BMJ Magyar Kiadás 2000;4:201-2.

SZERKESZTŐSÉGI KÖZLEMÉNYEK

Nők alsó húgyúti tüneteinek fluktuációja

Megnyugtatással és figyelő várakozással megelőzhető a túlzott kezelés

A vizeletelvezető rendszeri panaszok a férfiak és a nők esetében egyaránt gyakoriak. Az egykor „prosztatizmus”-ként emlegetett panaszok a férfiak, míg a vizeletincontinentia és a dysuria a nők tüneteinek leírására szolgált (1). Néhány éve bevezették az alsó húgyúti tünetek (lower urinary tract symptoms: LUTS) elnevezést, amely nemtől és életkortól függetlenül alkalmas a tünetek leírására. A tünetek nem betegségspecifikusak, az elnevezés nem is utal ezek okára. Bebizonyosodott, hogy azok az eszközök, melyeket a férfiak tüneteinek pontozására fejlesztettek ki (például a prosztatatünetek nemzetközi pontrendszere) nem specifikusak az adott nemre, ahogy a tünetek is egyforma gyakorisággal jelentkeznek mind a nők, mind a férfiak esetében (2, 3).

Az alsó húgyúti tünetek fluktuálnak

Møller és munkatársai 2284 negyven és hatvan év közti dán nő egy év alatt jelentkező alsó húgyúti tüneteinek incidenciájáról és a remissziós rátájáról közölnek adatokat a BMJ-ben (4). A prevalencia 29%-os, az incidencia 10%-os, a remissziós ráta 28%-os volt. A szerzők megállapítják, hogy az alsó húgyúti tünetek gyakoriak és fluktuálnak. Ezek az eredmények klinikailag is nagy jelentőségűek, a kapott eredményeket azonban nagyban befolyásolhatja a tanulmány tervezése és definíciói.

Sokféle validált kérdőívet használnak a hasonló tanulmányokban, de ezek a kórkép más-más szempontjait emelik ki. Møller munkacsoportja például nem kérdezte a nőket a dysuriás panaszokról vagy a hiperaktív hólyag népszerű koncepciójáról, viszont az incontinentia kérdéskörét teljesen lefedték. Az incidenciát – meglehetősen szokatlan módon – azon nők arányával definiálták, akiknél jelentkeztek tünetek, vagy akiknél a tünetek gyakorisága a ritkától a heti vagy annál is sűrűbb megjelenésig fokozódott. Hasonlóképpen, remisszió alatt nemcsak a tünetek megszűnését értették, hanem már azt is, ha nem jelentkeztek heti gyakorisággal.

Az incontinentiával kapcsolatos kutatások rámutattak arra, hogy az incidencia és prevalencia becslése a különböző kiindulópontoktól és definícióktól függően drámai módon változik, és a remissziós ráták magasak (5, 6). Óvatosan kell tehát az epidemiológiai adatokat a klinikumban felhasználni, mert az egészség és a betegség között hatalmas az átmeneti zóna, s ezzel a felesleges gyógyszerszedés és a túlzott kezelés kockázata is (6).

A vizeletincontinentiával és alsó húgyúti tünetekkel küzdő betegek többsége nem fordul szakemberhez (6). Sokan szenvednek a betegségüktől annak ellenére, hogy a jó tüneti kezelés lehetősége rendelkezésre áll. Azoknál, akiknek tünetei enyhék, vagy csak időszakosan jelentkeznek, talán elfogadható, hogy nem keresnek segítséget. Møller és munkatársai tanulmánya újabb tényezőt von be a vitába: a tünetek fluktuálnak, és jó esély van arra, hogy belátható időn belül csökkennek, vagy akár meg is szűnnek.

Ha egy beteg felkeresi orvosát, akkor annak felelőssége, hogy helyes diagnózist állítson fel és terápiás lehetőségeket javasoljon. De az ő felelőssége az is, hogy megóvja a beteget a szükségtelen vizsgálatoktól és kezelésektől. A családorvos rendszerint tud arról, ha betegének más betegségei vannak, és már szed gyógyszereket. Az alsó húgyúti tünetekkel jelentkező betegek gondozására az alapellátás kifejezetten alkalmas: az eddigi tapasztalatok alapján a vizeletincontinentiától és hiperaktív hólyagtól szenvedő betegek jól ápolhatóak a családorvosi praxisban (7, 8). Mindazonáltal organikus betegség gyanúja esetén a beteget szakorvoshoz kell irányítani, mint ahogy akkor is, ha a tünetek szignifikáns változását észleljük.

A probléma megítélésében fontos a beteg véleménye

Az a döntés, hogy nem kezelünk egy beteget, nagyrészt azon kellene alapuljon, hogy tünetei mennyire befolyásolják napi tevékenységét, illetve, hogy hajlandó-e kivárni, vajon szükséges-e esetében a gyógyszeres kezelés. Megoszlanak a vélemények annak megítélésében, hogy mely tünetek aggasztóak; a betegek általános véleménye a problémával kapcsolatban legalább olyan fontos, mint a klinikai kép.

Az aktív kezelés mellett ritkán szabad gyorsan letenni a garast. Ha a betegeket ellátjuk információval arról, hogyan változik a tünetek klinikai lefolyása, ha felsoroljuk a kezelési lehetőségek teljes skáláját előnyeikkel és hátrányaikkal együtt, valószínűleg másként döntenek, mint ha csak receptet nyomunk a kezükbe.

A megnyugtatás és figyelő várakozás sok betegen segíthet. Bár egy idén közreadott BMJ-tanulmány (9) szerint azok a tipikus viselkedésminták, amelyek célja a panaszok minimalizálásával oldani a félelmet és szorongást, nem tekinthetőek megnyugtatónak. A megnyugtatás ugyanis csak akkor volt sikeres, ha a beteg érezte, hogy tüneteit és nehézségeit megértették és elfogadták. A figyelő várakozás úgy valósítható meg a családorvosi praxisban, hogy rábírjuk a betegeket, évente egyszer vagy kétszer keressék fel orvosukat és számoljanak be a tüneteikben beállt változásokról, és az anamnézisfelvételen kívül lehetőleg a tüneti pontszámot is meg kell határozni.

Steinar Hunskaar, professor in general practice
Department of Public Health and Primary Health Care, University of Bergen, Ulriksdal 8c, 5009 Bergen, Norway
(steinar.hunskar@isf.uib.no)

S. Hunskaar konferenciákon való részvételi díját és szimpóziumokon tartott előadásait a Pharmacia és Upjohn cég fizette.

BMJ 2000;320:1419-20.