BMJ Magyar Kiadás 2000;4:256.

NÉZŐPONT

Személyes vélemény: A turista orvos ne legyen turistaorvos!

Nagy-Britanniából Nepálba kitelepült orvosok vagyunk, s a Mount Everest területén 3900 m magasságban egy 10 000 fős népességet ellátó egészségügyi hálózatot vezetünk. A vidék mindentől távol esik, hegyes, nincsenek utak, s a falvak magaslati völgyek mentén elszórtan fekszenek. Az elmúlt 32 év során egy kórházból és nyolc egészségházból álló egészségügyi ellátási rendszer épült ki, s ily módon a legtöbb lakos egyórányi járáson belül lakik valamelyik egészségháztól vagy a kórháztól.

A környék népszerű turistacélpont. Tavaly 19 000 látogatója volt a Sagarmartha Nemzeti Parknak, ahol a Mount Everest, a kórház és a nyolc közül öt egészségház található. Közöttük szükségszerűen sok az orvos és más egészségügyi szakember.

Bár kórházunkat állandóan népszerűsítjük, mégis sok környéken kiránduló orvos tart ad hoc rendelést a turistaút mentén, gyakran csupán 100 méterre a helyi falusi egészségháztól. Miközben mi azon dolgozunk, hogy a helyi egészségügyi dolgozókat kiképezzük, s a helybeliek irántuk való bizalmát erősítsük, ez a félresikerült szándék aláássa a meglévő egészségügyi rendszer fejlődését.

Önteltség azt feltételezni, hogy bármi, amit egy nyugati orvos kevésbé fejlett szomszédjának nyújtani tud, haladást jelent. Ezek a turisták sokszor nem a szakterületükön tevékenykednek, vagy pedig nem sok fogalmuk van a szakterület nepáli vonatkozásairól. Gyakran nem ismerik a betegségek helyi megnyilvánulásait, a kultúrát, a nyelvet. Sokszor nem megfelelő kezelésben részesítik a beteget, mert azt gondolják, „muszáj” nyújtaniuk valamit. Az orvos-beteg találkozók gyakran egy alkalomra korlátozódnak, követésre így alig van lehetőség, s írásos nyoma nem lévén, a helybeli egészségügyi ellátóknak az összegyűjtött információtöredékekre kell hagyatkozniuk. Mind a szakma, mind a közvélemény részéről felzúdulást keltene, ha egy Nagy-Britanniában vakációzó, nepáli orvos pár napig rendelést tartana egy bevásárlóközpontban. Még szélsőségesebbé válik a probléma, ha nővérekre, orvosi segédszemélyzetre és orvostanhallgatókra vonatkoztatjuk.

Mindezen túlmenően, ezeknek az orvosoknak a helyzete törvényesség szempontjából is kényes. A nepáli orvoskamara azért küzd, hogy létrehozzon és fenntartson egy szakmai közösséget, és minden Nepálban praktizáló orvost kötelez arra, hogy nyilvántartásba vetesse magát náluk. Bizonyos szolgáltatások, például a családtervezés esetében a szakma művelőjének nepáli képesítéssel kell rendelkeznie. Mindez az orvosszakma színvonalának emelését szolgálja, amelyet Nyugaton megkívánnak és méltányolnak, s éppen ezért Nepálban is tiszteletben kell tartani.

Reális-e, hogy az ember egyszeri konzultáció alapján krónikus betegséget kezeljen?

Orvosi célú turizmus kialakulásának vagyunk tehát a tanúi: egzotikus utazás valamely fejlődő régióba, amely rövid időre lehetőséget ad az orvoslás gyakorlására is. Úgy tűnik, ez két formában valósul meg. Az egyik, amikor az orvos egyénileg utazik olyan területre, amelynek látszólag nincs egészségügyi ellátása, s ottléte alatt jót cselekszik. Rendszeresen látjuk ezt utazó orvosok részéről, akik a helybelieket rövid antibiotikum-kúrával kezelik, ami mindaddig rendben volna, amíg nem gondolunk a tuberculosis megfékezésének problémájára vagy a rezisztenciára. Nemrégiben egy pulmonológus adott egyik régi pszichiátriai betegünknek valamilyen injekciót, melyről azóta sem tudjuk, mi lehetett. Ugyanakkor az életet vagy egy végtagot fenyegető vészhelyzetben véghezvitt beavatkozások indokoltak, de ilyenkor is szükség van követésre a legközelebbi helyi ellátónál.

Az orvosi célú turizmus másik kialakulóban lévő formája, amely ennél riasztóbb, amikor kalandutakat árulnak orvoscsoportok számára, kifejezetten kutatási és betegellátási célból. Ennek legfrissebb példája az az amerikai csoport, amely két szakvizsga előtt álló orvosból és néhány végzős, még fiatalabb orvostanhallgatóból állt, akik tudatosan keresték a betegeket útjuk során anélkül, hogy előzetesen kapcsolatba léptek volna a kórházzal vagy az útjukba eső egészségügyi ellátókkal. Hoztak magukkal egy ultrahangkészüléket és egy mikroszkópot. Reális-e, hogy az ember egyszeri betegvizsgálat alapján krónikus betegséget kezeljen? Ha viszont módunkban állt volna együtt dolgozni az orvosokkal, hosszú időre hasznosíthattuk volna a felszerelést és a szakmai tanácsokat.

Az orvos gondolkozzon el azon, hogy a saját vagy a beteg érdekében végzi-e a kezelést

A külföldön folytatott orvosi munka konstruktív is lehet. Nem kerül nagy erőfeszítésbe felderíteni, hogy milyen egészségügyi ellátás létezik egy vidéken, és nem nehéz az orvosnak együtt dolgoznia vagy együttműködnie a helyi betegellátó rendszerrel. A hosszabb távú munka megszervezésével pedig számos ügynökség foglalkozik Nagy-Britanniában és más országokban, amelyek fejlődő országokba keresnek orvosokat.

Az orvosképzés egyik alapelve a „nil nocere”. Ha az orvos nem tud ellenállni az orvosi célú turizmus csábításának, és ragaszkodik a helybeliek alkalmi és megalkuvó kezeléséhez, gondolkozzon el azon, hogy vajon a saját érdekében vagy a beteg érdekében végzi-e a kezelést, és tevékenysége valójában nem okoz-e több kárt, mint hasznot.

Rachel A. Bishop and James A. Litch, codirectors and physicians, Kunde Hospital, Solukhumbu District, Nepal