BMJ Magyar Kiadás 2001;2:100.

Azt írta az újság

Sajtóstúdió
Március 1-jén délelőtt Mikola István felavatta a minisztérium épületében az egykori sajtófőnöki szobából több mint 6 millió forintért átalakított rádió- és televízióstúdiót. A profi világításnak köszönhetően jó kép alá a sarokban álló keverőpulton keverhető kiváló minőségű hang. A kérdés már csak az, milyen lesz a szöveg.

Túlmunkaidő
A gazdasági tárca a munka törvénykönyvének módosításával kétszázról háromszáz órára növelné az évente végezhető túlmunkaidőt. Akármelyik szám is lesz érvényes, betartásával az egészségügyi intézmények nagyobb hányadában már az év közepétől nem lehetne ügyeletet tartani. A magyar orvosok ugyanis ma – egy felmérés szerint – átlagosan 900 órát ügyelnek évente.

Jönnek az új orvoslátogatók!
Oberfrank Ferenc, az OEP főigazgatója az egyik napilapban azt nyilatkozta, a tiszti főgyógyszerész a jövőben rendszeresen tájékoztatja majd a háziorvosokat az olcsó és hatékony terápiákról. Akik ezt követően is kirívóan drága gyógyszereket írnak fel, gyakori ellenőrzésre és kötelező szakmai továbbképzésre számíthatnak. Ne tessék várni a poént, mert ehhez a hírhez nem illik.

BMJ Magyar Kiadás 2001;2:105.

Emlékezetes betegek: A téves diagnózis

Május vagy június táján jártunk 1977-ben. Nemrég kezdtem a munkámat egy indiai kórház pszichiátriai osztályán. A pszichiátria akkoriban sok újdonságot tartogatott számomra.

A munkám részét képezte a járóbeteg-szakrendelés is. Ott mindig rengetegen voltak. Nem létezett előjegyzés (a legtöbb betegnek nem is volt otthon telefonja), sem területi hovatartozás, de még a háziorvosi beutaló sem kellett, hogy valaki odajöhessen. Nem csoda hát, ha nap mint nap tömött sorokban álltak az ajtó előtt az ellátást remélő betegek. Az egyetlen, ami visszatartó erőként segítségünkre lehetett – hogy ne váljon a rendelés mind jobban átláthatatlanná a sok betegtől –, az elmebetegség jelentette megbélyegződéstől való félelem volt, és így azt várták tőlünk, hogy senkit se küldjünk el anélkül, hogy ne kapna valamilyen diagnózist és ellátást.

Egy hétfői napon – hagyományosan ez volt a hét legzsúfoltabb napja – az egyik férfibeteg feltűnően hangosan várta a sorát, és a hozzátartozói sem tudták megnyugtatni. A főorvos megkérdezte a kísérőjét, ki ez az ember. Kiderült, hogy az egyik hajózási vállalat alkalmazottja, és nemrég összeszólalkozott a főnökével. Volt valami kis balesete munka közben a kikötőben, valamikor az elmúlt hetekben, és azóta furcsán viselkedik.

A főorvos viccesen megjegyezte, hogy akkor biztosan kompenzációs neurózis áll a dolog mögött, majd megkért, mielőbb nézzem meg, hogy ne legyen ilyen zaj a váróban.

Kikérdeztem őt is, meg a kísérő rokonok népes táborát is, de nem sikerült semmilyen komoly stresszt okozó tényezőt találnom. Mindannyian bagatellnek mondták a munkahelyi konfliktust, és valóban, inkább magára a betegre lehetett inkább a „drámai” jelzőt kimondani. Alvászavart és nyelési nehézséget panaszolt, és hozzátette, hogy szerinte mindkettő összefügg a múlt heti munkahelyi sérülésével. Összefüggéstelenül és hangosan beszélt, de az volt a benyomásom, hogy ez nem valamiféle pszichotikus vagy mániás állapot. A főorvos is egyetértett velem, amikor beszámoltam neki a betegről. Végül is átmeneti hisztériás zavartságot diagnosztizáltunk, ami nem volt épp ritka diagnózis nálunk akkoriban. Megnyugtattuk őt is, meg a hozzátartozóit is, benzodiazepint írtunk fel neki, és megkértük, jöjjön vissza egy hét múlva.

Nem mondhatom, hogy túlságosan csodálkoztam, amikor a megbeszélt napon nem jött. Aztán eltelt még két hét, amikor az egyik hozzátartozó pusztán udvariasságból telefonált, hogy tudassa velem, a beteg néhány nappal találkozásunk után meghalt. Egyre zavartabbá vált, nem volt hajlandó inni, és végül egy fertőzőkórházba szállították. Veszettséget állapítottak meg nála, pár nap múlva bele is halt. Családtagjainak eszébe is jutott, hogy egyszer említette, valami kóbor kutya megharapta pár hónappal ezelőtt, de nem ment vele orvoshoz, mert épp csak horzsolás volt az egész.

Felütöttem a rabiesnél a nagy ideggyógyászatkönyvemet, és azt olvastam benne, hogy a betegség inkubációs ideje elég hosszú, 64 nap is lehet. Vétkesnek éreztem magam a téves diagnózis és a túl lezser hozzáállás miatt. Egyetlen vigaszom csak az lehetett, hogy azt is olvastam: ha a betegség tünetei már kialakultak, hiába a korrekt diagnózis, a betegség lefolyását már nem lehet érdemben befolyásolni.

Barid B. Bhattacharya, locum consultant psychiatrist, Wonford House Hospital, Wonford, Exeter EX2 5AF