek tűnik az egyszerű magyarázat, az emberek - azok is, akik előszeretettel beszélnek a változások, a reformok szükségességéről -, amikor őket érinti a változás, általában ösztönösen ellenkeznek. Feltehető, hogy az érvek el sem jutottak a derékhadhoz. A tárgyalásokban részt vevő elit pedig, felismerve a kormányzat hajthatatlanságát, nem is foglalkozott az érvekkel, a végrehajtásban igyekezett intézménye, illetve saját maga és érdekszférája számára a legjobb pozíciót kiharcolni. Kevés helyen került sor nyilvános fórumokra, az új struktúra érdemi ismertetésére, vitájára;  a vezetők teljes joggal tartottak attól, hogy a fórumokon a korrekt tájékoztatással szemben az elutasító indulatok fognak dominálni.

Valószínű, hogy a legtöbben még a törvényben megfogalmazott indokokat sem ismerik. Eszerint az átalakítás az ország felemelkedését, a magyar társadalom átalakulását, a regionális kapcsolatok erősítését, a szellemi erőforrások egyesítését, a nemzetközileg is elismert versenyképes munkaerő képzését, a felsőoktatási oktatás és kutatás fejlesztését és a művelődéshez való jog kiterjesztését szolgálja. Szép.

Némely megfogalmazás alapján akár tanulmány is készíthető, olyannyira nyilvánvaló, hogy a több lábon álló, több tudományterületen működő, nagy intézmények valóban alkalmasabbak a megjelölt célok elérésére, mint a korábbi intézményhálózat. Elsősorban talán nem is a főváros az érdekes, ahogy ez többnyire lenni szokott, hanem valóban elképzelhető, hogy az egyetemi városok, centrumok új fejlődési periódusát nyitja meg a felsőoktatás átalakítása. Pécs, Szeged, Debrecen, Miskolc, Sopron, Veszprém mellett Kaposvár, Kecskemét, Dunaújváros, Szarvas, Nyíregyháza is megnövekedett lehetőségekkel bír, de a nem változók - Szombathely, Győr - vagy önállóságukat vesztők, hogy más városban van az új székhely - Sárospatak, Békéscsaba - sincsenek elzárva a remélt támogatástól. Különös érdeklődés kíséri a legtöbb intézményt integráló gödöllői székhelyű Szent István Egyetemet, amelyben olyan nagy múltú intézmény is, mint az Állatorvostudományi Egyetem, helyet kap. Közvetlenül ötvenkét felsőoktatási intézményt érintett az átalakítás, amely nyomán tizennyolc új egyetem, illetve főiskola jött létre.

Foglalkoztatott a kérdés, hogy orvosi szaklapban vajon illendő-e meditálni az integrációról, mennyire érdekelheti ez a szakmát. Ezzel akarva-akaratlan máris az egyik érzékeny ügyhöz érkezünk. Az úgynevezett szakbarbársághoz. Ami mérnököt, orvost, fizikust, de lelkészt, pedagógust, pszichológust is egyaránt fenyeget. Az integrált intézményekben, amelyeknek legalább két tudományterület számára kell képezniük szakembereket, megvan a remény arra, hogy a hallgatók nyitottá váljanak más tudományok - legalábbis mint más tudományok iránt érdeklődők - számára. Mondható, ha ehhez ez kell - régen rossz, de hát mégiscsak van ilyen összefüggés. A törvény szép céljain túl talán mégis az a leginkább konkrét perspektíva, hogy a hallgatóknak több előnyt nyújt majd az integrált felsőoktatás. Könnyebb lesz felvenni érdeklődésüknek megfelelő, ám kötelező képzésükön kívül eső tárgyakat, de gazdagabbá válhat az egyetemek, főiskolák társadalmi, kulturális és sportélete is. A primer prevencióban utazók, talán a hallgatók egészségesebb életmódját is remélhetjük.

Minket érthetően leginkább az egészségügyi felsőoktatás jövője érdekel. Abból tudhattuk meg, hogy élesbe fordultak a dolgok, amikor még a korábbi kormány idején a teljes felsőoktatás - így az egészségügyi és az agrár is - a művelődési tárcához került.

Nem vitás, az integráció egyik érzékeny pontja az orvosegyetemek kapcsolódása az új intézményekhez. Egyszerűen azért, mert az orvosegyetemek eredeti feladataikat messze meghaladóan vesznek részt a betegellátásban. Ennek finanszírozási abszurditásai, összeszövődve a paraszolvenciamechanizmus révén végképp át nem látható jövedelemviszonyokkal, joggal sokkolja majd azokat a más intézményekből érkező kollégákat, főleg a vezetőket, akik hallottak ezekről a dolgokról, de  szembesülni velük, no meg vállalni a következményeket, kiszámíthatatlan reakciókhoz vezet majd.

Budapesten látszólag egyszerűbb a helyzet, hiszen itt csak a TF jelenik meg mint az új Semmelweis Egyetem Testnevelés- és Sporttudományi Kara, de itt is van specialitás: a korábbi HIETE, a Haynal Imre Egészségtudományi Egyetem szerepe. Kétségkívül igen jelentős az a szellemi kapacitás - a legkényesebb ízlést is kielégíti -, ami a korábbi, a továbbképzésért felelős egyetemen rendelkezésre áll. De nem lesz egyszerű feladat a meglévő hallgatóságot úgy elosztani, hogy minden klinikának elegendő jusson. Hiszen az anyaegyetem kapacitása is meghaladja az igényeket. Figyelembe véve az egyetemhez csatlakozó országos intézeteket is, bizonyos, hogy óriási szakmai erő, a hazai medicina potenciáljának jelentős része jelentkezik az új intézményekben. De ki lesz képes ezt - oktatásról lévén szó - finanszírozni?

Az igazi gond persze mégiscsak az - amint ezt szervezetszociológusoktól tanultuk -, hogy nehéz,  akármennyire indokolt, szervezetfejlesztést is a szervezetben működők, a közeg ellenállásával szemben hatékonyan megvalósítani.

Nemrég nyilatkozta Mádl Ferenc - 93-94-ben művelődési miniszter -, hogy az ő ajánlásukat a felsőoktatás integrációjára lényegében elutasították a szakmák, ezért helyesen járt el a Horn-kormány és az Orbán-kormány, hogy a törvény erejével kényszerítette ki a változást. Kétségkívül ez volt a folyamat politikailag legpikánsabb eleme. A 98-as választások, a Fidesz győzelme után sokan felsóhajtottak az egyetemeken: megúsztuk! Annál nagyobb volt a meglepődés, amikor kiderült, ha lehet, még határozottabban folytatódik az integráció megvalósítása. A külpolitikán kívül kevés olyan terület van, ahol ennyire egybecseng az eddigi demokratikus kormányok álláspontja.

Most már csak türelem kell. Úgy látszik, az is van. Január elsején kicserélődtek a cégtáblák, megkezdték működésüket az új cégek. A részletek - akár eltérő hosszúságú - átmeneti időszak után állnak össze. Az oktatás, a kutatás - és reméljük, a gyógyítás - színvonala semmit nem érezhet meg az integrálódó intézmények munkatársainak esetleges frusztrációiból, vélt vagy valós sérelmeiből.

Ajánlható ismételt elolvasásra Irwin Shaw felejthetetlen regénye, az Oroszlánkölykök. Minden igazán jelentős vállalkozás olyan, mint a normandiai partraszállás volt. A hadműveleti tervektől a végrehajtásig telve az emberi tényezőből adódó hibákkal. De végül mégiscsak partra szálltak, sikerült. Mert jó volt az ügy, és elegendő volt az erő. Az akció sikerét igazán persze a következő nemzedékek élvezhették. De hát erről szól az életünk.