BMJ Magyar Kiadás 2000;4:197-8.

SZERKESZTŐSÉGI KÖZLEMÉNYEK

Orvosi műhiba: van egy második áldozat is

Az orvos is segítségre szorul, ha hibázott

Végzős orvostanhallgató koromban történt, hogy az egyik rezidens nem ismerte fel a pericardialis tamponád EKG-jeleit, amelyek alapján a beteget még akkor, késő éjjel meg kellett volna műteni. Az esetnek gyorsan híre ment – az összehívott független bizottság több ülés után végül kimondta a kolléga alkalmatlanságát. Megdöbbentett az együttérzés hiánya, és titokban azt latolgattam, vajon én mit csináltam volna a helyében – válhattam volna én is a boldogtalan gyakornokhoz hasonlóan a tévedés második áldozatává?

Bármilyen különös, a modern medicinában nincs helye tévedésnek. A társadalom ráruházta az orvosra a betegségek felderítésének és kezelésének minden terhét. Jóllehet, gyakran mondogatják, hogy „az orvos is ember” – az orvostechnika csodái, a laboratóriumi vizsgálatok látszólagos pontossága és azok a berendezések, amelyek szinte megszólaló képekkel ábrázolják az elváltozásokat, azt eredményezték, hogy az orvostól tévedhetetlenséget várnak. A betegek, akiknek érthetően az a vágya, hogy tévedhetetlennek tarthassák orvosukat, valósággal összejátszanak doktoraikkal, cáfolva, hogy hiba történt. A kórházakban minden tévedést úgy kezelnek, mint valami rendellenességet, amelyre az egyetlen megoldás, ha felkutatnak és felelősségre vonnak valakit, aki megígéri, hogy „soha többé nem fordul elő ilyesmi”. Paradox módon ez a megközelítés éppen a módszeres hasznos változtatások olyan lehetőségeitől vonta el a figyelmet, melyek csökkenthetnék a tévedéseket. Számos tévedés a kialakult szokásokból és az eszközökből ered, a jóhiszemű orvost és betegét sokszor ezek sodorják veszélybe. Jóllehet az orvos tévedésének első és nyilvánvaló áldozata a beteg, a hiba az orvost sem kíméli: ő lehet a tévedés második áldozata.

Szinte valamennyi gyakorló orvos ismeri azt a torokszorító érzést, amikor rádöbben, hogy súlyosan hibázott. Az ember leleplezettnek és kiszolgáltatottnak érzi magát – elemi erővel tör rá a gyötrő kérdés, vajon ki vette még észre? Vergődik, mit is tegyen, szóljon-e valakinek és mit mondjon. Az esemény újra meg újra lejátszódik előtte. Megkérdőjelezi saját alkalmasságát, mégis fél, hogy leleplezik. Tudja, hogy a dolgot be kellene vallani, de retteg a lehetséges büntetéstől és a beteg haragjától. Esetleg túlzottan előzékeny lesz a beteggel vagy családjával – bánkódik, hogy korábban nem így viselkedett –, és ha nem említette meg nekik a hibát, találgatja, vajon tudják-e (1–3).

Sajnos, az a feltétlen együttérzés és támogatás, amire igazán szükség volna, ritkán tapasztalható. Bár egymás bírálatát a belső normák tiltják, a kollégák támogatása gyakran vonakodó és egyénre szabott. Ennek egyik oka az lehet, hogy ha egy orvos tudomást szerez a másik hibájáról, megszabadulhat attól a tehertől, amit saját korábbi tévedése miatt érzett az adott közösségben, és kevésbé érzi magát kiszolgáltatottnak (5). Felmerült, hogy súlyos tévedést követően a feldolgozás egyetlen útja, ha bevalljuk a hibát, szembenézünk a következményekkel és ezzel helyretesszük magunkban a dolgot (6). Ám elbátortalanít a bevallástól, hogy nincsenek megfelelő fórumok a megbeszélésre, olykor pedig a kockázatbiztosítók és a kórházi ügyvédek térítik el szándékától az orvost. Nincsenek bevezetett technikák sem, amelyek segítséget nyújtanának a hiba érzelmi feldolgozásának folyamatában. Még ha terítékre is kerülnek orvosi tévedések a klinikopatológiai megbeszéléseken, ezek is inkább az orvosi vonatkozású tényekkel foglalkoznak, semmint a beteg vagy kezelőorvosa érzéseivel.

A gyógyító mechanizmusok híján az orvosok rossz megoldásokhoz folyamodnak önmaguk védelmében. Gyakran indulattal reagálnak saját hibájukra és áthárítják a felelősséget, esetleg védekező vagy érzéketlen magatartást tanúsítanak, a beteget vagy a gyógyító csoport más tagjait hibáztatják vagy szidják. A gyötrő szorongás a műhibaper árnyékában teljesedik ki. Hosszú távon egyes orvosok nagyon mélyen sérülnek, elvesztik lelki egyensúlyukat, kiégnek, alkoholban vagy drogokban keresnek vigaszt (6). Az a megfigyelésem, hogy közülük sokan éppen a legérzékenyebb és leglelkiismeretesebb kollégák közé tartoznak, talán ők azok, akik a legsérülékenyebbek saját tévedéseikkel szemben.

Mit kellene tennünk, amikor egy kollégánk téved? Mit várnánk mi a többiektől saját hibánk esetén? Hogyan kelthetünk benne olyan érzést, hogy nyugodtan beszélhet a hibákról? Egy adott kolléga esetében fontos, hogy a történtek pontos leírására biztassuk, hogy azzal kezdjük, elfogadjuk értékelését, és hogy ne kicsinyeljük le a tévedés jelentőségét. Ha saját tévedéseinkkel kapcsolatos tapasztalatainkat megosztjuk vele, kevésbé érezheti magát kirekesztettnek. Segít, ha tudakozódunk afelől, miként érez, és ha elismerjük, hogy a tévedés érzelmi kihatásokkal jár, és érdeklődünk aziránt, miként tud megbirkózni ezekkel az érzésekkel.

Ha a beteg vagy a családja nem tud a tévedésről, beszélnünk kell arról, milyen fontos ennek felfedése. Az orvosnak etikai felelőssége, hogy közölje a beteggel, ha tévedés történt, különösen, ha az valamilyen ártalmat okozott (7). El kell ismernünk, hogy kellemetlen e kötelességnek eleget tenni. Ugyanakkor elmondhatjuk, hogy nagy megkönnyebbüléssel jár, ha a hibát bevalljuk, és az együttérző és elnézést kérő orvossal szemben a beteg és családja meglepően megbocsátó tud lenni. Csak ezek után következhet a tévedés problémamegoldó elemzése, annak vizsgálata, mit kellett volna másképp tenni, mit tehetünk egyéni és intézményi szinten, hogy a hasonló esetek ne ismétlődjenek meg. A rosszul értelmezett EKG-lelet esetében a gyakornok (és a vele együtt dolgozók) számára az oktatási és érzelmi élményt átalakította volna, ha egy tekintélyes idősebb kolléga nyílt megbeszélés keretében elemezte volna a tévedést, egyben elismerve: elkerülhetetlen, hogy hibák is előfordulnak.

A nővérek, a gyógyszerészek és a gyógyításban részt vevők közül mások is tévedhetnek és sérülhetnek a következmények miatt. A kórházi hierarchiában számukra még kevesebb lehetőség kínálkozik tévedéseik kezelésére: nem egyszer néma tanúi a hibáknak, és azon tépelődnek, hogy kihez legyenek lojálisak, a beteghez, az intézethez, vagy a gyógyítást végző csoporthoz. Így ők is áldozatok.

Befejezésül egy feladatot adnék minden kollégának: gondoljanak vissza a legutóbbi tévedésükre, ami ártott egy betegnek! Beszéljenek róla egy kollégájuknak! Figyeljék meg a reakcióit, és a sajátjukat is! Mi az, ami segít? Mi teszi még nehezebbé a dolgot? Mindig lesznek orvosi tévedések. Az lesz a döntő tényező, hogyan intézzük el az ügyet. A betegek biztonságát és az orvosok jó közérzetét jól szolgálja, ha tévedés esetén őszintébbek tudunk lenni betegeinkkel, kollégáinkkal és saját magunkkal.

Albert W. Wu, associate professor
School of Hygiene and Public Health and School of Medicine, Johns Hopkins University, Baltimore, MD 21205, USA
(awu@jhsph.edu)

BMJ 2000;320:726-7.