BMJ Magyar Kiadás 2001;3:182.

NÉZŐPONT

Hangok: Ez a hála...

Észak-Írországban továbbra sem lehet a terhességet megszakítani, úgy látszik, hogy ez az egyetlen kérdés, amelyben minden politikai párt egyetért. Dicséretes morális álláspont, az pedig, hogy évente 2000 fiatal nő utazik abortusz céljából Nagy-Britanniába, bizonyára elfogadható, ha nem is szerencsés velejárója a dolognak.

Néhány éve fiatal pár járt nálam, szabadságuk idejére jöttek haza, és abortuszt fontolgattak. Tárgyaltunk az érvekről, ellenérvekről, végül a terhesség megszakítása mellett döntöttek és kérték, hogy adjak előjegyzési időpontot. Elmenőben a lány visszafordult és megkérdezte: „Doktor úr, maga mit tanácsolna?”

Nehéz tanácsot adni ilyen helyzetben, hiszen minden eset más, és minden személy külön világ. Szándékom szerint nem akartam befolyásolni, és már majdnem visszakérdeztem: „Miért, maga mit gondol?”

Ez alkalommal – nem tudni, mi ok-ból – mégis tanácsot adtam, sőt, humánus, érzelmes választ. Az volt a benyomásom, hogy a fiatalok megfontoltak, párkapcsolatuk szilárd; igazán alkalmasnak látszottak, hogy szerető otthont biztosítsanak egy gyermek számára. Számos hasonló esettel találkoztam pályám során, és még sose láttam olyan szülőt, aki sajnálta volna, hogy vállalta a terhességet. Kilenc hónap múlva – mondtam neki – rá fog nézni erre a kisbabára, és nem fogja érteni, hogy tudott valaha is nélküle élni.

Nem valami szakszerű, amit mondok, gondoltam eközben. Megfordult a fejemben, vajon mekkora a reális eshetőség, hogy nehezen viseli a terhességet, borzalmas lesz a szülése, fogyatékos a gyermeke, szülés utáni depressziós lesz, családjuk elutasítóan viselkedik, anyagi nehézségek támadnak? Ez nem az én gondom lesz, a gyermeket nem nekem kell majd pátyolgatnom, beszélni persze könnyű.

A szívemből szóltam, de hiszen a szívem már nem egyszer bolondját járatta velem.

Elmentek és többé nem hallottam felőlük. Nem tudtam, hogy végződött a dolog, és teljesen megfeledkeztem róluk, amíg a múlt héten ismét megjelentek a rendelésen.

„Itt van valaki. Szeretnénk, ha megismerné” – mondták, és egy kis totyogó gyerek rontott be a szobába. Karomba vettem a kicsit, aki kacagott, majd kicsattant az életerőtől. Csupa fény és ragyogás volt, maga a megtestesült frissesség. Legalább tettem valami jót is életemben, gondoltam, és ezzel elkövettem az elbizakodottság vétkét, mely azonnali büntetést érdemel.

„Ó, igen, kicsit öklendezik néhány napja” – mondta a büszke mama, látván, hogy a kölyök bőségesen lehányt engem.

Liam Farrell, general practitioner, Crossmaglen, County