BMJ Magyar Kiadás 2001;2:118.

NÉZŐPONT

Tudomány és a média

Én, ha egy osztályvezető főorvost meg akarok ismerni, csak ennyit mondok neki: „Mutasd meg a vizesblokkodat, s megmondom, ki vagy.” Mert a kórházak eme kevésbé szem előtt lévő, csak a betegek és az ápolónők által használatos szegmentjéből azonnalosan kiolvasható: embernek tekintik-e itt a beteget, méltóságos lénynek vagy sem. Betegek épülését szolgálja-e a hely vagy orvosi karrierekét. Bizony, volt szerencsénk olyan hasi sebészethez, ahol száznégy ágyra két alkalmatosság jutott. S mindkettő körül szilárdan stabilizálódtak az infernális állapotok. És e helyek nem voltak megkerülhetők. Ilyes osztályokon – tudja, aki tudja – mindenki a köszönés helyett kapja, és nyakló nélkül, a beöntést. Ki itt belép, felhagy minden keménnyel.

Bächer Iván. Az első doboz. Népszabadság, 2001. március 3.

Az elszegényedett, a paraszolvencia korrupciójával erkölcsileg is lezüllesztett, egyszerre anarchikus és feudális magyar egészségügy reformját persze nem az eutanázia bevezetésével kellene kezdeni, hanem a tisztességes viszonyok megteremtésével. Ahol a rendkívül nehéz fizikai és lelki terheket cipelő ápolónőktől nem követelnék meg, hogy legalábbis angyalok legyenek, hanem lehetnének egyszerűen megbecsült emberek.

Mező Ferenc. Angyalok? Népszabadság, 2001. február 28.

Minden ember egyedül hal meg. Akkor is egyedül hal meg, ha betegágyát körülállják. Egyedül van saját lelkével és saját testével. Ettől a lélektől és attól a testtől függ, hogy méltóságban tud-e meghalni. A lélek akkor hal meg méltóságban, ha a haldokló el tudja viselni, hogy egyedül hal meg, de ebben a magányosságban mégis másokhoz fordul: szeretteihez, Istenéhez, az utókorhoz, s ha ugyanakkor képes saját életéről – mint egy lezárt életről – leltárt készíteni. De az, hogy méltósággal halunk-e meg vagy sem, testünktől is függ. Van, akit egyenesen megfoszt a balszerencse vagy a gondviselés a méltósággal elviselt meghalás adományától. Így például azt a járókelőt, akit egy ámokfutó agyonlő az utcán, vagy akit halálra gázol egy autó. Ők az életből átmenet nélkül érkeznek a halálba, anélkül, hogy meghalnának. A fekete, szürke vagy fehér angyal nem jelenik meg előttük.

Heller Ágnes. Fekete, fehér és szürke angyalok. Népszabadság, 2001. február 24.

Vitathatatlan, hogy a modern egészségügy kialakított olyan beavatkozásokat, amelyeknek igénybevétele az élet halál előtti szakaszában az emberi tapasztalat szerint reménytelen, ezért felesleges is. A fogalomtisztázás az utóbbi évek folyamatainak eredménye. Így véleményem szerint két terület napjainkra levált az eutanáziaproblémáról. Egyrészt nincs vita a világban arról, hogy bűncselekmény a beteg megölése akarata ellenére. Másrészt a beteget – akár a haldoklót is – önrendelkezési joga alapján megilleti az ellátás visszautasításának joga. Ezt a nyilatkozatot a beteg (vagy a „jövendő” beteg) meglehetősen pontosan körülírt feltételek között teheti meg. Nagyon fontos kiemelni, hogy az orvos vagy az ápolónő szándéka ekkor sem irányulhat – akár passzív, akár aktív eszközökkel – halál okozására, ekkor is kötelesség a tünetenyhítés, a nem „heroikus”, normál beavatkozás, a gondozás. Ezzel az élet nem rövidíthető meg, pusztán nem akadályozzák meg a természetes folyamatot, s segítik-ápolják a beteget a haldoklás nehéz folyamatában. E két esetkör ma már semmiképpen sem sorolható az eutanázia fogalomkörébe; az egyik a határozott, egyértelmű tiltás, a másik az egyértelmű elfogadottság miatt. E gyakorlatot a katolikus egyház is elfogadja.

Jobbágyi Gábor. Eutanáziavita? Nem! HVG, 2001. március 10. (A szerző intézetvezető egyetemi tanár a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Karán)

Thomas Homer-Dixon nevű kanadai szerző most írt egy könyvet (The Ingenuity Gap, körülbelül A találékonyság lemaradása címmel), amelyben a túlságosan felpörgött gazdasági-társadalmi rendszer veszélyeiről ír... A Dollyt még ki se hevertük, máris itt a géngyógyászat, sőt már van egy család, amelyik a gyereket akarja duplikálni, és minden megvan hozzá: orvos, labor, engedély, vállalkozó, sziget stb. Homer-Dixon, a szerző azonban pedáns, nemcsak erre gondol, hanem a kapcsolatok robbanásszerű terjeszkedésére is: így például az utazással (repülőn, buszon, autón, vonaton) megtett kilométerek száma az 1970-es évek óta ötszörösére nőtt; a szeméttermelés oly sebességgel növekszik, lassan nem lesz helyünk saját világunkban. Mindent egybevetve szerinte exponenciálisan gyorsulnak a dolgok, vagyis gyakorlatilag percenként duplázódik meg minden (sebesség, mennyiség, árfolyamkilengés, idegterhelés stb.).

Almási Miklós. Túlpörög? Népszabadság, 2001. március 10.

Az emberi méltóság az alkotmányjog szerint nem azért létezik, mert valakinek az életről vallott nézete megfelel valamely (elsősorban persze tradicionális) erkölcsi értékrendnek. Ha ezt elfogadnánk, akkor az élet más értékeihez igazodó embereknek nem lenne méltóságuk, vagy legfeljebb alábbvaló méltóságuk lenne. Arról, hogy nekik mi a jó, mi például az elfogadható halál, az embereknek eltérhet a felfogásuk, amit nem szabad úgy értékelni, rangsorolni, hogy az egyiket a jog érvényesülni hagyja, a másikat nem.

Takács Albert. Jogunk a jó halálhoz. HVG, 2001. március 10. (A szerző tanszékvezető a Miskolci Egyetem Állam- és Jogtudományi Karán)

Múlt csütörtökön levetette magát egy tizedikes fiú a gimnázium negyedik emeleti ablakából. Az eset körülményeit még vizsgálják, semmi biztosat nem tudnak. Szakemberek viszont állítják: a magyar iskolarendszer az arra fogékonyakban elősegíti a depressziót, a pszichés betegségek kialakulását. Közvélekedés szerint az iskolákban masszív teljesítményelv uralkodott el. És aki nem tud megfelelni, pánikba esik. A gyermekpszichiátriai osztályokon ilyenkor tavasszal, az iskolai hajrá közeledtén megjelennek a „tavaszi betegek”. A bukás, a felvételi rémétől frusztrált, szorongó, olykor öngyilkossági kísérleten is átesett gyerekek. Mert mondják: nálunk nem alakult ki a pszichés betegségek elfogadásának kultúrája.

Novák Zsuzsanna. Dobozba zárt gyerekek. 168 óra, 2001. április 12.