BMJ Magyar Kiadás 2001;2:120.

NÉZŐPONT

Személyes vélemény: Hogyan tudassuk a rossz hírt?

Pszichoterapeuta vagyok. Tavaly megállapították, hogy rákom van. A kezemen keletkezett elváltozás sarcoma, az ötödik metacarpus környékén. Nehéz volt tudomásul vennem a hírt, főként azért, mert az ortopéd sebész elég kellemetlen módon közölte velem. Az sem tett igazán jót, hogy sokáig kellett várnom a biopszia eredményére. A kolléga azt ígérte, hogy egy hónapon belül meglesz, mégis közel három hónapba telt, míg behívtak. Lehet, hogy valóban ennyi idő kellett az elkészüléséhez, erről nem beszélt nekem. Valójában sok mindent nem mondtak el, ami pedig segített volna. Viszont kétségtelen, hogy az elhúzódó várakozás alatt szorongásom nőttön-nőtt.

Mikor eljött a nap, és bementem, hogy megtudjam a diagnózist, más betegek előtt, soron kívül tessékeltek be. Ezt már önmagában is baljós jelnek éreztem. Nem tudom, hogy a kolléga így szokta-e közölni a rossz hírt, vagy a kellemetlen közlendő miatti szorongása játszott közre, de nem ismertetett össze a rendelőben lévő három másik személlyel. Szemben ültünk egymással, ő és én. Szemembe nézett és a következőket mondta: „Kis malignitási fokozatú daganata van. Ez azt jelenti, hogy amputálni kell a kisujját és a metacarpusát; ezt nevezzük sugáramputációnak.” Ott ült, és rám szegezte a szemét. Fájdalmatlan csomó volt a kezem háti felszínén, és bár sejtettem, esetleg el kell majd távolítani, azt nem gondoltam, hogy ennek ára a kisujjam elvesztése lesz.

Megdöbbentett a dolog, a közlés módjából úgy éreztem, hogy további kérdésnek nincs helye. El kell fogadnom az elkerülhetetlent, azonnal. Időbe telt, míg mindezt felfogtam, eközben ő ott ült és rám meresztette a szemét. Összeszedtem magam és megkérdeztem, hogy megmenthető-e a kisujjam, mire azt válaszolta, hogy úgyis csak lógna, és útban lenne. Ennél több magyarázattal nem szolgált. Az volt az érzésem, szeretné, ha már mennék, hogy a kint várakozó többi beteggel foglalkozhasson. Szerettem volna ennél többet megtudni, de továbbra is csak bámult rám, ami nagyon idegesített. Kérdeztem, kaphatnék-e protézist a metacarpus helyére. Kissé ingerültnek látszott és csípősen válaszolt: „Nem figyel rá, hogy mit mondtam. Azzal törődjön, hogy a daganatot eltávolítjuk a kezéről.” Erre aztán kijöttem a sodromból és kifakadtam: „Igenis, figyelek, de az én kezemről van szó, nem a magáéról.” Továbbra is mereven nézett rám.

Hátradőlt és nagyképűen kijelentette: Hat hónap múlva látni fogja, hogy nem nagy ügy. Remekül meglesz a kisujja nélkül!

Őrült gondolataim támadtak, mintha valami furcsa szellemi birkózásban mérnénk össze az erőinket. Kíváncsi voltam, mi a szándéka, és vajon mit gondol, milyen hatást ér el ezzel a stílussal. Ekkor hátradőlt és nagyképűen kijelentette: „Hat hónap múlva látni fogja, hogy nem nagy ügy. Remekül meglesz a kisujja nélkül. Ha egy balesetben csak a kisujját vesztené el, szerencsésnek tartaná magát.” Ettől egészen elképedtem, hisz percekkel előbb tudtam meg, hogy rosszindulatú daganatom van és amputációra lesz szükség. Próbáltam megbirkózni az érzéseimmel, és kértem, mondja meg pontosan, milyen tumorom van. „Ne keresgélje az interneten. Csak megrémítené magát.” – válaszolta.

Együttérzésre, megértésre és felvilágosításra vágytam. Nyilvánvalóan nem volt ott más, akinek lett volna rá ideje, hogy megválaszolja a kérdéseimet, és a részletekről beszélhessünk. Kihívóan, némán, mereven nézett rám. Fojtogatott a közönye, mint ahogy az is, amilyen személytelenül bánt velem. Meg sem kérdezte, mi a szakterületem. Nem vette figyelembe, hogy nyilvánvalóan képtelen vagyok kifejezni magamat. Egész magatartása azt tükrözte, úgy véli, nem nagy dologról van szó, könnyen fel lehet fogni, ez csak számomra is világos, nemde? Fogalma se volt róla, milyen hatást gyakorolt rám; nem is próbálta kipuhatolni. Sejtelme sem volt, miként fogtam fel a dolgot. Megrökönyödtem, azt éreztem, hogy lekezelnek.

Óriási különbségek vannak, miként tudatják a rossz hírt a beteggel. Vannak orvosok, akik komoly erőfeszítést tesznek, továbbképzik magukat, hogy elboldoguljanak ezen a köztudottan nehéz területen. Mások viszont úgy látszik, azt hiszik, hogy az általuk folytatott gyakorlat tökéletes, miközben a beteg számára világos, hogy egyáltalán nem az. Teljesen nyilvánvaló, hogy a dolog a képzésen múlik, de a szakma csúcsán egyesek azt gondolhatják, képzettségük tökéletes. Talán van, aki azért vélekedik így, mert úgy tekinti, mindenre van megoldás, hiszen a rosszindulatú daganatot el lehet távolítani, és a betegek élete megmenthető.

Saját praxisomban igyekszem kifejezésre juttatni a mások iránti tiszteletet, nyíltan kimondani, amit gondolok, hogy a páciensben bizalmat ébresszek és arra sarkalljam, hogy merjen kiállni az érdekéért. Azt vártam volna, hogy ezt nálam is méltányolják, de csapnivaló stílust tapasztaltam, és nem imponált ennek az embernek a tapintatlansága és pökhendisége. Kárpótlásul nagyon jól megoperált, a daganatot az épben távolította el. Kérdezhetnék, mi bajom van akkor az egésszel? Az a bökkenő, hogy ez a viselkedés bántó, bosszantó, csalódottá teszi a beteget, akinek emiatt még több támogatásra van szüksége, és aki ennél jobbat érdemel.