BMJ Magyar Kiadás 2000;6:348.

Tanulságos élmény: Az érem másik oldala

Régen történt, hogy egy szombat délután, mikor a kocsit szereltem, fémszilánk fúródott a mutatóujjamba és nem tudtam kiszedni. Úgy, ahogy voltam, piszkosan, olajosan bementem a kórház baleseti osztályára. Annak idején magam is oda jártam gyakorlatra, és dolgoztam is ott pár évig. Hirtelen olyan ötletem támadt, nem mondom meg, hogy orvos vagyok. Az ötletnek köszönhetem orvosi pályám legtanulságosabb élményét.

Beálltam a sorba a felvételnél, ahol egy fehér köpenyes személy kikérdezett. Neve, lakcíme, születési éve, a családorvosa neve és címe, vallása, legközelebbi hozzátartozója.

Elég ostoba módon azt javasoltam, talán nem is kéne beírnia a vallásomat vagy a legközelebbi hozzátartozómat, miután nem valószínű, hogy most meghalok. Rögtön megtudtam, hogy a nélkül pedig nem fognak megvizsgálni, elmorogtam hát, hogy az anglikán egyházhoz tartozom, s azután már mehettem az ismerős váróba.

Egy nővér megmutatta, hogy melyik sornál várjak, hamar kiderült, hogy azok a „kisműtétesek”. Fél óráig szinte semmi se történt. Még jött pár beteg a különböző sorokhoz, nővérek beszélgettek halkan az egyik sarokban, másnak színét se láttuk.

Egyszer csak odajött hozzám egy nővér felszívott fecskendővel.

„Mi az?” kérdeztem tőle. „Csak egy ki szuri” mondta elnézően. További érdeklődésemre kiderült, hogy antitetanusz-szérum. Senki sem vesződött vele, hogy megtudakolja, nem vagyok-e allergiás lószérumra, s miután már teli voltam tetanusztoxoiddal, azt mondtam, nincs szükségem az injekcióra. Ez volt a második, most már súlyosabb illetlenség, ettől kezdve ugyanis mélységes gyanakvással szemlélt nem csak a nővér, hanem több betegtársam is. Újabb fél óra telt el anélkül, hogy bármiféle orvost láttunk volna.

Egyszerre aztán a váró tele lett fecsegő medikusokkal. Ekkor leesett nekem a tantusz. Hisz addig mindannyian a wimbledoni férfi döntőt nézték a tévén. Három medikus végigjárta az időközben hosszúra nyúlt sort, megnézték a sérüléseket és a nálunk lévő baleseti kartonokat. A kartonomat mind a hárman megszemlélték, ketten az ujjamat is megfogták, kicsit nézegették, majd elengedték... a kezem az ölembe hullott. Ezalatt egy szót se szóltak, rám se pillantottak. Kisvártatva elmentek, mindegyikük egy-egy beteget vitt magával.

Hajdani tapasztalataim alapján kitalálhattam, hogy mi is történik körülöttem. A hallgatók a kéthetes baleseti osztályos gyakorlatuk vége felé jártak. Már ugyancsak magabiztosak voltak, miután többször végeztek kézujjon vezetéses érzéstelenítést, és valami érdekesebb beavatkozást szerettek volna maguknak a gyakorlat végére. Azután megérkezett egy orvos is, hogy elintézze azt, amit ők meghagytak. Gyors és szakszerű érzéstelenítés után eltávolította a szilánkot és gézhálót húzott az ujjamra.

Otthon eltűnődtem az eseten. Több mint két órán át nem úgy bántak velem, mint egy kissé sérült fiatalemberrel, hanem úgy kezeltek, mint kérelmezőt, félős gyereket, egy eléggé érdektelen ujj elszemélytelenedett viselőjét. Mindez persze sose történt volna velem, ha érkezéskor megmondom, hogy orvos vagyok. Reménykedem, hogy attól a szombat délutáni kalandtól fogva kicsit jobb orvos lettem. Azon tűnődtem, lehet hogy mindannyiunknak jót tenne ilyenfajta tapasztalat – úgy tízévente. Talán a szinten tartó képzés része lehetne.

Robert Kendell, retired psychiatrist, Edinburgh

BMJ Magyar Kiadás 2000;6:364.

Tanulságos esetek: Páratlan kígyómarási eset

Éjféltájban hívtak. A rezidensem telefonált: „Nagyon különös kígyómarási esetem van. Ilyet még sose láttam.” Középkorú falusi embert találtam a kórteremben. Rendkívül nyugtalan és tachypnoés volt, időnként a végtagjai rángatóztak. Állítólag néhány órával előbb kígyó marta meg. A tünetek igazán meglepőek voltak. A láza 40 fokot ért el, a pulzusa percenként 150-et, a pupillái kitágultak és a harapás helyén enyhe duzzanat látszott.

„Mi lehet ez?” Törtem a fejem, hogy megoldjam a rejtélyt. Aztán egyszerre csak fülembe csengtek a gyógyszertan előadójának szavai: „Száraz, mint a csont; hülye, mint a tyúk; felgerjedt, mint a nyúl; vak, mint a denevér.”

Így jellemezte ugyanis a daturamérgezést.

„Hát erről van szó!”

Rákérdezésre megtudtuk, hogy a rokonok megitattak a beteggel valamit, amit a környéken termő nadragulya leveléből készítettek, abból a növényből, amelynek az atropin a fő alkaloidája. A kígyómérget akarták semlegesíteni. A történetben az a legkomikusabb, hogy nem is volt mérges a kígyó. Gyomormosás és megfelelő kezelés után a beteg teljesen rendbejött.

Sadananda Naik, physician, Moodbidri, India (krishi@bigfoot.com)

BMJ Magyar Kiadás 2000;6:374.

Száz év távlatából: Karácsonyi lapok és naptárak

Az a szokás, hogy karácsonyi és újévi üdvözlőlapokat küldjünk egymásnak, nemhogy kiment volna a divatból – ahogy néhány évvel ezelőtt még nagyon valószínűnek tűnt –, hanem egyre inkább terjed. Ennek az lehet a magyarázata, hogy a most kapható lapok művészi színvonala – még az olcsóbbaké is – javult, hála a Tuck és fiai cégnek, akiknek érdemeire fel szeretnénk hívni olvasóink figyelmét.

A különböző fajta naptárak közül említésre méltó az a falinaptár, amelyen Shakespeare sorai kísérik Landseer festményeinek szépia-reprodukcióit. Találunk virágokat ábrázoló falinaptárt is, a képeket Shakespeare-, illetve Ruskin-idézetek illusztrálják. A legszínvonalasabb lapok között olyan fotók élethű, fekete-fehér nyomdai másolatait is megtaláljuk, amelyek festményeket, sporteseményeket, tájakat vagy bibliai témákat ábrázolnak. A kék-fehér Wedgwood porcelánokat utánzó lapok, amelyeket először tavaly láthattunk, idén ismét megjelentek, és a kínálat legbájosabb, legtetszetősebb darabjai közé tartoznak. Néhány évvel ezelőtt szinte még csak azokból a tarka karácsonyi és újévi üdvözlőlapokból válogathattunk, amelyek korunk hazafias és háborús hangulatát tükrözték. Az egyik sorozatot, amely különböző ezredek katonáit ábrázolja, találóan, khakiszínű papírra nyomtatták.

(BMJ 1900;ii:1576.)