BMJ Magyar Kiadás 2001;2:72-3.

SZERKESZTŐSÉGI KÖZLEMÉNYEK

Véd-e a mozgás a ráktól?

A bizonyítékok szerint a coloncarcinomától mindenképpen, de lehet, hogy az emlőráktól is

A testmozgás alaposan befolyásolja szervezetünk számos olyan funkcióját, amelyek viszont a rák kialakulásának kockázatát befolyásolhatják. A hatás a mozgás módjától, tartamától, rendszerességétől és intenzitásától függően változatos, és többek között kiterjed a szív teljesítményére és a tüdő kapacitására, a bélmozgásra, a hormontermelésre, az energiaegyensúlyra, valamint az immunrendszer, az antioxidánsok és a DNS-javító rendszer teljesítményére. Bár az energia-egyensúly oki szerepét a daganatok kialakulásában már három évszázaddal ezelőtt felvetették, többnyire az elmúlt 10 évben végezték el azt a 200-nál is több populációszintű vizsgálatot, amelyekben sikerült összefüggést kimutatni a munka, a hobbi és a házimunka kapcsán végzett mozgás, illetve a rák kockázata között. A mozgás vonatkozásában leginkább a vastagbél, az emlő, az endometrium, a prosztata, a here és a tüdő daganatos betegségeit vizsgálták.

A mozgás szerepét tehát leginkább a vastagbél rákos betegségei kapcsán vizsgálták (1–4). Egy metaanalízis (1) és két szisztematikus áttekintés (2, 3) eredményei szerint fordított dózis-hatás összefüggés áll fenn a mozgás és a vastagbélrák kockázata között, vagyis a fizikailag aktív férfiak és nők kockázata fele akkora, mint a mozgásszegény életmódot folytatók. Ez a megfigyelés különböző populációk és vizsgálati módszerek mellett is megállja a helyét, és a populációs torzítás is kicsi (1). A testmozgás feltételezhető védő mechanizmusai közé tartozik az inzulin, a prosztaglandinok és az epesavak szintjére gyakorolt hatás – ezek mindegyike befolyásolja a vastagbél-nyálkahártya sejtjeinek növekedését és proliferációját. A fizikai aktivitás ráadásul csökkenti a bélrendszeri tranzitidőt, ezáltal pedig a salak rákkeltő anyagai és a bélnyálkahártya közötti kontaktus idejét – ez magyarázhatja egyrészt a fordított arányt a vastagbélrák kockázata és a mozgás között, másrészt azt, hogy miért nem érvényesül hasonló hatás a rectumcarcinoma szempontjából.

Az endogén nemi hormonok szerepe jelentős az emlő- és az endometriumrák kialakulásában. A testmozgás hatással lehet e hormonok termelődésére, metabolizmusára és kiürülésére, vagyis biológiailag lehetséges kapcsolat a mozgás és e tumorféleségek között. A rák kockázata ráadásul azáltal is csökkenhet, hogy a mozgás hatására normalizálódik a testtömeg és a test felépítése. A populációszintű vizsgálatokból származó bizonyítékok szerint a munka, a hobbi és a házimunka kapcsán végzett mozgás az emlőrák előfordulásának jó 30%-os csökkenését okozhatja (5), mégpedig a mozgás mennyiségétől függő módon (3, 6, 7). Az eredmények azonban nem annyira egyértelműek, mint a vastagbélrák esetében, és általában a kimutatott összefüggés is gyengébb ebben az esetben. Ez vagy arra utal, hogy az összefüggés eredetileg is gyengébb, vagy arra a tényre, hogy a kapcsolat erőssége az élet során változik, akárcsak a megalapozottabb hatású mutatók – például a reprodukciós tényezők és a testtömegindex – esetében. Az endometriumcarcinoma és a testmozgás között kapcsolatot kereső vizsgálatok negatív eredménnyel zárultak (1, 3).

Abból a megfigyelésből kiindulva, hogy a sportolók tesztoszteronszintje alacsonyabb, a hormon pedig befolyásolja a prosztatarák kialakulását, felvetették, hogy a mozgás talán a prosztataráktól is véd (3). Bár a legtöbb vizsgálat eredményei szerint a prosztatarák kockázata és a mozgás között fordított arány áll fenn, kimutattak már semleges hatást és egyenes arányt is (3). Az ellentmondó eredmények magyarázata lehet például a tüneteket még nem okozó betegség kimutathatóságának változékonysága. A hererákkal kapcsolatban hasonló ellentmondásokba ütközünk (8, 9).

A mozgással javul a légzésfunkció és a tüdő vérátáramlása, ezáltal csökken a karcinogének koncentrációja a légutakban és a szövetek kontaktusideje a rákkeltő anyagokkal, a mozgás és a tüdőrák közötti összefüggésének mégsem szenteltek eddig kellő figyelmet. A legtöbb vizsgálat eredményei, ha nem is mindé, arra utalnak, hogy mindez éppen fordítva van (1, 3), a két legjobb tervezésű vizsgálatban pedig – ezek prospektív kohorszvizsgálatok voltak, amelyekben rendszeresen értékelték a mozgást a tüdőrák későbbi kialakulása szempontjából (10, 11) – fordított, a mozgás mennyiségétől függő arányt állapítottak meg a férfiakra vonatkozóan.

Tekintettel arra, hogy véletlen besorolásos vizsgálatokat nem végeztek, a testmozgás feltehető protektív hatását zavaró tényezők is magyarázhatják. A rendszeres mozgást szerető és végző emberek a genetikai hajlam, a táplálkozási szokások, az alkoholfogyasztás és a dohányzás terén is különbözhetnek a mozgásszegény életmódot kedvelőktől. Igaz, az aktív életmód és a rák között sok kutató által kimutatott fordított arány túlságosan erős ahhoz, hogy e potenciális zavaró tényezők szerint statisztikailag korrigálható legyen, de a genetikai hajlamot egyelőre alig vizsgálták, a táplálkozás terén fennálló különbségeket pedig nem értékelték kellő gonddal. A testmozgás mérése, számszerűsítése viszont sokszor elnagyolt, ami – ha nem is alapjaiban eltérően – téves besoroláshoz vezethet.

A mozgás egyes daganatos betegségek elsődleges megelőzésében játszott valószínű szerepe mellett a fizikai aktivitás egyre nagyobb teret kap a rákos betegek kezelésében és rehabilitációjában (12, 13). A mozgás mérsékelheti a betegség kiújulásának valószínűségét, javíthatja a túlélést a szervezet erősítésén keresztül, csökkentheti a fáradékonyságot, javíthatja az immunrendszer működését. A vizsgálati eredmények minőségét viszont mérsékli a kis mintaelemszám, a rövid követési idő, a szelekciós torzítás vagy a rák előrehaladottságának különbségei a vizsgálat kezdetekor. Ezért, bár az első eredmények biztatóak, az egyértelműbb következtetések levonásához nagyobb esetszámú, jobban megtervezett vizsgálatokra van szükség.

Mit mondhatnak a gyakorló orvos számára a mozgás és az egyes rákféleségek közötti összefüggésre utaló adatok? A bizonyítékok egyértelmű védő hatást támasztanak alá a vastagbélrák, és nagy valószínűséggel az emlőrák vonatkozásában is, valamint azt, hogy a végbélrák esetében nem áll fenn ilyen összefüggés. Megjegyzendő, hogy a mozgás a ma rendelkezésünkre álló adatok szerint nem növeli egyetlen daganattípus kockázatát sem. További adatokra van szükség a mozgás és más rákféleségek – így az endometrium-, a prosztata-, a here-, a tüdőrák, valamint a vérképző rendszer (14) rosszindulatú daganatai – összefüggése vonatkozásában. Egyelőre nem világos, hogy a mozgásból – módját, intenzitását, tartamát és rendszerességét tekintve – mi lenne az optimális, és hogy milyen összefüggést jelenthet a rák szempontjából az egyes életszakaszokban. Addig is, amíg mindez kiderül, tekintve, hogy az emberek egyre kevesebbet mozognak, az orvosoknak az állóképességet növelő, közepes terhelést jelentő mozgásformákra kellene buzdítaniuk betegeiket, például sétálásra vagy kerékpározásra. Azon túl, hogy ez a fajta mozgás csökkenti egyes krónikus betegségek – elég, ha a koszorúér- vagy a cukorbetegségre gondolunk – kockázatát, úgy tűnik, hogy egyes daganatos betegségek kialakulásától is óv.

David Batty, research fellow in epidemiology
Epidemiology Unit, Department of Epidemiology and Population Health, London School of Hygiene and Tropical Medicine, London WC1E 7HT (david.batty@lshtm.ac.uk)

Inger Thune, associate professor of cancer epidemiology
Norwegian Cancer Society Institute of Community Medicine, Faculty of Medicine, University of Tromsø, N-9037 Tromsø, Norway

BMJ 2000;321:1424-5.